A világ egyik legkietlenebb helyén élnek, mégis ez teszi őket boldoggá

A fotográfus dokumentaristaként dolgozik az északi sarkvidéken. A norvégiai Spitzbergákon található Ny-Alesund település kutatócsoportjának életét, mindennapjait örökíti meg. Fotói alapján jön rá az ember, hogy az Északi-sarkhoz közeledve nem a sarki fény az egyetlen látványos dolog, amit érdemes lencsevégre kapni. Projektmunkájából, amelynek címe A sarkvidéki éjszaka csillagai, most kiállítás nyílt Budapesten, a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.

A bejáráson Esther Horvath is részt vett, aki 2015 óta már 25 kutatóexpedíciót fényképezett a sarkkörön. A fotográfus nevetve jegyezte meg, hogy aki hasonlóra adja fejét, nem árt, ha szereti a hideget. Számára már annyira természetes, hogy rendszeresen mínusz húsz fokos közegben mozog, hogy alig bír megmaradni olyan helyeken, ahol 25 fok fölé megy a hőmérséklet.

Egy az egymillióból

Nem minden fotósnak adatik meg, hogy ilyen különleges munkákba fogjon bele, talán ha millió emberből egy képes bejárni hasonló életutat. Ehhez azonban sok szerencse is kell, ami nála sem volt másképp. A fotográfus Sopronban született, itthon szerzett közgazdász mesterdiplomát, majd 2012-ben fotózás iránti szenvedélye miatt New Yorkba költözött, ahol az International Center of Photography dokumentumfilmes és fotóriporteri szakán végzett. Hat évet élt a Nagy Almában, ez idő alatt egy váratlan felkérésnek köszönhetően indult el sarkvidéki kalandja.

2015-ben megbízást kaptam egy amerikai magazintól, ami teljesen váratlanul érkezett. Egy szerdai napon jött egy e-mail egy képszerkesztőtől, aki megkérdezte, mit csinálok jövő héttől két héten keresztül. Alig várta meg a válaszom, mert már küldte is a megbízás részleteit, miszerint két héten keresztül az amerikai parti őrség jégtörőjén klímakutatást kellene fotózni. Otthon olvastam a levelet konyhaasztalnál ülve, és szó szerint azt éreztem, hogy lefordulok a székről

– fogalmazott kérdésünkre Esther Horvath.

Nem csoda a lelkesedése, gyerekkori álma hullt az ölébe. A bejáráson elmesélte, meghatározó emlék számára, ahogy kislányként ül a televízió előtt, és hétről hétre megnézi a Delta tudományos magazin adását, ahogy férfiak sítalpakon, dacolva a viharral egyre csak törnek előre. Azt képzelte, hogy ő is gázol majd a hóban, küzd az elemekkel, érzi arcán a csípős hideget, a jeges szelet, a hópelyheket.

Az ajánlat nem csupán azért lepte meg, mert vágyálma vált valóra vele, hanem azért is, mert nem szokványos dolog, hogy valakit így kérnek fel.

Nem ismerek más fotográfust, aki ilyen megbízást kapott. Olyat ismerek, aki más úton-módon eljutott ilyen helyekre, de hogy egy magazintól érkezzen egy ilyen megbízás? Ez tényleg egy az egymillióhoz.

Hezitálás nélkül belement, szerdáról hétfőre pedig már Alaszkában találta magát. Nem ismerte a körülményeket, hogyan fog majd tudni alkalmazkodni a helyzethez, milyen felszerelés kell egy jégtörőre, de ez nem tartotta vissza. A hajón állva euforikus élmény volt számára az egész, bevillant a gyermekkora, a hatéves énje, és megfogadta, hogy ha törik, ha szakad, ő ezt fogja csinálni hosszú távon.

A sarkvidéki térség számára fotográfusként is fontos, mert a világ leggyorsabban változó környezetéről van szó. Számos izgalmat és kihívást rejt, miközben kiemelten fontos az ott végbemenő folyamatokat dokumentálni.

