Menyhért, Mirjam
10 °C
25 °C

Tényleg én vagyok az a lány a filmből!

Interjú Bach Katával, a Vígszínház színészével

DSC 3863
2017.06.18. 16:04

Bach Kata huszonhét éves, korábban volt Bodó Viktor társulata, a Szputnyik Hajózási Társaság színésze, de amikor az a csapat a kiszámíthatatlan hazai viszonyok miatt feloszlott, úgy érezte, akkor ennyi volt és kész. Aztán felhívta Eszenyi Enikő, pedig korábban nem gondolta volna, hogy a Vígszínházban fog játszani – most a POSZT-on már a nagyszínpadon játszott a Bűn és bűnhődés egyik főszereplőjeként. A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan egyik fontos női szereplője volt, egy ideig mindenki Tinta Évának hívta, de aztán ártani akart magának, és levágta a haját. Azóta újra nem ismerik fel. A Pécsi Országos Színházi Találkozón beszélgettünk vele.

Még egyetemista voltál, amikor leforgattátok a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmet, amiben azt a lányt játszod, akibe a főhős első látásra belezúg, de nincs nála semmi esélye. Sejtetted akkor, hogy ekkora durranás lesz a filmből?

Fogalmam se volt, azt sem fogtam fel, hogy ez moziban lesz. A bemutatón frankón rosszul is lettem attól, hogy engem ennyi ember néz – iszonyat szorongás volt, pedig csak pár percem van a filmben. Nem tudtam, mi lesz belőle, de nagyon szerettem azzal a csapattal dolgozni. 

Volt hatása a karrieredre a film sikerének?

Utána volt pár hónap, amíg mindenkinek én voltam Tinta Éva, örültek, hogy felismernek, és fotózkodni akartak velem. Az addig tartott, amíg le nem vágattam a hajamat. Akkor már nem ismertek fel.

Miért vágattad le?

A Haramiák című darab miatt is, meg azt éreztem egy baleset után, hogy ez a legkisebb, amivel árthatok magamnak.

Olyasmiket gondoltam, mint hogy magamra tetováltatom, The Life Is Hard, vagy valami ilyesmit, csak az túl maradandó lett volna.

Az nem lett volna jó.

Rövid hajjal nem ismertek fel többé, és ezzel ki is futott az életedből a VAN hatása?

Attól félek, hogy ez a figura ebben a kultfilmben olyan, aki mindenkinek ismerős, mert sok hasonló lányt látunk, akibe bele lehet szeretni a BKV-n, és emiatt betalál egy korban. De ez inkább a feelingről szól, és nem az én színészi képességeimről. Ami nem baj, csak ebből nem derül ki számomra, hogy alkalmas vagyok-e én filmre. Pedig ezt is meg kéne tanulnom, de félek, csak annyi lesz belőle, hogy majd harminc év múlva azt mondhatom, „Emlékeztek, volt az a film, amiben én is benne voltam!” Az a durva, hogy már pár évvel később is azt mondta nekem egy rendező egy próbán, hogy „Volt az a film, láttad?” Mondtam, hogy én voltam benne. „Nem, az nem te voltál, az egy kisebb lány volt.” Győzködnöm kellett, hogy én voltam, csak fiatalabban. Az ilyesmi nem tart sokáig.

Akkor bánt, hogy egyelőre nem lett folytatása a filmes pályádnak?

Tök sok castingra járok, majd biztos megtalál, aminek meg kell találnia. Meg kell tanulni, hogy sokszor nem rajtam múlik, hanem arcot keresnek, vagy a producer dönt a haverja javára, és ezeket nem tudom befolyásolni.

Az rád ragadt, hogy te vagy az orrtúrós lány a filmből?

Nem, ez senkinek nem jutott eszébe. Amikor kijött az az Index-cikk, egy fél napig haragudtam rátok, de aztán már nem. Megpróbáltátok rám ragasztani, nem sikerült.

Bach Kata az ominózius jelenteben a VAN-ban.
Bach Kata az ominózius jelenteben a VAN-ban.
Fotó: VAN

Kiskunfélegyházán születtél, iskolába Dunapatajon jártál, aztán a pesti gimnázium után bekerültél a Színművészeti Egyetemre, ahol gyakorlatilag éjjel-nappal zajlik az élet. Sokkolt az új helyzet?

A gimnázium okozott sokkot. Akkor, tizennégy évesen nekem abszolút új élmény volt felülni egy metróra. Az osztálytársaim javarészt pestiek voltak, és ez olyan szinten volt új, hogy nem értettem azt a szlenget, amit beszéltek. Az első évet a hátsó padban töltöttem, és sasoltam, hogy mi lesz.

És mi lett? Belerázódtál?

