Miért pont a hajunk miatt ne gyűlölhetnénk egymást?

És ebben nincs semmiféle szadizmus, perverzió, de még szimpla pszichopata emberundor sem. Egyszerűen arról van szó, hogy egy ilyen kezdés máris egyértelművé teszi, a színház, a rendező és a színészek számára nem az volt az elsődleges cél, hogy fellendüljön a városi turizmus a nyári hónapokban, vagy hogy legyen mire számlát kiállítani a színházi évadok közti szünetben is. Hanem ugyanaz, ami jó esetben mindig a színház célja kéne, hogy legyen: felvetni pár dolgot arról a világról, amelyben a nyáron meg a számlán kívül az összes néző is megtalálható.

A Kőszegi Várszínház pedig általában így is működik: a meghívott előadásokon kívül minden évben létrehoznak egy saját bemutatót is a helyi vár udvarában, sőt, még egy abszolút nem kommersz jellegű, „alternatív” bemutató is belefér a műsorba. De a legszélesebb közönségnek szóló előadás is mindig úgy akar megfelelni a szórakoztatás eltörölhetetlen igényének, hogy közben azért legyen benne valami több is egy kellemes esténél. Meg mellesleg úgy, hogy a szórakoztatás se gatyaletolás és seggrepacsi révén valósuljon meg.

Ezúttal egy tizenkilencedik századi, osztrák népszínművet vettek elő Kőszegen, azt A talizmánt Johann Nepomuk Nestroytól, amit a pesti közönség nagy része jól ismer, mivel majdnem egy évtizeden át ment nagy sikerrel a Katona József Színházban is, sőt a felvételét DVD-n is kiadták. És ami arról szól, hogy a vörös hajúakat mindenki utálja, megveti és alsóbb rendűnek tartja. Nem kell nagy műelemzőnek lenni ahhoz, hogy érthető legyen a szimbólum: a vörös haj itt mindent szimbolizál, ami kisebbség, legyen szó bőrszínről, származásról, akármiről. Ráadásul Nestroy metaforája már csak azért is szép – vagy túlzottan leegyszerűsített? –, mert a hajról aztán tényleg senki nem gondolhatja, hogy bárki is tehetne arról, milyen színűvel született, vagy bárki is divatból vagy más hamis okból választott volna színt.

De Nestroy többet akart elmondani a témáról annál, hogy az előítéletek károsak és igazságtalanok, így behozta a képbe a parókát mint drámai mozgatórugót: fekete, szőke vagy akár ősz hajjal már minden rendben van, és a főhős Tituszt jobbnál jobb állásajánlatokkal és szemérmetlenebbnél szemérmetlenebb ajánlatokkal bombázzák a grófi kastélyban. Ami nemcsak megint az előítéletek értelmetlenségéről és feltűnően nagy hibaszázalékáról mond el valamit, de – mivel Titusz igyekszik is minél magasabbra törni a semmiből, vagyis a fodrászatból jött új lehetőségei révén – meg is fordítja az érmét. Aminek a másik oldalán a hamis eszközökkel való nyerészkedés, a hozzá nem értés gátlástalan letagadása és a mindenféle értelemben vett ügyeskedés van, csak hogy egyik fél se legyen ártatlan egy pillanatig sem. Így aztán a Kőszegi Várszínház előadását nézve a mai Magyarországnak egyre több és több rétegére ismerjünk rá, mindössze egy rőt hajszín és egy pár hülye paróka révén.

az érthetőség és a humorosság érdekében sem feláldozva azt a lehetőséget, hogy a nézőnek legyen min gondolkodnia is.

