Huba
17 °C
33 °C

Zabos rám a diri! - A kétezres évek magyar tévésorozatai

ss
2017.04.30. 18:01 Módosítva: 2017-04-30 18:02:15
A kétezres évek joggal tűnhetnek a magyar sorozatipar mélypontjának: a vezető tévécsatornák inkább szappanoperákban és valóságshow-kban gondolkodtak, a hagyományos sorozatoknak jóval kevesebb tér jutott. Volt bármi hazai gyártású a tévében a Barátok közt és a Való Világ mellett?

Az a kevés új sorozat, amit 2000 és 2009 között mutattak be itthon, leginkább két irányt képviselt: vagy nyilvánvalóan amerikai sikersorozatokat próbáltak átültetni a magyar viszonyok közé, vagy pedig még a régi, Kádár-korszakbeli tévés hagyományok felélesztésével próbálkoztak. Az egész évtized terméséből nagyon kevés olyat találtunk, amely valamelyest egyéni és nézhető is volt egyben.

Ami meglepőbb, hogy a kétezres évek magyar sorozatai sokszor még az egy évtizeddel korábbi állapotokhoz képest is visszalépést jelentettek, pedig már a kilencvenes évek sem a magyar sorozatipar diadalmenetéről szólt. Mégis, annak az évtizednek a sorozatterméséből szinte mindet meg lehetett találni a neten (egy-két elfeledett minisorozat és a felejthetetlen Frici, a vállalkozó szellem kivételével), míg a nullás éveknél több is volt, ami csaknem nyomtalanul eltűnt, pedig prominens tévécsatornán futottak, és néha még ismétlik is őket.

Különösen annak fényében szembetűnő ez, hogy a mostani évtizedben elindult egy folyamat itthon is, melynek keretében egyre nézhetőbb tévésorozatok készülnek itthon is. A fáziskésés nyilvánvaló, hiszen a nagy nemzetközi sorozatboomot pont a nullás évek közepére szokás tenni: a Maffiózók, a Drót, a Deadwood és a 24 voltak elsősorban azok a sorozatok, melyek új fejezetet nyitottak a tévézés történetében, melynek következtében ma már a korábban még alsóbbrendűnek számító sorozatok ugyanúgy leakasztják a legdrágább színészeket és rendezőket, mint a mozifilmek.

A magyar sorozatokat látva azonban az előző évtizedben még nagyon kevesen voltak a tudatában a műfajban rejlő potenciálnak itthon. Az alkotók még csak nem is törekedtek az eredetiségre, és feltűnően kerülték, hogy kicsit is realisztikus, a magyar valósághoz kötődő sorozatokat készítsenek: vagy teljesen steril szituációs komédiák, melyek nagyjából bárhol játszódhatnának, vagy pedig a Szomszédok és egyéb későszocialista tévéjátékok hazug és/vagy naiv világlátását vitték tovább, ezek a sorozatok nagyjából ugyanúgy játszódhattak volna 1986-ban is, mint 2006-ban.

Nézzük hát végig az évtized sorozattermését - a cikkben most a hagyományos, élőszereplős sorozatokra koncentráltunk, vagyis a naponta jelentkező szappanoperákat és az animációs sorozatokat kihagytuk.

Szitkomok

Pasik (2000-2003)

Az első magyar szitkom, a kilencvenes éveket végigkísérő Família Kft. számos bűne mellett az egyik legnagyobb az volt, hogy tényleg elhitette itthon, hogy egy szitkomhoz csak egy kanapé kell, egy sereg funkciótlanul tébláboló szereplő, no meg a konzervröhögés. Az új évtized szitkom-próbálkozásaiban is fellelhetők ezek az elemek, de azért minden hibájuk ellenére igazságtalan lenne a Família Kft-hez hasonlítani őket.

