8 dugás

Egy hosszú, fiús lány és egy hosszúfarkú fiú találkoznak egy koncerten. Együtt mennek haza. Szex, újabb koncert, sok szex, másik koncert, megint sok szex, még néhány koncert, a végén szakítás. Winterbottom filmje azért került a figyelem középpontjába, mert a két főszereplő "élesben" játssza el az intim jeleneteket; van benne szopás, nyalás, lekötözés, dominacsizma, vibrátor, leszbikus izgalmak, sőt, a vége felé még egy money shot is eldördül, azaz akár ki is teljesedhet a pornó-utánérzés.

Felemás, vékony kis film a 9 dal. Matt (Kieran O'Brien) és Lisa (Margo Stilley) szerelmének történetéből az ágyjeleneteket látjuk csak, nincsenek párbeszédek, csak egy-két elejtett, fájóan közhelyes mondat ("Néha, amikor csókollak, beléd akarok harapni", "A tömeg közepén is lehet magányos az ember"). Nincs háttér, nincs viszonyítási alap, ez a szerelem papírvékony, kivágott ábra; az embernek nincs kedve világot ragasztani köré, mert az a filmesek dolga lett volna. Lisáról gyakorlatilag semmit nem tudunk meg azon kívül, hogy huszonegy éves, amerikai és Londonban tölt néhány hetet, hónapot, talán cserediák. Nincs karaktere. Mattről kiderül, hogy gleccserkutató, mert a koncertek és a dugások mellett néha felbukkan az Antarktisz is (amit egyébként Norvégiában fényképeztek), de ez így kevés.

Szex, kokain és indie pop

Nem az a pornós Winterbottom filmjében, hogy O'Brien tényleg, igaziból kinyalja Stilley-t, hanem az, ahogy a pornóhoz hasonlóan a készítők itt sem fáradtak a jellemrajzolással, történettel, vagy bármi mással, amitől egy kicsit is érdekelhetné a nézőt a két szereplő sorsa. Az első percekben Matt a hómezők felett repülve emlékezik vissza, halljuk a hangját, ahogy elmondja: "Ha Lisára gondolok, soha nem az jut eszembe, mit viselt, mit csinált, honnan jött, vagy hogy miket mondott, hanem a bőre illata, ahogy a bőrömhöz ért". Felfogható rejtett bocsánatkérésként is: nem lesz itt más, csak bőr a bőrön.

Pedig a 9 dal sokkal több lehetne: Marcel Zyskind, a rendező örök operatőre finoman, csodálatos fényjátékkal fényképezte a két színész jeleneteit, képei bensőséges, egyedi világot teremtenek, ahol tudnak. A sztori, a karakterek hiánya azonban legtöbbször kukkolót csinál a nézőből: két ismeretlen legintimebb pillanatait lessük meg. Maradnak a színészek, rájuk hárul a hálátlan feladat, hogy elvigyék a hátukon Winterbottom filmötletét. Kieran O'Brien megpróbálja és nagyon jó: tekintete, hangszíne van, mozdulatai vannak, színész. Margo Stilley-ről ez sajnos nem mondható el - azt a kevéske szöveget is monoton, üres hangon mondja el, sőt, néha a szexjelenetekben is hiteltelenül sóhajtozik.

És a koncertek? Winterbottom már 2002-ben, egy előző forgatáson felvetette, hogy kéne csinálni egy filmet, ahol egy kapcsolatra a közösen átélt koncertek alapján emlékeznek vissza szereplők. Ebből lett a 9 dal. Matt és Lisa kikelnek az ágyból, szippantanak egy kis kokót és már mennek is a következő koncertre - Primal Scream, Franz Ferdinand, The Dandy Warhols. A baj csak az, hogy semmi nincs ezekben a koncertfelvételekben, csak az unalmasra vágott, lusta MTV-közvetítésre emlékeztető képsorok, közepes számok, és az érdektelen embermassza - Lisa és Matt is ott álldogálnak a tömegben, de ez sem tesz hozzá túl sokat.

Ötméteres vagina

Nem film, csak kísérlet. Szerencsére nem feledkezik magába, nem nyúlik a végtelenségig: üdíten rövid, alig több mint egy óra (van, aki szerint éppen 69 perc). A filmet vágatlanul engedték a brit mozikba a cenzorok, itthon a Titanicon háromszor is vetítik, éjféli kezdéssel. Különös, ritka élmény a többi nézővel együtt a hatalmas mozivásznon figyelni, amint a szereplők egymásnak esnek és a Kossuth mozi vásznán ötvenszeres nagyításban csillog Stilley öle vagy O'Brien vesszeje. Ha valaki mégis a házimozit választja, a Best Hollywood kiadta videókazettán.