Küzdeni kell

Bár első nagy munkája kis túlzással az ölébe hullott, a következő lépéseket magának kellett megtennie, sokat dolgozott azért, hogy az egyszeri lehetőség tartós hivatássá váljon. Három héttel Alaszka után elutazott Norvégiába, ahol egy héten át tárgyalt a helyi kutatóintézettel, hogy velük dolgozhasson. A teljes szakmai profilját átalakította: a honlapja, a névjegykártyája, a brosúrái – minden erről az expedícióról, a sarkvidéki fotózásról szóltak. Persze elmondta az intézetben, hogy épp csak most jött vissza, és ezt a küldetést tudja referenciaként felmutatni, de mindenképp vissza akar térni a sarkvidékre.

Ekkor jött a második meglepetés, amit szintén az univerzum ajándékának tekintek. Amíg ott voltam egy hétig Norvégiában, és tárgyaltam a norvég kutatóintézettel, teljesen véletlenül egy német kutatóintézet, az Alfred Wegener Intézet – amely a világ legnagyobb sarkkutató intézete – igazgatónője épp ott volt, hogy előadást tartson. Ezt teljesen véletlenül tudtam meg. Elmentem az előadására, bemutatkoztam neki, átadtam a névjegykártyát, a brosúrát, mindent, ami már a sarkvidékről szólt. Elmondtam, hogy amerikai magazinoknak, újságoknak dolgozom, és nagyon szeretnék találkozni vele. Másnap 7.30-kor a reggelijénél fogadott az igazgatónő, és az asztalnál felajánlott két expedíciót

– idézi fel kérdésünkre a kezdeteket a fotóművész.

2018-ban felvették munkatársként, és Amerikából Németországba költözött, azóta ott él. Főként az Alfred Wegener Intézetnek dolgozik, de teljesen nem adta fel szabadúszói tevékenységét, függetlenségét, ezért néha más intézetek expedícióin is részt vesz. 

A macival nem árt vigyázni

Esther Horvath azt is elmondta, hogy szükség van némi időre, mire valaki akklimatizálódik a sarkvidéken. A hideghez hozzászokni magától értetődő, de ott sem mindegy, hogy mínusz húsz vagy mínusz negyven fokról beszélünk. A másik jelentős különbség a tempó. A mai, felgyorsult világban ahhoz szoktunk, hogy minden azonnal, rögtön történik, míg ott sokkal megfontoltabb, körültekintőbb munkáról van szó.

Ny-Alesund településén kevesen tartózkodnak, s noha van egészségügyi ellátás egy nővér révén, ha komolyabb orvosi beavatkozásra van szükség, akkor a városból kell odaröptetni a szakembert, ami időbe telik. Egy apróbb balesetet sem könnyű mindig kezelni, de ha az ember kint dolgozik terepen, a jegesmedvéket is folyamatosan figyelni kell, az óvatlanság pedig akár az életünkbe is kerülhet.

A jegesmedve az egyetlen állat, ami prédaként tekint az emberre, ezért mindig van valaki, aki a jegesmedvéket figyeli. Nagyon fontos ezeken az utakon, hogy mindenki tudatában legyen annak, hogy a segítség nagyon messze van. Pont emiatt az ember sokkal megfontoltabban halad. Lassabban járunk, minden lépésre odafigyelünk. Emellett nagyon sok tréningen is részt veszünk, ami hozzájárul ahhoz, hogy biztonságosabban tudjunk közlekedni. Jegesmedvetréninget minden évben kell végeznünk, de én akár félévente is megcsinálom, mert fontosnak tartom, hogy az ember azonnal tudjon reagálni. Számos más biztonsági tréning is van, amelyek a vízbeesésre vagy a jégre való visszajutásra készítenek fel. Egymásra vagyunk utalva, így ha valakivel történik valami, azonnal kell tudnunk segíteni. Kulcsfontosságú a felkészültség és a lassabb tempó, ezért is van kevés baleset

– válaszolta kérdésünkre Esther Horvath.

A fotográfus elmondta, hogy a település, ahol dolgoznak, egy elszigetelt kutatóállomás, egy régi bányászfalu, amit még a múlt században élesztettek újjá tudományos célokra. Hiába vannak vezetők, náluk mindenki egyenrangú, mert a munkájuk egyformán fontos. A séf és a takarító sem ér kevesebbet, mint a földtani tudós, mivel étel és tiszta környezet nélkül senki sem tudná a munkáját végezni. Esther kicsit utópisztikusnak látja a helyet, örülne, ha a világ mindenhol így működhetne.