A rettenetes című Pasik volt a legsikeresebb az összes közül, ami leginkább az amúgy is őrülten népszerű főszereplőknek, semmint az ellenállhatatlan humornak köszönhető. A Bajor Imre, Gálvölgyi János és Hernádi Judit közötti kémiára a Heti Hetesben figyelt fel a sorozat alkotója, Árpa Attila, és lett így hármuknak egy sorozatuk. Ebben Jucus összebútorozik az ügyefogyott agglegénnyel, Ernővel (Gálvölgyi), de volt férje, az alkesz bunkó taxisofőr, Palika (Bajor) nem hajlandó kiköltözni a lakásból, és máris adott az alapfelállás, mellékszereplőként pedig olyan nagyágyúk csatlakoztak, mint Reviczky Gábor vagy Liptai Claudia.

Mai szemmel: Sokaknak vannak szép emlékeik a Pasikról, de nehéz ezt így utólag máshogy nézni, mint a nyolcvanas évek tévés bohózatait idéző ripacskodásnak, melyben magának a forgatókönyvnek gyakorlatilag alig volt szerepe. A sztorik olyan őrült nagy poénokra épültek, mint hogy Ernő hirtelen vagány lesz, mindhármuknak előkerül a rég nem látott ikertestvére, Jucust pedig varázserővel ruházza fel egy ufó. A Pasik javára legyen írva, hogy a három főszereplő ebből az alapanyagból is kihozott egy népszerű sorozatot, tényleg működött köztük valamiféle kémia, és még az is látszott, hogy ők jól érzik magukat, de azért a Pasik mellett a nosztalgián és a főszereplők személyiségén kívül ma már nem sok minden szól.

Tea (2002)

“Szitkomot csinálni piszok nehéz. Amerikai műfaj és ezt ők nagyon tudják” - mondta Herendi Gábor nemrég a Kultrovat Podcastban, amikor a Tea került szóba. A bevallottan a Jóbarátok ihlette sorozatot ő rendezte Fonyó Gergellyel együtt, de csak egy évet ért meg, noha tény, hogy nem segítette a dolgukat, hogy a TV2 végig a szintén akkor induló Big Brother árnyékában tartotta a Teát, és nem is volt türelmes vele, 33 rész után véget vetett a mókának.

Herendi azt is elmondta, hogy egyébként is problémák nehezítették a forgatást: közvetlenül a forgatás előtt derült ki, hogy a Színművészeti Főiskola nem enged el többeket a választott szereplők közül és új castingot kellett tartani. “Voltak gyerekbetegségei a sorozatnak, de egyre jobb lett: a Jóbarátok első évada katasztrofálisan gyenge, és mi is ezt az utat jártuk be. Azt gondolom a mai napig, ha a TV2-nek lett volna türelme, nem vérzik el” - mondta Herendi, aki azonban önkritikusan bevallotta, hogy a szitkomon meglátszott a pénztelenség, és azt is, hogy a műfajnak nem volt nálunk számottevő múltja sem.

Mai szemmel: Ha van sorozat, aminek nem tett jót az idő, akkor a Jóbarátok feltétlenül ilyen - nehéz elképzelni, hogy valaki most szeretne bele Rachel, Joey, Ross és a többiek középutas humorába. Mit szóljunk akkor a még bugyutább magyar változatához, ahol a poénok is laposabbak és színészek is gyengébbek? Ahol az egyik szereplő felvesz egy parókát, és emiatt senki sem ismeri meg. Vagy ahol a japán turista egyet jelent a szellemi fogyatékossal. És közben szól a konzervröhögés az olyan poénok után is, mint hogy “tripla Martini, hiszen hárman leszünk”. Tény, hogy a későbbi részek már fogyaszthatóbbak, a színészek is érezhetően belejöttek, de a Tea a legjobb esetben is csak ártalmatlan, és Herendi Gábor megállapítását igazolja: szitkomot csinálni piszok nehéz.

Limonádé (2002)

Az RTL Klub is megpróbált felugrani a Jóbarátok szekerére, és nem sokkal a Tea után elindította a saját szitkomját, amely nem egy kávézóban játszódott, hanem egy ruhaboltban, de nagyjából ugyanazt a receptet követte, és még a címe is hasonló volt a konkurens sorozatéhoz. A Limonádé Kapitány Iván projektje volt, akárcsak az Üvegtigris filmek, de azokkal ellentétben a sorozat nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és igen hamar eltűnt. (Egyébként Török Ferenc és Erdélyi Dániel is rendezett 8-8 részt.)

