Egy ásítás miatti beszólással indult a magyar kabaré

Valamikor az 1800-as évek utolsó negyedében született meg Budapest, ahogyan ma ismerjük; akkoriban nagyjából harminc év alatt ötszáz éves múltat csinált ennek a városnak az a néhány pesti, de leginkább vidéki születésű építész és író, akiket az éhes metropolisz felszippantott. Gangos bérházak és tükrös, reggelig nyitva tartó kávéházak nőttek a grundok helyén, lett sugárút és körút, villamos és kisföldalatti. És még valami, ami ugyanúgy a semmiből nőtt világvárosiassághoz tartozott: az éjszakai élet – józsefvárosi kiskocsmákkal, lipótvárosi mulatókkal, meg az új pesti nyelvet beszélő és a mindennapi lázas zsizsegést színpadra állító kabaréval.

Heltai Jenő, Molnár Ferenc és a többi városi ficsúr kabarédalaiban minden nagyvárosi jelenség, a mozi, a ferencvárosi patkányok és Fedák Sári szobalánya szemtelen és cinikus mindennapi költészetté alakul, a kabaré pedig egy közösségi lélektapasszá kezdő és haladó budapestieknek.  Körner András Költők a kabaréban című, most megjelent könyvében antológia, rengeteg korabeli fotó, színlap, kotta vezet körbe a pesti kabarédalok századfordulós világában.

Samu, hát te miért nem szólsz már közbe?

1907-ben egy ásítással és egy gyors tromffal indult a magyar kabaré, ami Nagy Endrét, az addig szinte ismeretlen újságírót hamar köznevesítette.

Egy Kondor Ernő nevű vidéki színész váratlanul nagyobb összeget örökölt, és egy évekkel korábbi, érdektelenségbe fulladt kísérlet után újra kabarét nyitott. A Cabaret Bonbonnière 1907. március 1-jén nyílt meg a Teréz körút 28. szám alatt egy korábbi vendéglő helyén, a repertoár főleg könnyű német bohózatokból állt. Kondor azonban szeretett volna valami komolyabb irodalmat is bemutatni a nézőknek, és az írók akkori gyűjtőhelyén, a New York kávéházban kérte meg a színpadon addig nem szereplő Nagy Endrét, Ady nagyváradi cimboráját, hogy olvassa fel az egyik rövid írását a Bonbonnière-ben. Amikor aztán kiállt a Teréz körúti zsebkendőnyi színpadra, a felolvasás közben valaki hangosat ásított a nézőtéren.

„Azon az estén, amikor kiálltam a színpadra, hogy novellámat felolvassam, valaki hangosat ásított a nézőtéren. Én valami viccel letromfoltam a színpadról, amit nagy nevetés fogadott. Az egész rögtönzött vitának váratlan sikere volt és ettől kezdve állandósítottuk a jelenetet.  Másnap már egyik színész foglalta el a minapi unatkozó úr helyét és kellő pillanatban ő is hangosan beleásított a felolvasásba. Én pedig beláttam, hogy az ásító úrnak igaza volt. Így született meg a konferánsz, amelyről talán szintén kevesen tudják, hogy magyar találmány. Kikiáltók, bejelentők már akkor is voltak, de az, hogy valaki fesztelenül elbeszélgessen a közönséggel – anélkül, hogy anekdotákat mesélne – és a szavai észrevétlenül belefolyjanak a játékba, a monológból lassan dialógus fejlődjék: ezt senki sem próbálta”– emlékezett később Nagy.

Egy több évtizedes lemaradás gyors pótlása kezdődött ezzel az izgalmas és a kabaré később Nagy Endre által megírt regényében is elmesélt epizóddal. Kondor pénze gyorsan elfogyott, és Nagy nemsokára átvette a hely irányítását, ami végül 1910 áprilisáig létezett. Az előzmények közül az 1881-ben nyílt párizsi Chat Noir mulatót az is ismeri, aki nem: szecessziós fekete macska-grafikája rengeteg könyvben, reprón ott van – ez volt minden modern mulatók őse, amit a Párizs-kultusz miatt sok magyar is ismert. Kész kabaré, hogy az innen induló sanzon- és kupléőrület Amszterdamhoz, Berlinhez vagy Bécshez képest csak évtizedekkel később jutott el hozzánk.

A Bonbonnière sikere után azonban sorra nyíltak a hozzá hasonló helyek, például a sokkal elegánsabb Modern Színház Cabaret az Andrássy úton (a helyén most a Bábszínház működik), melynek enteriőrjét a szecesszió legjobb designerei tervezték. Nagy Endre is ide nyergelt át 1908 augusztusában. Hirtelen vonzó életpálya lett az addig nem is létező konferanszé, a kupléírók összejártak, egész Pest szójátékokat faragott. A műfaj egészen a második világháborúig virágzott, de igazából mindig csak Budapesten, a fővároson kívül soha nem igazán működött.