Ráadásául a kaposvári színházból ismert Kelemen József rendezőként az eredeti darabhoz képest még egy versenyszámot behoz az ítélkezés-bajnokságba. A Németh Virág által átdolgozott szöveg ugyanis nemcsak friss, mai, jól mondható és nagyon vicces (pláne a mindig elharapott, fantáziadús káromkodáskezdemények), de mélyíti is kicsit az egészet. Kőszegen a grófnő lánya sem csak egy egyszerű mellékszereplő, hanem egy olyan kamasz, akit az anyja nem hagy élni a vélt vagy valós túlsúlyossága miatt. És Pallagi Melitta nemcsak komikusi technikája miatt kiváló, sok árnyalatú játékából az is egyértelmű, hogy a lendületes chipsfogyasztás maga a menekülés a szülői zaklatás elől, azaz nem is lenne miért a beszólogatni, ha eleve nem lenne beszólogatás. Úgyhogy ez a húsos kis mellékszál a mellékszereplő izgalmasabbá tétele mellett arra is jó, hogy a maga egyszerűségében elmagyarázzon valamit a stigmatizálás természetéről.

Ami meg a mondanivalón kívül van, úgyszólván maga az előadás, az szinte végig egy hosszú örömkör. Szinte, mert hiába hozza úgy a népszínházi meg a nyári színházi szükség, azért a bugyuta dalok aránylag képzetlen énekhangokon előadva sehogy sem válnak szerethetővé, de ez esetben szerencsére túl hosszúvá sem, ennyit meg, ha muszáj – és muszáj – kibír az ember. De amúgy marad a lendületes és találó viccelődés, és ebben már mindenki kellően, sőt üdítően képzett. Azaz minden színész tesz valamit a poénok alá, fölé, mögé, mellé, vagy akárhová: a lényeg, hogy még ha erre lehetőséget is teremtene itt-ott a szöveg, sosem csak üres bohózati gesztusok ugranak le a színpadról.

Hanem érezhetőek az udvarban az emberi viszonyok is a parókás férfi miatti versengésben: Csonka Ibolya özvegy kertésznőjének kitett szexuális felkínálkozásában ott az egzisztenciális válság, Kátai Kinga komornájában a kivagyiság és az ismerős lefelé rúg, felfelé nyal hozzáállás, Epres Attila kiskertészében a totális közöny mint önvédelmi életstratégia, Varga Zsuzsa grófnőjében pedig az, ahogyan a hatalmi pozíció miatt egy alternatív világban élve észre sem veszi, ha nem neki van igaza. Szóval tulajdonképpen minden mellékszereplő egy-egy olyan típust vagy tünetegyüttest dolgozott ki visszafogott eszközökkel, de pontosan, ami mind ismerős lehet színházon kívül is.

A két vörös pedig, a főszereplő Lábodi Ádám és az ő femme fatale-ja, Bohoczki Sára úgy sodródnak ezen a vadvízáron, mint két, különbözőképpen elkeseredett hajótörött. Lábodit mintha már olyan rég vernék a hullámok, és annyira nem sikerülne soha megkapaszkodnia, hogy már nem is érez mást, mint haragot a helyzete miatt, ami persze az erkölcsi érzékét is elferdíti egy kicsit; persze a darab végén kiderül, hogy azért van visszaút. Bohoczki pedig egészen máshogy, inkább a part mentén sodródva, kívülállóként figyeli a saját és sorstársai hajszín okozta hajószerencsétlenségét, a felszínen beletörődéssel, a mélyben pedig buborékoló forradalmi hevülettel.

Kelemen József pedig jó érzékkel pakol gegeket az előadásba, de csak ízléses mennyiségben és kivitelezésben, jó és frappáns ötletekkel tolva a játék lendületén, ami viszont nem igazán mondható el az esztétikus és praktikus, de nem kimondottan fantáziadús díszletről és jelmezekről (hacsak nem számoljuk ide a libapásztorlány állandó kísérőjét, a multifunkciós plüsslibát – de az inkább a gegek közé számít).

megszólítani azt is, aki a vármúzeum meg a közeli strand miatt jött, meg azt is, aki Ottlik-monográfiát írni vagy A Nagy Füzet-emléktúrára az Agota Kristof Társasággal. Egy csapat jó színész, egy csomó jó rendezői ötlet, meg főleg az átgondoltság és a közölni akarás igénye. Nem túl hosszú recept, mégis ritka az ilyen laktató rágcsálnivaló.