Vendel
4 °C
15 °C
Index - In English In English Eng

Apád alávaló, romlott ember volt

Kritika a szombathelyi Weöres Sándor Színház Kísértetek című előadásáról

2016.11.20. 08:04
Zsótér Sándor előadása megmutatja, mitől tud jó és fontos lenni a színház, és ezzel egy kicsit vissza is adja a hitünket ebben az egészben.

Jó olyan színházat nézni, amiben az elsőtől az utolsó percig fontos dolgokról van szó a színpadon. Amikor tényleg a bőrünkre megy a játék, mert olyan problémákról beszélnek, amelyek mindannyiunkat érintenek vagy érinthetnek, amikről nekünk is van véleményünk, amikhez lehetetlen nem viszonyulni valahogyan. Olyan színházat, ami mindezek miatt beránt és magával ragad. És ehhez nem kell egy vadonatúj kortárs szöveg, csak egy olyan rendező, aki meglátja a frissességet egy 135 éves Ibsen-drámában, és képes is előhívni az a mélyéről. És ezt teszi Zsótér Sándor Ibsen Kísértetek című darabjával a szombathelyi Weöres Sándor Színházban.

A Kísértetek annyira mainak és aktuálisnak hat még most is, hogy az egyszerre dermesztő és felvillanyozó; utóbbi azért, amiért mindaz a kevéske alkalom örömteli, amikor olyan előadást látni egy magyar színházban, ami tényleg meg tudja szólítani a nézőjét. És dermesztő azért, mert 135 év alatt legfeljebb annyiban változott az élet ahhoz képest, amiről Ibsen írt, mint amennyire a norvég szerző leghíresebb műve, a Nóra óta változott a nők társadalmi helyzete. Azaz a felszínen igen, de a mélyben nem annyira, mint amennyit lassan másfél évszázadtól várni lehetett volna.

A Kísértetek arról szól, mennyire meg tudják nyomorítani az embereket a konzervatív társadalom elvárásai, amelyek ráadásul sokszor hülyeségek is. Az-e a fontos, hogy senki egy rossz szót ne szólhasson egy családra, mert a helyén van anyu, apu és a gyerek is, vagy tök mindegy a takaros forma, csak az a lényeg, hogy szeretet legyen és élhető élet, akárhány szülővel, akármilyen felosztásban? Lehet-e jó döntés otthagyni egy férjet vagy akár az egész családot, ha megvan rá az indok, vagy meg kell birkózni minden problémával, és ha kell, összeszorított foggal is kitartani a szent család mellett? Kötelező-e tényleg tisztelni az apát vagy a férjet akkor is, ha arra semmilyen módon nem szolgál rá, és érdemel-e bárki is feltétlen tiszteletet? Fontos-e mindig mindenkinek megfelelni, akár egy kisebb-nagyobb hazugságok között leélt élet árán is? És ha nem, eltűri a társadalom a kívülállást?

„Ha olyan lennék, amilyennek kellene lennem, akkor most azt mondanám Osvaldnak: fiam, apád alávaló, romlott ember volt” – mondja a főszereplő Alvingné (Kúnos László fordításában) egykori férjéről, akinek öröksége a feleségét metaforikusan, a fiát viszont szó szerint nyomorította meg. A pap nem segített, sőt, erkölcsi iránymutatásával tovább mélyítette a problémákat, a családi problémák pedig egy idő után már túlmentek minden határon, de segítség akkor sem jött, de a külvilág legalább örült, mert látszólag minden rendben volt. Aztán eljön a pont, amikor minden kiderül – erről a pontról, meg a következményeiről szól a Kísértetek című, itthon utoljára tíz éve játszott Ibsen-darab.

És ezek a témák erős marokkal ragadják meg a torkunkat, a szorítás nem is enged nagyobb lélegzetvételt egészen az utolsó jelenetig, amibe kódolva van, hogy vagy rossz, vagy nagyon rossz lesz;

Zsótér Sándor rendező saját megoldásával a nézőre bízza, hogy a brutális zárókép akkor most a nagyon vagy az eléggé rossz kategóriájába esik-e. Nézőpont kérdése, de a kérdés nem enged el még jó pár napig, és ez máris több, mint amennyit sok színházi előadásról el lehet mondani. 