Abszolút. Az egyetemen már azt hitték, hogy pesti lány vagyok – úgy affektáltam, hogy párja nem volt! Már eleve az is sokk volt, hogy pestinek tartottak: át kellett gondolnom, hogy miért érzik így, és visszatalálni azokhoz a dolgokhoz, amik öt évvel korábban voltak fontosak nekem, a gyökerekhez, amikhez mégiscsak egész életében visszanyúlhat az ember.

Mik voltak számodra ezek a gyökerek?

Kamaszkoromban nagyon eltávolodtam a családomtól, de ezzel mindenki így van. De amikor a nagymamám beteg lett, nagyon sok időt töltöttem vele, mert tudtam, hogy ezek lesznek az utolsó évek, amiket együtt tölthetünk. Ő tanyán nőtt fel, nyolc általánost végzett; a Vérnász volt az az előadás, ami miatt elkezdtem azon gondolkodni, mik azok az értékek, amiket tőlük hoztam. Addig nem gondoltam ezekre értékként, csak úgy, hogy „hát ez vót”, és később tudatosult bennem, milyen jó, hogy vannak. Ez a tanyasi lét tőlem még egyáltalán nincs távol, csak két generációnyira: édesanyám még magázta a nagyszüleimet, a nagymamám pedig még szép, ízes szögedi tájszólással beszélt.

Egy korábbi interjúban azt mondtad, az egyetemen voltak olyan fura és kibeszéletlenül maradt helyzetek, mint hogy szinte egy napon vitték el a rendőrök egyikőtöket egy tüntetésen és választották meg egy másikotok apukáját a Nemzeti Színház igazgatójaként.

Most szinte az egész osztály újra együtt van a Vígszínházban, nem telt sok idő az egyetem óta: nyitott vagyok a beszélgetésekre, a feloldásokra.

Milyen elfojtásokra gondolsz? Politikai vélemények ütközésére?

Huszonévesen egy politikai vélemény még csak alakul. Tudod, mit mondott otthon anyu meg apu, van egy történelem érettségid, és akkor persze már nagyon okos vagy. Meghozod az első néhány saját döntést, és mindezt a lehető leghangosabban teszed. Engem az emberség érdekel, nem az, hogy ki milyen oldalon áll, az érdekel, hogy valaki tudja mondani: köszönöm, bocsánat, tudom, szeretlek.

Ezek szerint már akkor ki is alakultak az oldalak?

Akkor sajnos kialakultak oldalak.

Pedig az idősebb színészek azt mondják, majd a ti generációtok lesz az, amelyik véget vet ennek, és kimarad az egészből. 

Adja Isten! Persze,

mindig a következő generáció szívja meg azt, amit nem végeztek el az ősök.

Szeretném elkerülni, hogy politikáról beszéljek; nincsenek bennem ideológiák. Ez nem azt jelenti, hogy nincs véleményem, hogy nem figyelem az összefüggéseket, hogy nem látom azt, hogy egy Donald Trump hatalmon van vagy, hogy nem tudom, mit jelentett a nagyanyámnak a szocializmus, ahol a már említett tanyát államosították. De nem politikus vagyok, hanem színész. Hála az égnek engem a szüleim gondolkodásra neveltek, nincsenek olyan hatalmi pozícióban, ami engem bármire kötelezne, soha nem kényszerítettek rám semmit, szabad lehetek.

És a szakma tudja ezt kezelni, vagy besorolnak valamilyen skatulyába?

Egy vidéki színházigazgató azt mondta, azért nem hívott játszani, mert én „olyan underground” vagyok. Pedig akkor még nem is volt a Szputnyik. Biztos nem értette, mit csinálok, amit egyébként visszanézve az egyetemre meg is tudok érteni. Úgyhogy ráhúztak a fejemre egy ilyen zsákot – ami egyébként tök jó, mert arra való, hogy leszedjem, és azt mondjam: igen, és ezen kívül még ilyen is vagyok.

Nem volt nehéz szembesülni azzal huszonegy-két évesen, hogy ahelyett, hogy kinyílt volna előtted a világ, máris ilyen skatulyákkal találkozol?

Hát majd kinyílik a világ később, hosszú még az élet. Pont két éve történt egy autóbaleset, amiben egy számomra fontos ember súlyosan megsérült. A baleset, és minden, ami körülötte, előtte, utána történt, sok mindent átértékelt bennem. A színházzal kapcsolatban sem érdekel, hogy mi van mondjuk itt a POSZT-on a korzón, ki hogyan, mulat, adja el magát, csak az foglalkoztat, hogy ki mit csinál a színpadon.