Utóbbit ráadásul szó szerint kell érteni: egy másodperc sem lelhető fel benne a videomegosztókon, és annak sincs bármi jele, hogy lett volna legalább kicsi lelkes közönsége, mint a Teának volt. Ugyancsak alulmarad a Limonádé a Teával szemben, ha a főszereplőik további karrierjét nézzük: míg a Teából Simon Kornél országszerte ismert színész lett, de Lass Bea vagy Csizmadia Gergely is rendszeresen feltűnt filmekben, addig a Limonádé fiataljairól már nem mondható el ugyanez.

Mai szemmel: Az egyetlen ma is hozzáférhető rész alapján a Limonádé alkotói láthatóan megtanulták a műfaj kötelező elemeit, de se nem sikerült érdekes karaktereket kitalálniuk, sem a sztorik nem terjednek túl az erőltetett hülyeségeken, és a leggyakoribb poénforrás jó magyar bohózatos szokás szerint az, hogy minden szituációt a végletekig eltúloznak. Itt például az egyik szereplő azt hiszi, hogy azért keresnek új alkalmazottat a boltba, mert valakit kirúgnak. Pedig - és most kapaszkodjanak meg - nem rúgnak ki senkit! Nyomasztó adalék, hogy az egészet az Euro Center plázában vették fel, ami még a szokásos szitkom-háttereknél is sterilebb. Nosztalgikus érzéseket kelthetnek viszont a kora kétezres évek olyan letűnt divatelemei, mint az oldalzsebes “deszkás” nadrág és az Erős Antónia-frizura.

Egy rém rendes család Budapesten (2006)

Bár a többi szitkom sem épp az eredetiségével tűnt ki, sőt, a TV2-nél viszont a Tea kudarcából azt a következtetést vonták le, hogy minél kisebb önállóságra marad terük a hazai alkotóknak, annál jobb. Ezért megvásárolták az itthon is sikerrel futó Egy rém rendes család licencét, és megcsinálták a sorozat magyar verzióját: Al Bundyból Bándi Sanyi lett, aki cipőbolti eladó helyett boltvezető vállalkozó, és így tovább, mégis a leggyakoribb kritika a sorozattal szemben az volt, hogy egyáltalán nem sikerült a magyar viszonyokhoz alakítani a körülményeket.

A sorozat sínre rakásában amerikai szakemberek is segédkeztek, de ez sem volt elég ahhoz, hogy megfelelően összeálljon a magyar Rém rendes, arról nem is beszélve, hogy már akkor is egy csaknem húszéves sorozat poénjait kellett átültetni a magyar jelenbe. Végül a TV2 szokás szerint nem adta meg az amerikaiak szerint is minimum egyéves türelmi időt a sorozat felfutásához, hanem egyre rosszabb időpontokban sugározta az alulteljesítő sorozatot, majd egy évad után ki is nyírta azt. “Ennek a műfajnak olyan írói, rendezői, és színészi követelményei vannak, amelyeknek mi most nem vagyunk birtokában. Mindenkin egyformán múlott, hogy ez eddig nem tudott jól megvalósulni - igen, rajtunk, színészeken is. De a megfelelő írók is hiányoznak” - mondta egy interjúban a főszereplő, Szervét Tibor az Origónak.

Mai szemmel: Sajnos mivel alapból hiteltelenek a főbb karakterek, onnantól kezdve eleve csikorog az egész, és hamisak az eredetileg Al Bundyra és családjára írott poénok. A fiatalok magyar filmes szokás szerint évtizedekkel korábbi szlenget beszélnek, és olyanokat mondanak, hogy “zabos rám a diri”, de az igazi probléma tényleg az átlagembert megtestesítő, kertes házban élő főszereplővel meg a háztartásbeli feleségével van. Egyszerűen nem működött sorozatként, még úgy sem, hogy az eredetiből átvett poénok még mindig viccesebbek, mint a többi magyar szitkom saját szerzeményei.

Szeret, nem szeret (2002-2005)

Ez a sorozat már egy speciális formátum, pár perces, szituációs jelenetekre épültek, ezért nem is nagyon lehet a többi sorozathoz hasonlítani Brúnó és Brigi, azaz Szabó Győző és Oroszlán Szonja kettősét, melyet egy kanadai licenc alapján gyártott a TV2.