A közösség ereje

Az emberek sokszor tévesen képzelik el ezeket az expedíciókat, mivel a kint lévők egyfajta különleges kommunaként is működnek. Figyelnek egymásra, minőségi időt töltenek együtt. Naponta háromszor közösen étkeznek, ha pedig valakin látják, hogy lelkileg valami megviseli, igyekeznek segíteni rajta. Minden szombat este egyfajta ünnep, ahol nagy vacsorát rendeznek. Az emberek kiöltöznek, csinos ruhában vannak, nem menetfelszerelésben, beszélgetnek, mulatnak, lakomáznak, szivaroznak, hogy az élet ezen részét is megélhessék.

Komoly felmérést végeznek, hogy a településre érkező emberek mennyire hajlamosak a magukba zuhanásra, mennyire képesek kibírni akár a heteken át tartó sötétséget és hideget. Az egyedüllét, az érintés hiánya ellen többféle módon küzdenek, többek közt kutyákat tartanak, amelyek sokat hozzátesznek a közösség hangulatához. Mivel a település elzárt, és csupán egy 14 személyes repülő érkezik néha, vagy egy-egy alkalommal hajó, nem nagyon találkoznak vendégekkel. Ha szükség van külső emberre, hogy beszélgethessenek valaki mással, vagy akár a konfliktusokat is könnyebb legyen kezelni, az egyik legközelebbi város lelkipásztora néha meglátogatja őket.

Esther Horvath még nem érezte a magány fojtogató érzését az expedíciókon. Szerinte ez azért van, mert azt csinálhatja, amire egész életében vágyott. Ritka, hogy valaki ténylegesen összeomoljon, aminek az elmondása szerint fontos oka van.

Előfordulhat, hogy az ember magányossá válik, ezért is fontos, hogy akiket felvesznek ebbe a faluba dolgozni, ne csupán kellő tudással és szakmai tapasztalattal rendelkezzenek, amit magukkal hoznak: majdhogynem ennél is fontosabb a szociális képesség. Ezt a felvételin erősen szűrik, pont emiatt nincsenek nagyon visszahúzódó emberek. A faluban nagyon is extrovertált emberek vannak, mert a hosszú téli hónapok során, amelyeket ott a sötétben eltöltenek, nagyon fontos, hogy mindenki mentálisan egészséges legyen, és jól érezze magát. Ettől függetlenül előfordulhat, hogy valakinek hiányzik a család vagy a barátok, ezért van egy-egy nehezebb időszaka. Erre nagyon figyel a falu vezetősége. Naponta háromszor együtt eszünk, és ha picit is azt látják, hogy valaki elveszettnek néz ki, akkor azt tudatosan azonnal felkarolják.

Ennek a kis világnak az életét örökítette meg fotóin Esther Horvath. A Robert Capa Központban lévő kiállítása három pillérre épül. Egyfelől a falu mindennapi életét mutatja be, hogyan osztják meg egymással az élményeiket, érzéseiket, milyen ennek a közösségnek a tagja lenni. A másik fontos pillér a környezeti változások dokumentálása, hiszen a világ leggyorsabban változó közegeként a sarkvidéken számos fontos esemény történik: akár korábban ezen a tájon nem látott fajok elterjedése vagy a talaj változása.

A harmadik pillér pedig, ami az egyik legerősebb a tárlaton, a falu női lakosainak megörökítése. A fotográfus elmondta, hogy a kilencvenes évekig nem volt túl sok lehetőségük a nőknek efféle expedíciókban részt venni, és még most is sokszor a férfiak vannak többségben. Így a település számos női lakóját igyekszik bemutatni, a tőlük való idézetekkel, múltjukkal és jelenükkel összefűzve megmutatni őket az emberek számára, perspektívát adni, hogy

A sarkvidéki éjszaka csillagai című fotósorozatból készült kiállítás 2024. október 25. és 2025. január 31. között tekinthető meg a Robert Capa Központban.

(Borítókép: A sarkvidéki éjszaka csillagai című kiállítás. Fotó: Szollár Zsófi / Index)