Pályakezdőként mennyire van lehetőséged arra, hogy meg is élj, legyen pénzed lakbérre és zsemlére is, és csupa olyasmit is csinálhass, amit művészileg hasznosnak vagy akár világmegváltónak érzel?

Most láttam Hegymegi Máté ötórás Peer Gyntjét, amit egy pincerendszerben játszanak. Régen nem éreztem már azt, amit akkor: hogy csak megyek az előadással, és eszembe se jut semmi szakmával kapcsolatos dolog, hogy az ott hülyén néz ki, ő meg miért nem beszél hangosabban. Eszembe jutott, milyen jó volt olyasmiket létrehozni az elmúlt pár évben, amikor nem érdekelt senkit, mi mennyi pénzt hoz, csak azért csináltuk, mert jó a csapat, és van valami közös ügyünk. Meg kell próbálni megtalálni az egyensúlyt.

Én sem élek meg csak a fizetésemből.

Sokan nem mondják ki, de vannak olyan munkák, amik elsősorban pénzkeresési lehetőségek. De elég rossz a helyzet, kevés a lehetőség ahhoz képest, amennyiből Pesten meg lehet élni.

Ahhoz képest, amit egy kislány elképzel arról, milyen lesz majd színésznek lenni, csalódás a munkának ez az oldala?

Kislányként nem képzeltem el sehogy, mert nem tudtam, hogy ezzel fogok foglalkozni, és nem is jártam színházba. A padlást meg a Valahol Európában-t láttam 14 éves koromig, és ezzel részemről ki is fújt. Kompromisszumot mindig kell hozni, de olyat még nem kötöttem, amiben ne éreztem volna jól magam. Ebben általában ösztönösen működöm: ha valamiben nem érzem jól magam, akkor kifordulok, ahogy jöttem. Meg kell teremtenem magamnak azt a környezetet, amiben jól érzem magam, és igenis meg lehet változtatni azt is, ami körülvesz.

Az egyetem alatt például nem gondoltam volna, hogy majd a Vígszínházba fogok szerződni, de amikor hallottam, kik jönnek még oda velem együtt, azt mondtam, ez így oké. És rajtuk kívül még ott van példának Börcsök Enikő, Hegedűs D. Géza és sokan mások az idősebb generációból, akiknek jó a szemébe nézni a színpadon, és akiktől lehet tanulni.

Kell, hogy fontos ügynek érezd az előadást, amiben szerepelsz, ami majd jobbá teszi a világot?

Hát, ez súlyos illúzió. De kell. Ettől drog ez az egész. És vannak is olyan visszajelzések, a saját életemben is volt már olyan, hogy át tudott lendíteni valamin egy előadás, egy könyv vagy egy film. Szóval azért működik ez, bár a nagy része illúzió. De minden szakmában fent kell tartani bizonyos illúziókat, hogy az embernek legyen kedve bemenni másnap is.

Egy csomó olyasmiről beszélünk, ami hangozhat akár csalódásnak is. Van benned kiábrándultság?

Nincs. Inkább másokon érzem velem kapcsolatban: eljönnek a Vígszínházba, és azt mondják, „Eddig a mi gittegyletünkbe tartoztál, akkor ez most mi? Átálltál?” Igen, átálltam, és azt a felfogást, ami eddig megvolt, ide viszem tovább.

Ez a gittegylet a már említett zsák a fejeden, az underground színház?

Igen. De én nem érzek kiábrándultságot, hanem kihívásokat látok magam előtt. A Bűn és bűnhődés is egy nagy lépcső volt, amit meg kellett mászni, hogy kiderüljön, mit jelent a nagyszínpadon az, amit én eddig tanultam. Én így tudok létezni: mindig újabb célokat találni, újabb lépcsőket megmászni. Lehet, hogy jobb lenne kitalálni valami frappáns allűrt, valami olcsón eladható stílust, szokást, hobbit. Mindig azt érzem, hogy egy próbafolyamat alatt a személyiségem is fejlődik, mert felfedezetlen részekre bukkanok, és így az egész életem is kap egy új perspektívát.

A te underground gittegyleted a Szputynik Hajózási Társaság volt, ami két éve feloszlott. Ezt nagyon rosszul viselted?

Akkor hirtelen azt hittem, ez az egész ennyi volt. Elvégeztem az egyetemet, és

már nem a világmegváltás volt a kérdés, hanem az, hogy akkor most nem lesz munkám?

Ez pályakezdőként rettenetes, főleg hogy egy olyan csapat volt a Szputnyik, akikkel mind emberileg, mind szakmailag jól éreztem magam. Egy áldott állapot. Nem telt el hosszú idő, mielőtt felhívott volna Eszenyi Enikő, de addig kétségbeesve hívogattam a színházigazgatókat, nagyon ciki beszélgetéseim voltak, mivel a legtöbben nem nagyon tudtak mit mondani, hümmögtek, rólam meg szakadt a víz.