A rendhagyó formátumának köszönhetően ez a sorozat olcsóbb is volt a többi szitkomnál, nem is igényelt semmi cselekményt, úgyhogy nem volt az sem zavaró, ha valaki csak időnként látott egy-egy epizódot. Éppen ezért ez még a sikerültebb hazai szitkom próbálkozások között volt - legalábbis így emlékszünk, mert sajnos ebből egy másodperc sem maradt fenn a neten.

Akció-, krimisorozatok

Első generáció (2000)

Az RTL Klubon vetített tíz részes sorozat mindenképpen újszerű műfaj volt a maga idejében itthon: végre nem a Kádár-korból itt maradt alkotógárdát láthatták a nézők sokadszorra, hanem egy pörgős, igazi 21. századi akciósorozat volt a cél, csupa fiatal szereplővel (például Osvárt Andreával), és olyan újszerű témákkal, mint a kábítószercsempészet vagy a hackerkedés.

Más kérdés, hogy Szabó Szilárd sorozata a leginkább olyan volt, mintha egy C-kategóriás amerikai sorozatot próbáltak volna átültetni a magyar viszonyok közé, csupa papírmasé szereplővel. A sztori leírása alapján itt egy új generáció jelent meg, akik helyet követeltek maguknak az ezredforduló Budapestjén - kár, hogy már tudjuk, hogy sem akkor nem volt a valóságban semmilyen új generáció, sem most nincs, ugyanúgy idősödő, TSZ-elnök külsejű, pocakos, rosszul szabott zakós férfiak kezében futnak össze a szálak, mint bármikor a legújabbkori magyar történelemben. Az Első generáció egyébként ugyancsak nyomtalanul tűnt el az internetről, szerencsére a szerkesztőségben lapult egy kiírt dvd.

Mai szemmel: Amit kétségtelenül a sorozat javára lehet írni, hogy nagyon vicces, sőt, sokkal szórakoztatóbb, mint bármelyik korabeli, humorosnak szánt magyar produkció - más kérdés, hogy az alkotók szándéka nem a nevettetés volt. Az Első generációból egyetlen jelenet vagy szereplő sincs, akit komolyan lehetne venni: nagy a verseny, hogy ki a röhejesebb, a klubtulajdonos-maffiózót elképesztően modorosan alakító Kamarás Iván, vagy a lengyel nyomozó/hacker páros, esetleg a nyálgép marketing-igazgató. Külön öröm a DJ Kalasnyikov nevű orosz (!) drum&bass dj-t játszó Szabó Simon felbukkanása: “Végig csontkész voltam. Nem vettem észre, hogy már forgatunk” - mondta a sorozatról két éve egy interjúnkban. De mi lehet vajon most Robinnal, Jázminnal vagy Zennel?!

Rendőrsztori (2002)

A sorozatot még a rossz emlékű Európa Expressz utánlövéseként forgatták le 2000-ben, hogy aztán két év parkoltatás után mutassa be a TV2, de végül az elkészült hat részből csak négyet vetítettek le. A filmhez képest volt néhány eltérés, így kapásból a főszereplőket, Stohl Andrást és Dobó Katát le kellett cserélni Bozsó Péterre és Xantus Barbarára. A Rendőrsztori alkotói a sorozatban is elkövették azokat a hibákat, mint a filmben, és megpróbáltak úgy csinálni, mintha ezek a nyugati krimikből átvett toposzok működnének itthon, gyengébb kiadásban, komolytalan akciójelenetekkel, és tényleg Bartha Zsolt játszik zsarut?

Horváth Csaba és Dora György sorozatából sok nem maradt meg az utókornak: a Nava archívumában csak az első percet lehet mindegyik részből szabadon megnézni. Szerencsére már ezekbe is becsúszik egy szinkronizált filmekbe illő hang a telefonban, amint azt mondja, hogy “háromkor a kölyök meghal, tényleg ezt akarja?”. A Rendőrsztori szóról ma már a Supernem együttest befuttató, a sorozattal azonos című dal inkább beugorhat, de az azonos című Jackie Chan-film miatt sem volt jó választás.

