Aki kalandvágyból jött haza

Nem jó, ha az ember a barátja könyvéről, debütáló szólóalbumáról, vagy éppen újhullámos rántott húsáról ír kritikát. Kimondatlanul, a sorok közt, de úgyis a barátságról fog szólni minden elejtett dicséret, és az elfogulatlanság görcsös bizonygatásáról minden negatív mondat. Pedig az ember soha nem egy könyv, album, vagy egy újhullámos rántott hús miatt barátkozik, a kritikus pedig minden, csak nem elfogulatlan.

Donáth Mirjam a barátom, és erről nem igazán tehetek. Vagy inkább nem szolgáltam rá. Van úgy, hogy emberek egyszer csak kinevezik egymást barátoknak, és aztán így telnek el évtizedek. Mi például nem nagyon találkoztunk a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen eltöltött évek után, sőt még ott sem: én például nem nagyon jártam ki ebbe a Makovecz tervezte ijesztő vidámparkba, egyrészt azért, mert már akkor sem bírtam a helyeket, ahol nagyságrendekkel több a szimbólum, meg az építészeti közhely, mint a kényelmes kanapé. Másrészt, mert néha másfél órát araszolt ki a busz az Árpád hídtól a sváb falvakon át a régi orosz laktanya helyén álló kampuszra.

Mindketten kívülállók voltunk: én viszonylag könnyen megúsztam, csak egy hülye liberálisnak tartottak, aki hiába bizonygatja, hogy csak azért zöld a haja, mert csak mossa, mossa, de négy hónapja nem jön ki a hirtelen felindulásból vásárolt, egyszer használatos hajfesték. Ő viszont magának kereste a bajt: egy evangélikus lelkész lánya volt egy katolikus egyetemen. Azért lettünk jóban, mert gyakran csak mi ellenkeztünk, amikor időnként újságírói alapismeretek címén antiszemita baromságokat próbáltak lenyomni a torkunkon. Ő azért, mert a dédszülei zsidó származásúak voltak, én pedig azért, mert időnként unatkoztam az órákon, és nem volt jobb dolgom.

Aztán persze ő sokkal többre vitte, mint bármelyikünk a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kommunikáció szakán, beleértve a tanárokat is. A Columbián, majd a New York Universityn tanulta az újságírást olyanoktól, akik megkapták a Pulitzer-díjat, és nem csak ismertek valakit, akit már jelöltek a kitüntetés savanyú, sárga, magyar verziójára, az emlékdíjra. Utána a Reutersnél kezdett el dolgozni, angolul írt cikkeket és elemzéseket, New Yorkban. Sőt Manhattanben.

Végül mégis arról írt egy regényt, ráadásul magyarul, hogy miért hagyta ott a sikereket és Manhattant, és miért jött vissza Magyarországra. Azt hiszem nem olyan ordas nagy szpojler, mintha a Hatodik érzék vetítésén, az első jelenet alatt bekiabálnám, hogy Bruce Willis halott, ha elárulom, hogy azért jött vissza, mert hiányzott neki Magyarország. Mert magyar.

A Mások álma nem a magyarkodásról szól, és nem is félelemmel teli irigységről, ami idegenkedik mindentől amit nem ért, mert nem magyarul beszél. Mégis sokkal magyarabb, mint több ezer oldalnyi Kurucinfó kinyomtatva, nemezelt szürkemarhabőr-kötésben.

A Mások álma írója egy egykor szocialista országgyűlési képviselőként is megválasztott evangélikus lelkész lánya. Az elbukott 56-os forradalom utáni koncepciós per másodrendű vádlottjának unokája. Egy jászárokszállási zsidó polgár dédunokája. Az egész magyar történelmet belezsúfolták ebbe a családba, és nem úgy, ahogy a szürke, hideg választási kampányban, a megtépázott Soros-plakátok előtt elbuszozva képzeljük: árkok és oldalak nélkül, kommunistákkal, zsidókkal, keresztényekkel és polgári értelmiségiekkel kéz a kézben együtt a családi asztalnál. Sőt időnként egy emberben.

Ez a történet még akkor is érdekes lenne, ha nem arról szólna, hogy miért érdemes visszatérni egy olyan országba, ahol a fiatalok többsége már csak ideiglenesen tartózkodik, amíg ki nem megy fekete mosogatni Londonba, vagy kisállatokat operálni Stockholmba. Az utolsó még oltsa le a villanyt, vagy legalább magyarázza majd el Skype-on a nagyinak, hogy hol van a kapcsoló.

A fülszöveg alapján azt is hihetnénk, hogy ez a könyv egy kudarc története: egy magyar lány karriert próbál építeni a Föld fővárosában, Manhattanben, de aztán inkább csak férjet talál, és hazafut. A valóság az, hogy ez a könyv a tudatos választásról szól, meg arról, hogy attól, mert valaki New Yorkban is lehet sikeres, vagy mert élete szerelme éppen Brazíliában született, még választhatja azt, hogy magyar lesz Magyarországon. És nem azért, mert egy himnuszt óbégató Pataky Attila van a szíve helyén, hanem, mert fontosak az emberi kapcsolatai, a családja és a barátai. Meg a nyelv.

A Mások álma ugyanis leginkább a nyelvről szól, arról, hogyan próbálunk görcsösen idegen nyelven beszélni és gondolkodni, és közben hogyan felejtjük el az anyanyelvünk, még ha ezt senki más nem is veszi észre rajtunk kívül. You know, miről beszélek here. Persze ez most úgy hangzik, mintha ez egy érzelgős, szomorú esszékötet lenne, de valójában egy megállíthatatlanul csapongó mese, amiben a magyar anyanyelvével New Yorkban barátokat szerző fekete fiú, vagy éppen az Amerikába beleszerető és ebbe belebetegedő orosz lakótárs a mellékszereplők. A háttérben pedig Michael Jackson-dalokat bőgetnek a Puerto Ricó-i boltosok.

Időnként csak kapkodjuk a fejünk, hogy hogyan jutottunk egy mondaton belül a bronxi fánkostól a Heti Válasz publicisztikáján át az ortodox újévig, de olyan ez kicsit, mint egy jobbfajta körhinta: beleszédülünk, de azért roppant jó móka.

Donáth Mirjam könyve olyan, mintha Márai írta volna a Szex és New Yorkot. Mindenkinek ajánlott, aki kivándorolt, tervezi. Vagy egyszerűen csak kalandvágyból itthon maradna.

Donáth Mirjam az egyik szereplője az Index közreműködésével készült új Menjek/Maradjak epizódnak, az Édes otthonnak. A filmet hamarosan meg lehet majd nézni az Indafilmen is.