Szar nőnek lenni, de muszáj

„Akit szeretnek, sosem öregszik meg, szerelmese szemében mindig tizenhét éves marad, és kócos haját, könnyű, nyári ruháját ugyanaz a barátságos szél borzolja egy életen át, ami akkor fújt, abban a végzetes pillanatban.” Ez a magyar irodalom egyik legszebb mondata, az igazán romantikus optimizmus csúcsa. A hatalmas, mély szerelmek nagy írója, Szerb Antal írta, nyolcvan éve, egy másik világban, egy olyanban, amire szerencsés, aki még ráismerne.

„Mennyire nem az lett, amit gondoltam, hogy majd lenni fog. Akkor pont nem erre gondoltam, amikor azokat éreztem iránta annyi évvel ezelőtt, hogy tényleg minden kicsi része a bőrének, minden rezdülése az arcának, annyira szép volt... Nem gondoltam, hogy ebből a sok szépből az lesz, ami lett.” Ezek sem rossz mondatok éppen, sőt. A másik végpont a Szerb-féle gyönyörhöz képest, a kettő között pedig elfér a teljes magyar szerelmi próza. Háy János írta.

Meg kell írni az egyik oldalt is, és meg kell írni a másik oldalt is, és meg kell írni mindent közötte, egyik sem kevésbé fontos a másiknál, még ha amannak a tartalmáért kevésbé is lehet lelkesedni. De a művészet akkor is azért van, hogy megmutassa nekünk kívülről azt, amiben mi belülről vagyunk. Márpedig nincs, aki sosem érezte volna még magát kellemetlenebb helyzetben, mint a soha meg nem öregedős szeretve levés. És ha nincs, akkor ezt is el kell mondani, mert ezt is látni kell kívülről, hogy jobban értsük belülről.

A Szabadkai Népszínház magyar társulata tudja is ezt, de ami talán még ennél is fontosabb, nem köntörfalazott, és ennek a kellemetlenebb helyzetnek a bemutatásával kezdte az évadot.  Úgyhogy meghívták rendezni a Katona József Színház színészét és sok más színház rendezőjét, Pelsőczy Rékát, aztán hárman, Gyarmati Katával és Brestyánszki Boros Rozival színdarabbá írták Háy János mindenféle szövegét az elmúlt évekből. (Még egy dolog, ami röhejesen ritka a magyar színházban: találni egy előadást, amelynek legfőbb alkotói közül három is nő.)

Így született a Kemping, elsőre becsapós címmel, elsőre becsapós látvánnyal: mint Pintér Béla Korcsulájában, itt is egy csomó színes ruhás ember ül a horvát tengerparton, szigorúan nyaralási célból. De ahogy Pintérnél annak idején, úgy most is rögtön látszik az a sok minden a színészek arcán, amit lehet ugyan rengetegféleképp magyarázni, de önfeledt vidámsággal biztosan nem. És innentől, mármint az első pillanattól kezdve ez adja majd az előadás erejét: a kontraszt a vidámság –a zene, a gegek, a koktélozás – és az előadás valódi témája között.

Ami az, hogy nem. Nem az lett az életünkkel, a párkapcsolatunkkal, a szeretetünkkel, amit szerettünk volna, nem az, amit hittünk, nem az, amit akartunk, nem úgy, ahogy akartuk, ahogy hazudjuk, akár magunknak is. Háy szövegei a Mélygarázs című regényből és a Hozott lélek című novelláskötetből arra akarnak ráébreszteni, hogyan felel meg az ember folyton a társadalom, az ismerősei, vagy minimum a férje, felesége elvárásainak, és hiába hiszi magáról, hogy szabad, ez a másoknak élés igazából rabság. („Neked olyan, hogy szabad vagy: nincs.”) Hogy hogyan mennek át a szeretetre épült kapcsolatok a kis lakásban egymás torkában élve minimum idegesítő kényszerbe, maximum gyűlöletbe, hogyan romlik el a szeretői viszony is, amikor eltűnik belőle a szeretőség, és az újrakezdett élet inkább ugyanúgy folytatott életnek tűnik, csak másvalakinek a torkában élve. És hogy hogyan élik meg mindezt a nők, akiket nem azért választanak, amiért ők azt szeretnék, vagy akiket nem úgy választanak ki, hogy tényleg, hanem csak félig, más mellett, és akiknek amúgy is megvan a maga keresztje, lásd mindjárt a Szar nőnek lenni című kórusművet az előadás elején, egyúttal szemléltetve azt a bizonyos kontrasztot is, mint hajtóerőt.

Amiben Pelsőczy Réka rendezőként sokszor brillírozik, Kálmán Eszter látványtervezővel karöltve, egy-egy olyan képben, mint amikor a feleség az alsógatyák után a férfiakat is kiteregeti az óriásfregolira, vagy amikor a hatalmas, összehajtogatott papírhajók húzzák maguk után a vízisízőket. Vagy amikor nem gegek vannak, hanem csak szép kompozíciók: sok színes strandruhás boldog-boldogtalan ember egymás mellett a strandon, lásd még: mindenki másképp egyforma. Ugyanakkor az előadás elbírna még több ilyen – így is, úgy is – színes ötletet, talán egységesebb, feszesebb is lenne tőle az egész. Így akad azért néhány formailag egysíkúbb rész még akkor is, ha az előadás szövege mindig izgalmas marad, ahogyan társadalmi témáktól gyors kanyarokkal halad párkapcsolatiakig és privát lelkiekig, aztán meg vissza, ezzel is azt érzékeltetve, mennyire összefüggenek ezek egymással a Háy-szövegek szerint.

És izgalmas a forma is, ez a posztdramatikussá bontott, aztán végül mégis egy adott történetként is értelmezhetően összeálló szöveg, amit mondatról mondatra, szóról szóra adogatnak egymásnak a színészek. Nem egyes emberek problémáit akarja megmutatni az előadás, és nem is akar úgy tenni, mintha ez egy valamilyen nevű ember története lenne: úgy akar tenni, mintha bárki lehetne a színpadon, például mindig azok, akik épp a nézőtéren ülnek nevetve, találva. És jól is működik a szabadkai társulat ebben az adogatásban: mindenki valamilyenre formálja a szövegét, talán mert átszűrik magukon a mondatokat, és hozzáadnak valamit magukból, a saját problémáikból, véleményükből, tapasztalataikból, vagy talán azért, mert egyszerűen többet akarnak mindig közölni, mint amennyit le lehet írni egy papírra. Nehéz is így kiemelni bárkit, Kalmár Zsuzsa keserűségekkel is kibékült nyugodtságát, Pámer Csilla látszólag pislogásnyi időre sem lankadó, kíváncsi figyelmét, Pálfi Ervin meg-megrogyasztott magabiztosságát, Szilágyi Nándor kibillenthetetlen kedélyét.

Aztán persze olyan lesz az előadás vége is, hogy egyszerre hideg és meleg. Van benne mindkét szélsőségből, szeretetből és gyűlöletből, későn meghozott jó döntésből – szóval olyan, mint az az ember, az az akárki, aki kirajzolódik ebből a Háy-szövegből. Egyáltalán nem csupa könnyűség és mosoly, de muszáj elfogadni ilyennek, ha nem akarjuk, hogy baj legyen. Lehet, hogy nem is ember vagy akárki ez, hanem inkább maga az élet.