A kabaréban a nézőtér és a színpad távolsága eltűnt, a pesti emberben lakozó „ cukrozott epe, hitetlenség és finom rosszmájúság” kapott egy olyan formát, ami egyszerre volt nagyon hétköznapi és meglehetősen költői. „Az emberek egész nap törték a fejüket valami jó közbeszóláson, amit olyan elkészítve hoztak el magukkal a kabaréba, mint a konfettit. A nők szemrehányóan ösztökélték férjüket: Samu, hát te miért nem szólsz már közbe valamit?”– mesélte évtizedekkel később Nagy Endre a hőskorról. Akinek kellemetlensége, adóssága, hűtlen babája volt napközben, akinek nem tellett pszichoanalitikusra, este kabaréban kúrálta magát.

Nem tesz semmit, elmegyek este a nagyendrébe, és minden bánatomat elfelejtem

– írta fel receptre a Szinházi Élet 1911-ben. A nagyendre persze a Modern Színházat jelentette, ahol a műsornál szórakoztatóbb volt a konferansz: "És mindenki szinte sajnálja, hogy közben egyéb számok is vannak. Miért nem beszél egész este maga az elragadó közvetlenségű konferanszié?"

(Nagy Endre egyik 1911-es konferanszát meghallgathatja itt, a gramofononline-on )

Mert a Berta, mert a Berta nagy liba

A kabarédalok témája a budapesti keramitkockákon hevert a nagysága hitelre vett malomkalapjától a  hamis ananászt zabáló ferencvárosi patkányokon, bordélyházakon és moziban megesett nőkön át az első világháborús hadirokkantakig. Csáth szerint a szövegeket csibészhangulat és csibészgondolkodás jellemezte, a pesti kedélyesség stilizálása és a „szinte kegyetlenségig pointírozott, a szándékos, de éppen ezért művészi ordenáréság”.

Heltai Jenő volt az egyik, aki Budapestnek ebben az új önkifejezési formájában megtalálta magát. „S mert a Berta, mert a Berta nagy liba, /Hát elment a mozi-mozi-mozi-moziba ”– szól a sok közül talán leghíresebb sanzonjának refrénje, amelyben egyébként az addig projektográfként ismert mozgókép-nézegetőt mozira keresztelte (ez is meghallgatható a gramofononline.hu 1907-es felvételén).

Bár a legjobb kabarékba nem volt olcsó a jegy, ráadásul a „nagyendrébe” csak háromszázan fértek be, a kabarédal és a sanzon mégis kitört az utcákra, a refrént dúdolta a rikkancs és a masamódlány, az irodista kisasszony és a főnök úr. A dalok kottáit kiadták, gramofonfelvételek készültek belőlük, a kedvenc sanzonénekesnők fotójával képeslapokat nyomtattak. Körner András szerint a magyar kabarétörténet azért is különleges, mert rengeteg kortárs író és költő írt kuplészöveget: a Nyugat első generációjából például Ady, Móricz, Molnár Ferenc. Szép Ernő volt Medgyaszay Vilmának, a korszak abszolút sanzonsztárjának háziszerzője. A színpadon inkább jeleneteivel feltűnő Karinthy az 1912-ben megjelent Így írtok ti-ben már sanzonparódiát ír Emilről, a szomorú budapesti slemilről.

Nemcsak a szövege volt felforgatóan új a kabarédaloknak, hanem a dallama is. Megszületett vele a budapesti népdal, Reinitz Béla, Zerkovitz Béla, Buday Dénes a „stilizált cigányosságot” a városligeti vurstli verklizenéjével vegyítette. A zenét is szerző Csáth Géza írta a pesti dalról:

„Valami franciás sikk, valami fővárosi szegényes fényűzés, ugyanaz, amit szegény és csinos masamód-lányok jó cipőin, ízléses kalapjain és öntudatos affektált járásán csodálhatunk. Valami nekikeseredett züllöttség és fölényes fásultság, ami az élet lélekvesztettjeit, a művészeket jellemzi. Valami léha lenézése a nemes férfias nagy akarásnak és kimosolygása mindennek, amit a közönséges ember komolyan vesz.”  

A századelő német és francia kabarédalait bemutató köteteket, a dalok első előadóinak hangfelvételeit hatvan éve gyűjtő Körner András a kortárs költők felülreprezentáltságán túl a témák konzervativizmusában is magyar sajátosságot lát. Nem volt itt semmilyen anarchista, baloldali és avantgárd vonal, a politika is csak a legritkábban jelent meg a szövegekben. Ugyan a húszas években előfordult, hogy egy-két dalt betiltottak, de kabarét csak egyszer záratott be a cenzúra: a Horthyt, a lovas tengerész-kormányzót gúnyoló „Volt egyszer egy tenger, Azon volt egy ember, / Felmászott a trónra, / Nem mászik le róla”-sorok miatt. Ez 1923-ban történt, és Nagy Endre ment túl a politika számára még elfogadható határon, az áldozat pedig a Gresham-palota épületében két évvel korábban megnyílt Pódium kabaré lett.

A magyar kabarédal évtizedekig az maradt, amiért született, hogy szövegben és dallamban újra és újra felhangosítsa Budapest szívdobbanását. A polgári Budapesttel együtt halt meg, amikor a diktatúra beköszöntével 1947-48-ban a pesti kabarék ajtajára is lakat került.

Körner András: Költők a kabaréban. Pesti kabarédalok a 20. század elején. Corvina, 2019

(Borítókép: Wilhelm Bendow népszerű berlini kabarészínész marslakó szerepében. Forrás: Corvina Kiadó)