Zsaruvér és Csigavér (2001-2007), Linda (2002

A nyolcvanas évek legsikeresebb magyar filmjei Bujtor István Ötvös Csöpi-filmjei voltak, míg a tévés produkciók közül kétségtelenül a Linda volt a nyerő. És miért is ne? Szórakoztatóak voltak, sok népszerű színész játszott bennük, és a magyar Piedone, vagy a karatézó rendőrlány még unikum is voltak a szocializmusban, nem véletlenül forgalmazták őket több más KGST országban is. Az mondjuk más kérdés, hogy a filmek legfőbb erénye a nosztalgia: minél jobban távolodunk a nyolcvanas évektől, annál jobb nézni őket.

Ezzel azt akarom mondani, hogy senki nem gondolhatta komolyan, hogy a 21. században is szükség volna Ötvös Csöpire, amikor már a Hamis a baba is silány volt A pogány madonnához képest, vagy épp Lindára. Mégis, az MTV-nél úgy döntöttek, hogy éljen a nosztalgia, és jöjjenek vissza mindannyian.

A Zsaruvér és Csigavér a tervek szerint hat résszel jött volna vissza, de csak három készült el, Linda pedig ötrészes minisorozattal támadott. Ezek az eredetikhez képest semekkorát nem robbantak, nem lett kultuszuk sem - én például most a cikk írásakor szembesültem vele újra, hogy jé, tényleg volt új Linda is. Az alkotók hiába hozták vissza Kern Andrást, illetve Bodrogi Gyulát és Szerednyei Bélát is, nem tudták igazolni, hogy Csöpinek és Lindának bármilyen létjogosultsága volna a piacgazdaságban.

Mai szemmel: Érezték az alkotók is, hogy valami plusz kell, ezt pedig Bujtorék a “csinos, fiatal rendőrlányokban”, a Linda forgatókönyvírói pedig az ezotériában vélték megtalálni, így Linda Buddha-szoborral és meditálva tért vissza, a sárga Babettáját pedig Chevrolet furgonra cserélte. Ezek a sorozatok azonban csak abban erősíthették meg a nézőket, hogy oké, jó volt a nyolcvanas években felnőni (már akinek), de azért jobb, ha soha nem térnénk vissza oda.

Tűzvonalban (2007-2010)

Miután csaknem a teljes évtized hazai sorozatiparát a besült, félresikerült vagy érdektelenségbe fulladt próbálkozások jellemezték, a Tűzvonalban számos fogyatékossága ellenére is olyan volt, mintha a magyar sorozatgyártás is megérkezett volna a 21. századba. Hábermann Jenő producer és Fonyódi Tibor forgatókönyvíró sorozata nyilvánvalóan az évtized egyik sikersorozata, a Kiefer Sutherland főszereplésével készült 24 magyar változatát készítette el, átemelte a védjegyszerű technikai megoldásait is, viszont a végeredmény mégsem kizárólag szegényes koppintás volt.

A köztévén futó krimisorozatban Jack Bauerból Bordás Attila őrnagy lett, akit lefokozásként egy angyalföldi rendőrörshöz helyeznek át. Bordást Stohl András alakította, és felbukkant benne Jordán Tamástól kezdve László Zsoltig néhány elismert színész is. Az egész komoly tábort szerző Tűzvonalban négy évadot is megért, de az utolsó előtt már rezgett a léc, Stohl gázolási ügye pedig betett a sorozatnak, őt magát az utolsó epizódokból ki is kellett írni. Bordás nélkül viszont már sok értelme nem lett volna folytatni.

Mai szemmel: Ahogy azt a korabeli kritikák is kiemelték, már annak is örülni kellett, hogy végre nem valami termékelhelyezéses bohóckodást neveztek ki krimisorozatnak, hanem tényleg volt egy sztori, aránylag hiteles karakterekkel, néha egész életszagú párbeszédekkel, és helyenként még izgulni is lehetett rajta, ami magyar krimi esetében ritkaság. A pénzhiány inkább a sorozat megjelenésén látható: a hang például gyakran olyan, mintha a kamera külső mikrofonjával vették volna fel, a pisztolylövés is olyan, mintha egy papírzacskót durrantottak volna ki. Ha még a színházi manírokból is visszanyestek volna a színészek, akkor ez tényleg egész jó sorozat is lehetett volna, de a korabeli hazai konkurencia ismeretében így sincs miért panaszkodni.

