Facebook-reklámnak kínos, filmnek unalmas

Akárki is mondta, hogy az élet írja a legjobb sztorikat, hatalmas hülyeséget mondott. Mert az a sztori például, amit az élet Mark Zuckerbergről, a Facebook alapítójáról írt, a legbanálisabb, legérdektelenebb sztori a világon, és mint ilyen, teljesen alkalmatlan a megfilmesítésre. Csoda, hogy ennyit sikerült kihozni belőle.

Törekvő kollégista addig püföli a számítógépet, amíg meg nem gazdagodik. Milyen nyomorult élet már az, amelyik ilyen sztorit ír? Sok-sok billentyűnyomkodás, semmitmondó screenshotok, ablaküvegre firkált algoritmus, geekség, nerdség, megannyi Enter. Próbáljon meg valaki erre a forgatókönyvre pénzt szerezni. Ezt a filmet leforgatni. És aztán ezt a filmet emberekkel megnézetni.

Igaz, ha az eleje megvan, a többi már könnyen megy: a Social Network, David Fincher szeptember végén bemutatott filmje eleve 500 millió potenciális nézővel nyit – ennyien vannak fent a Facebookon, és ha már ott vannak, nyilván érdekli őket, hogyan gazdagodott meg belőlük a világ legfiatalabb milliárdosa. Különösen, hogy a reklámszöveg soha nem látott drámát sejtet: „Nem lesz az embernek ötszázmillió barátja anélkül, hogy ne szerezne néhány ellenséget”.

Hát dráma, az van. Képzeljék el, ez a Zuckerberg akkora seggfej, hogy még a barátnője is kirúgja. Állatkínzás miatt bemószerolja a barátját. Aztán kisemmizi. Rezzenéstelen arccal lekamerázza, ahogy a haverjai a medencébe ugrálnak. Megdug egy csajt a vécében. Pimaszkodik az idősebbekkel. Visszaél hallgatótársai személyiségi jogaival. Ellopja két ellenszenves evezős ötletét. Csoda, hogy szerez magának egy csomó ellenséget? Szám szerint négyet. Ötszázmillió baráthoz képest nem is rossz arány.

A Facebook alapítója a filmben kitűnő verbális képességekkel megáldott, faragatlan, antiszociális zseni, ami nagyjából egyezik a Zuckerberg közszerepléseiből kibontakozó képpel, kivéve a verbális képességeket, mert azokból a vele készült interjúkban, konferenciabeszélgetésekben nem sokat szokott csillogtatni. Ezt a figurát a Zuckerberget alakító Jesse Eisenberg viszonylag megbízhatóan hozza, főleg a lineáris sztorit folyton megszakító flash-forwardokban, ahol a  tárgyaláson jelen lévő haragosokat és jogászokat egyszerre nyűgözi le és botránkoztatja meg. („Nem vagy seggfej, Mark, csak túlságosan próbálsz azzá válni” – hangzik el a film utolsó mondatában a filmtörténelem legsemmitmondóbb szentenciája.)

A többiek az átvert, meglopott Winklevoss ikrektől a társalapító Eduardo Saverinig rosszul lesorjázott műanyagfigurák a Ki nevet a végénből. Azzal a különbséggel, hogy itt előre lehet tudni, ki nevet a végén.

Mindehhez a Social Network kifejezetten low budget benyomást kelt: a szereplők között a legismertebb arc a napsteres Sean Parkert alakító Justin Timberlake, aki eddigi legemlékezetesebb alakítását a Shrek utolsó részében nyújtotta – ott is azzal, hogy kivágták. Külső helyszín a kósza harvardi és Palo Altó-i vágóképeken kívül alig van, akció meg semmi, így nyilvánvaló, hogy az emberi drámának, a végsőkig elszánt, hipermotivált, barátokon-szerelmeken átgyalogoló hősnek kellene mozgatnia a sztorit, de ezt az erőt sem a forgatókönyv, sem a rendező, sem a többi szereplő nem tudja a szolgálatába állítani.

A dialógusok, a jelenetek között akad néhány szellemes, némelyik akár egy '97-es Friends-epizódban is megállná a helyét, de mintha az első számú cél az lett volna, hogy a film megkapja a korhatár nélküli besorolást: semmi sem igazán életszerű benne. A buli nem igazán buli, a kokszozás nem igazán kokszozás, a dugás se igazi dugás, folyós takony az egész, for all audiences, és ebben a takonytengerben az egyik legdrámaibb pont az, amikor Saverin elmeséli, hogyan etetett a menzán élő csirkével döglött csirkét. Ettől kellene felszisszenni. A szipogva felidézett csirkekannibalizmustól.

A filmről már jóval az amerikai bemutató előtt lehetett tudni, hogy Ben Mezrich dokumentumregényén alapul, és bár Mezrich nem a tények vallásos tiszteletéről ismert, a sztori nagyjából-egészéből igaz – a szerző első kézből, többek között Saverintől gyűjtötte be az alapanyagot. Zuckerberg kalandjait azóta ezernyi újságcikk, portré, oknyomozó vállalkozás dolgozta fel, így az Aaron Sorkin-féle forgatókönyvből készült filmnek pont az a baja, hogy igaz: semmi meglepetés nincs benne, semmi dráma. Se fogadás, se tét. Se nyertes, se vesztes. Pontosabban a nagy vesztesek, a Winklevoss fivérek, a Harvard Porcellian elitklubjának tagjai egy olimpiai hatodik helyezéssel és 65 millió dollárral gazdagabban távoznak a filmből (a valósághoz hűen), míg a legeslegnagyobb vesztes, a kisemmizett társalapító, Saverin vagyona ebben a pillanatban 1,3 milliárd dollár.

Lehetne persze drámát teremteni az érzelmi elhidegülésből, könnyeket potyogtatni egy barátság széthullásán, vagy Zuckerberget megbánásra késztetni, de a Facebook alapítója a film első percétől kezdve okos, szemtelen, céltudatos pöcs, és végig az is marad. Nincs senkije, akitől elhidegülhetne, és nincs barátja, akit elveszíthetne.

A Social Network dokumentumfilmnek nem elég alapos, nem elég szigorú és tényszerű – nem is lehet az, hiszen sem Zuckerberg, sem a Facebook-alkalmazottak nem bólintottak rá a forgatókönyvre. Játékfilmnek viszont egyszerűen túl direkt, és ami még rosszabb, túl fantáziátlan. Az igazi Mark Zuckerberg ennél csak érdekesebb figura lehet. Még az élet sem lehet ennyire béna író.