Amikor felhívtad a színházigazgatókat, mérlegeltél politikai alapon, hogy melyik színház hová van besorolva, hova szavaz az igazgatója?

Nem hiszem, hogy mérlegelnem kéne. Nem érdekel, nem szempont. Nem akarom továbbvinni az előző generációknak azt az örökségét, hogy előbb puhatolózom a beszélgetőpartnerem politikai nézeteiről, és aztán ennek tudatában beszélgetek vele. A gondolkodásom liberális, a szónak a politikai nézetektől mentes értelmében. Ha megérzem valakinek a képmutatását, akkor legfeljebb kínomban mosolygok, bólogatok, de igyekszem minden intelligenciámat és szellemességemet bevetve, elegánsan túlélni az ilyen helyzeteket.

Amiatt, hogy játszol a melegekről és transzvesztitákról szóló Az Őrült Nők Ketrecében, van, aki már nem hívna fel?

Aki így gondolkodik, az ne is hívjon, mert vele úgysincs dolgom. Mert az nem gondolkodik, hanem ítél. De nem hiszem, hogy lenne ilyen, ez talán senkinek nincs ilyen szinten a fejében. Remélem, hogy nincs.

Nem tudnál olyannal dolgozni, aki teljesen másképp gondolkodik, mint te?

Volt már, hogy visszamondtam szerepet, mert emberileg nem tudtam volna egy kollégámmal kijönni. Ezzel még van dolgom, nem akarok ítélkezni mások felett, igyekszem mindig minden oldalát megvizsgálni egy személyiségnek, de ha fojtogatóvá válik egy igazságtalanság, akkor zsigerileg ellenkezik a természetem, nem akarok megfulladni. De azért alapvetően nem ez jellemző rám.

A POSZT-ra is mondják, hogy nem ugyanaz, mint régen, túlságosan beleszól a pártpolitika, de közben a színházcsinálás mégis összeköti az embereket, jó érzés idejönni, megnézni egymást, például vidéki előadásokat, amiket esélyem se lenne másképp látni. Van olyan kollégám, akivel civilben nem tudnék szót érteni, de a színházcsinálási mániánk közös. Ez találkozhat, attól még nem kell barátoknak is lennünk. Sőt, ezt nem is szabad összekeverni: hiába dolgozunk együtt sokáig valakivel, az nem válik automatikusan barátsággá.

És azzal egyet kell értened, amit egy előadás közölni akar a világról?

Sokszor csak a próbafolyamat alatt derül ki, hogy egyáltalán mi az, amit közölni fog a világról az előadás. De játszani mindig úgy jó, ha egyet is értesz az egésszel. De közben egy pályakezdő színész vagyok, szeretném megtapasztalni a lehető legkülönbözőbb színpadi szituációkat, megismerni a színházi embereket, megtanulni a szakmát. Nem gondolom, hogy most az az elsődleges, hogy azonosuljak a mondanivalóval. 

Beszéljen a színész a közéleti témákról? Van, aki szerint ez társadalmi felelősség, mások szerint viszont a színész ne szóljon bele abba, amihez nem ért.

Nem gondolnám, hogy nem értünk hozzá, mert ezzel foglalkozunk: az összefüggéseket vizsgáljuk. De nekem az ilyesmi elvesz az alakításból. Olyan, mint egy reklámszereplés is, vagy egy jellegzetes szinkronhang. Belépsz a színpadra, és jön veled az a színész, akit szinkronizáltál, társul az arcodhoz egy túró rudi vagy egy joghurt. Minél több dolgot kapsz pluszban az arcod, a hangod, a neved mellé, az annál többet vesz el a szereptől. Pedig szerintem az a feladatunk, hogy maximális alázattal szolgáljunk egy szerepet, és az egész testünket kölcsönözzük mindehhez.

Csak elvenni tud, hozzáadni nem?

Én a színházon keresztül szeretnék hozzáadni a világhoz. Azoknak az embereknek szeretnék adni, akik látnak, vagy akikkel épp dolgozom. A kis közösségekben hiszek, egy családban, egy társulatban, nem a tömegek vonzanak. De ha mindenképpen hallani akarsz valami közéletit, akkor pont ezért bánt, hogy tönkreteszik a civil szervezeteket és más kis csoportokat. Mert a nagy egész ideálisan a kis egészekből áll össze, és legjobb ha ezek spontán, a hatalomtól függetlenül, alulról szerveződnek, nem másképp. A színházban is azt tapasztaltam, hogyha van közös ügye egy csapatnak, akkor szárnyra kap, amit csinálnak.

Ne maradjon le semmiről!