Az elmúlt 40 év örökké velünk marad

Az állomás (2008-2011)

Bár a műfaját tekintve a Duna TV három évadot is megért sorozata szitkom, sok hasonlóságot nem találunk a cikk első részében tárgyalt sorozatokkal. Az állomás (akárcsak a most futó A mi kis falunk) remek példája volt annak, hogyha a magyar szitkomok nem amerikai módra egy kanapéra ültetik a szereplőiket, akkor marad inspirációnak a magyar vidék, és megpróbálnak még egy bőrt lehúzni az Indul a bakterház világáról, jelen esetben egy kis menzeles és kusturicás mellékízzel megbolondítva (utóbbit főként a Besh-o-Drom zenéjének köszönhetően).

Így aztán Csuja Imre brillírozhat, újra azt a magabiztos, simlis macsót alakíthatja, akit nagyjából az egész karrierjében, csak itt egy pocakos állomásfőnök, körülötte pedig ott lebzselnek ugyanazok a karakterek, akik valamennyi hasonló filmből/sorozatból ismerősek lehetnek, a bamba forgalmistától kezdve a szexuálisan frusztrált pénztárosnőig. Csoda, hogy a kereskedelmi tévéknek eddig tartott, amíg A mi kis falunkkal ők is eljutottak ebbe a világba.

Mai szemmel: A Duna TV akkori elnöke, Cselényi László ötletéből írt sorozat nem váltotta meg a világot ugyan, de annyi pozitívum elmondható róla, hogy főként jó színészek játszottak benne, és olyan jó békebeli hangulata van, mint akkor, amikor még senki sem az okostelefonját nyomkodta, és a gyerekek is mertek inni a csapból. Ami azonban a humort illeti, hát az elég vékony sajnos: nagyjából minden karakternek egy humorforrása van (az állomásfőnök öntelt, a forgalmista szerencsétlen stb.), és ezt aknázza ki a sorozat unalomig. De a jelek szerint erre változatlanul van igény.

Komédiások (2000)

Bujtor István sorozata eredetileg Színház az egész... címmel indult, és a magyar színészek kedvenc témájáról szól: saját magukról. A győri színházban játszódó sorozat ráadásul nem is nagyon csinált titkot belőle, hogy a pont akkor megszűnt Szomszédok örökébe kíván lépni, és át is vett néhány emblematikus színészt a teleregényből, Zenthe Ferenctől Nemcsák Károlyig. De összeáll a legendás Ötvös Csöpi - Kardos doki páros is, csak itt színházigazgató - rendező felállásban.

A leplezetlenül a nosztalgiára építő, színházigazgató és környezete mindennapjait bemutató sorozat csak kilenc részt ért meg a köztévén, és aztán komolyabb viharok nélkül tűnt el a képernyőről, a Szomszédok hivatalos utóda pedig az Életképek lett.

Mai szemmel: Nem sok maradt fenn a Komédiásokból, csak két rövid részlet a YouTube-on illetve a Nava archívumban, de ezek alapján pont megállapítható, hogy 1.) Bujtor rendezőként itt sem bírta kihagyni a cukinak szánt, de valójában idegesítő kisgyereket, 2.) tényleg mindkét jelenet szerepelhetett volna a Szomszédokban is, különös tekintettel a Taki bácsi figuráját egy az egyben feltámasztó Zenthe Ferencre.

Életképek (2004-2009)

Horváth Ádám a Szomszédok utáni teleregénye 95 részt élt meg a köztévén: ő maga itt és “most játszódó családdrámának” nevezte a sorozatot, amely csak nüanszokban különbözött a Szomszédoktól. Igaz, az Életképek nem a gazdagréti lakótelepen játszódott, hanem jobb módú, polgári környezetbe helyezte teljesen életidegen dialógusait.

