Bódító, mámorító hullámvasút a bűn és a gyönyör városában

Már amikor kezembe vettem Colson Whitehead könyvét, tudtam, hogy tetszeni fog. No nem azért, mert elolvastam a fülszöveget – fikarcnyit sem érdekelt, hogy a szerző kétszeres Pulitzer-díjas meg nemzeti könyvdíjas, attól még nyugodtan lehetett volna dögunalmas a regény –, hanem mert a címe lenyűgözött.

Rögvest felderengett előttem jó húsz év távolából az amszterdami Schiphol repülőtér black jack asztala az általam sem előtte, sem utána, még Las Vegasban, Renóban vagy Moszkvában, a Hotel Vosztok kaszinójában sem látott csodamasinával: a keverőgéppel, becsületes nevén a shuffling machine-nel. Mert amikor elfogyott a hat pakli francia kártya, a dealer lazán csak ennyit mondott: Shuffle!, és a gép elkezdett szemkápráztató sebességgel keverni.

Vagy kavarni. 

Valahogy úgy, ahogy Whitehead letehetetlen regényének hősei: Ray Carney, az alapjában véve becsületes bútorkereskedő, aki azonban bármennyire is szeretne a tisztességet és a bűnt elválasztó demarkációs vonal innenső oldalán maradni, valahogy mégsem sikerül neki; Freddie, a kuzinja, akinek vérében van a simli, de azért végig drukkolunk neki, mert annyira jó a dumája; Bors, a szimpatikus – mert Carney oldalán álló – bérgyilkos; Miami Joe, a főgengszter, aki viszont ellenszenves – mert ő meg nem Carney oldalán áll; Penge Montague, akinek Miami Joe-ék meglovasítják a vagyont érő ékszereit a Theresa Hotelből. Mintha a Koldusoperából ugrottak volna elő ezek a figurák, de az a helyzet, hogy Whitehead dumája mérföldekkel jobb, mint Brechté.

Amikor Harlem egyik lepukkant utcáján hajtanak – 1959-et írunk –, Whitehead így jellemzi az úttestet:

És ez az egyik leggyengébb duma. Milyen lehet a többi?

A regény három nagyobb részből áll, az első 1959-ben, a második 1961-ben, a harmadik 1964-ben játszódik. Mindössze öt év telik el az első és az utolsó fejezet között, de közben az archaikus Harlemből modern Harlem lesz.

Tegyük hozzá: sajnos. Mert megszűnik a varázs, a piti, de emberséges bűnözőket nagypályás, lelketlen gengszterek váltják fel. 

És micsoda popkulturális ugrás! Az elején még Duke Ellington a menő, Charlie Mingus Ah Um című lemezét rakja fel a lemezjátszóra Freddie, de a végén már Ornette Coleman free jazzét hallgatják. És bizony pár sarokkal lejjebb, a Downtownban már ledózerolnak egy hatalmas területet, ahol hamarosan a Világkereskedelmi Központ ikertornyai állnak majd. (Egészen addig, amíg 2001-ben két eltérített repülőgép beléjük nem száll.)

Csak öt év – de milyen öt év! Harlem, ugye, Manhattan északi, jobbára feketék lakta fele, ami azonban – ellentétben az idehaza megcsontosodott hiedelemmel – messze nem egyetlen gigantikus nyomortanya. Már az ötvenes évek végén is létezett a fekete arisztokrácia, amelynek tagjai megtollasodtak, dacára annak, hogy a nagyszüleik még Georgiában szedték a gyapotot rabszolgaként. És a középosztály is, amelynek tipikus feltörekvő képviselője Ray Carney. 

Persze hiába viszonylag jómódú Carney, azért mégiscsak fekete, és elkerekedik a szeme, amikor belép Aronowitz, az orgazda boltjába. 

És így ugrálunk jelenetről jelenetre, miközben néhány fejezeten belül gyakorlatilag beköltözünk az ötvenes–hatvanas évek fordulójának Harlemjébe. Ahol fortélyos félelem igazgat mindenkit: fekete stricit, messziről tisztesnek látszó üzletembert, korrupt fehér rendőrt és zeneileg bámulatosan művelt prostituáltat, Miss Laurát. Akinek a segítségével – no persze nem ingyen, merő szívjóságból – körmönfont trükkel lehetetlenítik el Wilfred Duke-ot, a fekete arisztokrácia becstelen bankemberét, a Dumas Club vezéralakját, ahová Carney megpróbált bejutni némi kenőpénz segítségével. Duke azonban, bár eltette a lóvét, szemforgatva széttárta a karját, és azt mondta:

– Sajnos, leszavaztak, nem tehettem semmit…

Mint később kiderül, ez súlyos hiba volt, de nem szeretnénk a spoilerezés megbocsáthatatlan bűnébe esni. 

A sok útszéli duma és kaland mellett azért a pikareszk regény tartalmaz véresen komoly történelemutalásokat is. Melyeket olvasva az embert elkapja a déjà vu érzése.

Bár a tanúvallomások természetesen szöges ellentétben állnak egymással, nagyjából az történt, hogy egy fehér boltos slaggal lelocsolta az üzlete körül tébláboló fekete tinédzsereket, a következő szöveg kíséretében: „Mocskos niggerek, most legalább tiszták lesztek!” Erre Powell egy késsel a kezében utánament a boltjába menekülő szatócsnak, amit észrevett a közelben álló Gilligan, és három lövéssel megölte a fekete srácot. 

A Harlemi kavarás harmadik, 1964-ben zajló részének ez a lázadás a háttere, amit olvasva az ember nem tud nem párhuzamot vonni a George Floyd tavaly májusi halálát követő eseményekkel. Muszáj szomorúan konstatálni: nincs új a nap alatt.

Ha már ennél a résznél tartunk: Whitehead regényének elvitathatatlan erénye, hogy a szerző fekete létére nem esik abba a hibába, hogy a könyv fekete szereplői mind gáncs nélküli lovagok lennének, a fehérek meg mind gazemberek. Ellenkezőleg. Whitehead nagyon is reális képet fest arról a Harlemről, amely ma már – sajnos vagy szerencsére – nem létezik, eltűnt a történelem süllyesztőjében. 

Mi is hát a Harlemi kavarás? Történelmi tabló? Kalandregény? Vagy rekviem egy valaha volt, bódítóan izgalmas városrészért? 

Egy kicsit mindegyik, de talán leginkább az utolsó. 

Colson Whitehead: Harlemi kavarás. XXI. Század Kiadó, 2021. Magyar fordítás: Pék Zoltán.

(Borítókép: Colson Whitehead: Harlemi kavarás borítója Fotó: 21. Század Kiadó )