És tényleg: a külvilágnak mindig minden ügyünkről megvan a maga áramvonalasra csiszolt véleménye, amit siet iránymutatásként a szemünkre is hányni. Ezek az iránymutatások pedig ma is, talán újra egyre inkább konzervatívak, vagyis olyanok, mint a rosszul értelmezett konzervativizmus, amelyben a hagyomány nem ápolandó, hanem konzerválandó, az értékek pedig állandónak minősülnek, és sosem szabad őket felülvizsgálni. De az előadás hatása nemcsak ezek miatt erős, hanem azért is, mert Zsótér a szombathelyi színházban módot talál arra, hogy egy pillanatig se veszíthessük el a szemkontaktust a kegyetlen tükörképpel a színpadon.

Ennek legkülönösebb eszköze a szöveg: Zsótér és dramaturgja, Ungár Júlia nem műfordítást használnak, hanem nagyrészt Boronkay Soma nyersfordítását, tele anglicizmusokkal, furcsa, kifacsart mondatokkal, különösen hangzó szórendekkel. Mert ez a színház nem ringat el, mint a szép dallamú költészet, akkor meg minek hangzana úgy? Ez a színház fáj, mint az ostorcsattogás a fülnek, és Zsótérék ezt a hatást erősítik inkább az irodalmiasság helyett, amiből egyébkánt praktikus hasznuk is van: minden mondatra oda kell figyelni már csak azért is, hogy pontosan megértsük őket, így viszont lehetetlen, hogy legyen egyetlen szó is, ami elkerüli a figyelmünket.

Tovább erősíti a hatást Ambrus Mária fantasztikus látványvilága is: Edvard Munch norvég festő képeiből létrehozott falak határolják a színpadot, rikítóan pszichedelikus megvilágítással, mintha nem is tárgyakról lenne szó, inkább kimerevített elmeállapotokról és hangulatokról, mintha nem is egy konkrét térben játszódna az előadás, inkább valaki – jó esetben minden egyes néző – fejében. Arctalan emberek, kontúrtalan tájak és bútorok folynak össze egy mindenkit körülvevő, nyomasztó masszává, épp olyanná, amilyen a darabban vázolt társadalom is. És van egy kivétel: Munch Nap című képe, a néha felvillanó remény. Az, ami szükségszerűen tönkremegy végül, amikor a darabban emlegetett életörömről kiderül, hogy ilyen közegben épp olyan lehetetlen elérni, mint magát a Napot.

A színészek, mint Zsótérnál mostanában mindig, egyszerre képesek eltartani maguktól a szöveget, és bensővé tenni azt: nem a magyar színházban gyakorlatilag egyeduralkodó lélektani realizmussal, hanem a kimondott szó tartalmának mély és hiteles átélésével. Trokán Péter nem figurájának együgyűségét hangsúlyozza, mégis egyértelműen kifejezi azt ártatlannak ható naivitásával. A végül legrosszabbul járó kisembert adó Fekete Linda játékából egy nagyon erős pillanatban egyszer csak kihal a dacos lendület, és a helyén maradó üresség visszhangja lesz az, ami gyomorba vág. Bajomi Nagy György minden színészi truváj nélkül egyszerűen csak el tudja hitetni velünk, hogy optimizmustól duzzadó figurájából egyik pillanatról a másikra úgy száll ki az életerő, hogy a huzata magával viszi az életét is. A lelkészt játszó Szerémi Zoltán úgy mutat megrendülést, hogy egyértelmű legyen, mindvégig megmarad ugyanolyan számítónak, mint amilyen mindig is volt. Kiss Mari az egyetlen, aki a kelleténél valamivel több színészi manírt használ, de így is szép az a fokozatosság, ahogyan engedi előtörni azt a rengeteg elfojtást, ami olyan fura alakba rendezte a ráncait.

Zsótér Sándor rendezése megmutatja, mi a színház lényege: a felvetett problémákról érződik, hogy nemcsak a szó köznapi értelmében fontosak, de az alkotók is saját ügyüknek érzik, ettől pedig metszően tud hatni minden perce, ráadásul az egyéni, szokatlan forma frissességet ad az egésznek.

A szombathelyi Kísértetek egy kicsit visszaadja a hitet a színházban.

Ne maradjon le semmiről!