Kulka János és Csűrös Karola maradt a Szomszédok stábjából, rajtuk kívül viszont új szereplők érkeztek, és tartottak ki egész sokáig a sorozat mellett. Az Életképek kicsit komolyabb volt a Szomszédoknál, de emlékeim szerint annyival unalmasabb is: míg a Szomszédok nézése mindig remek szórakozásnak bizonyult, az Életképeknek nem véletlenül nincs minimális kultusza sem. Talán azért sem, mert a családdráma vonal eleve érdektelenebb.

Mai szemmel: Hiába nem szerepel az Életképekben Ábel Anita, Kézdy György vagy Frajt Edit, pontosan megvan itt is Julcsi, Virág doktor vagy Juli megfelelője, és így tovább. Az Életképek leginkább azt bizonyította, hogy valószínűleg a Szomszédok kultikus/ironikus népszerűsége sem alakulhatott volna ki, ha közben lehetett volna máshová kapcsolni.

Presszó (2008)

Sas Tamás első filmje, a végig egy kameraállásból felvett Presszó egész egyedi ötleten alapult, és az alapján még senki sem gondolta volna, hogy egyszer majd a Szinglik éjszakájához hasonló filmeket csinál majd. Igaz, azért igazi közönségsiker sem volt a Presszó, ezért is volt furcsa, amikor a köztévé úgy promózta a film folytatásaként tíz évvel elkészült sorozatot, hogy “A legenda visszatér.”

Az alapötlet maradt, csak most két kameraállás lett, és jóval több szálon futó cselekmény, mint a filmben, a magyar színjátszás színe-javával, a forgatókönyvbe pedig ígéretes írók is besegítettek, Cserna-Szabó Andrástól Egressy Zoltánig. A Presszó sorozat mégsem robbant nagyot, és a fogadtatása jóval elmaradt a filmétől.

Sok nem maradt fenn belőle, csak egy promó, de már ebben is feltűnőek a túljátszott, természetellenes alakítások, vagy éppen a Szomszédokba való, erőltetett párbeszédek. Épp ezért már ez a pár perces promóvideó is rém fárasztó.

A régmúlt

Sobri (2002)

Novák Emil hatrészes sorozata valójában egy mozifilm alapanyaga, utóbbi gyakorlatilag a sorozat százperces kivonata. A régi idők televíziózását és történelmi tévéjátékait idéző Sobri a neves betyár életét követi végig a születéstől a haláláig, és az egészhez még egy kerettörténet is járt, melyben Törőcsik Mari mesélte a történetet.

A kurzusfilm/sorozat jelleget Eperjes “Hídember” Károly feltűnése erősítette, aki közel az ötvenhez játszotta el Sobri huszonéves alvezérét. A színészválasztás többször is elég szerencsétlen (a Sobrit alakító Szarvas Attilát azóta se láthattuk filmben), de a bajszos pandúrt játszó Szőke András feltűnése legalább meglepő.

Mai szemmel: A Sobri leginkább kosztümös ifjúsági sorozatként működik, melybe az alkotók bevittek “mátrixos” elemeket a verekedésekbe és a kameramozgásba, de ettől még nem nyergeltek át a fiatalok tömegesen a betyárfilmekre. Főleg, hogy maradtak a műfaji hagyományoknak megfelelő, feleslegesen elnyújtott jelenetek, pátoszos zenével és szomorúan a távolba bámuló főhőssel. Az utolsó rész pedig mindent visz azzal, hogy öt percben elintézhető jelenetet duzzasztottak öncélú szépiaorgiával a többszörösére.

Mátyás, a sosemvolt királyfi (2006)

Ez a háromrészes sorozat az ifjú Hunyadi Mátyásról a köztévén futott, de ez aztán végképp nem marad fenn szinte semmi, csak annyit tudni róla, hogy az eredeti rendező, Cselényi László menet közben otthagyta a produkciót.

A sorozatból egy másfél perces YouTube-részlet maradt fenn az utókor számára, ebben mindent elárul, hogy a szökőkút csobogása is jobban hallatszik, mint a két szereplő párbeszéde, melyről nehéz elhinni, hogy nem 1983-ban vették fel.