Levágnák a haját, meg a cunáját!

A genderfilmnek szánt Báriséj a békési lovári romák női szerepeiről szól. Arról, hogy egy lány csak akkor mehet férjhez koronával a fején, ha megőrizte a szüzességét, ha „szent”, és arról, hogy milyen botrányok következnek, ha az anyós nem talál véres lepedőt a nászéjszaka után. A gyakran a szülők által kikényszerített házasságok állítólag kilencven százalékban működőképesek, bár sokszor csak „a gyerekek miatt tűrnek” az asszonyok, akik bevallottan kevesebbnek érzik magukat a férfiaknál.

„Ha kecske legel a sírján…”

A film egy sokmilliós cigány esküvő képeivel nyit, aztán különböző generációkhoz tartozó cigányasszonyok és lányok vallanak sorsukról, hol a hagyományokra büszkén, hol pedig keserűen. Az egyik meg sem kérdőjelezi, hogy „az asszonynak kuss”, társaságban nincs helye a lóról és nőkről beszélgető férfiak között, a másik pedig sóhajtozva mondja, hogy ha „én most húsz éves lennék…”.

A Báriséjt Bódis Kriszta több családban és sok helyszínen forgatta, a vetítésre pedig meghívta a film szereplőit is. Az antropológus-pszichológus végzettségű író- és rendezőnő a kultúrák különbözőségükben rejlő egyenjogúságával, a hidak építésének fontosságával komolykodott vetítés előtti beszédében, de aztán a romák átvették a hangot a teremben.

Együtt éltek a filmmel és hangosan kommentálták a látottakat. Sokszor az sem volt világos, hogy a párbeszédek a vásznon játszódnak-e vagy pedig a szomszéd széken. Nevettek azon, hogy „akkor lehet hinni a nőnek, ha kecske legel a sírján”, amikor pedig az egyik riportalany azt mondja, hogy ha egy nő szerelmes lesz, akkor elszökik a férfival, az egyikük hangosan felkiáltott: isten áldja meg érte.

„Levágják a haját, meg a cunáját”

A vetítés utáni fórumon az egyik roma azt mondta, „ilyen szigorúak a mi törvényeink és ilyenek lesznek ezer év múlva is” - hát nem lesznek ilyenek és ez az, amiért érdekesek és fontosak Bódis roma dokumentumfilmjei. Korlenyomatok, amik pontosan rögzítik, hogy a roma közösségek is változnak. Míg a nagymama korabeli nők még hordják a fejkendőt, és az alatt kell fésülködniük úgy, hogy senki se lássa, a mai cigánylányok már csak annyiban tartják a szokásokat, hogy nem vágatják le rövidre a hajukat. „Ha egy asszony rosszalkodott, akkor levágták a haját”, „meg a cunáját” – reflektált valaki a sorok közül.

Bódis hét éve forgatja lovári romákról szóló dokumentumfilm sorozatát, amelynek első része az Amari krisz volt. A vetítés előtt azt mondta, hogy filmjeit „bevezető tanulmányoknak” szánja és ennek a kritériumnak a Báriséj meg is felel. Nem biztos, hogy az egyik roma hozzászóló szerint letöbbségi társadalmazott magyarok tisztában vannak a cigány törvényekkel, az erkölccsel, a női sorsokkal, annak azonban, aki egy kicsit jobban belemélyedt ebbe a kultúrába, a Báriséj nem mond sok újat.

Nekem kicsit furcsa volt, hogy a női szerepekről szóló vallomások nagy része férfiak jelenlétében hangzott el, másképp beszélnek magukról a nők, ha férfiak is tanúi annak amit mondanak és az is, hogy egyetlen férjhez menés előtt álló kamaszlányt sem szólaltatott meg. Valószínűleg mérhetetlen mennyiségű nyersanyag állt Bódis rendelkezésére és nem vagyok biztos benne, hogy a legerősebb részek kerültek bele a filmbe.

Ettől függetlenül persze a film – ahogy a rendezőnő előző romafilmjei is – nagyon jó. Érezhető rajta, hogy a közösség befogadta a rendezőt, őszintén beszélnek az életükről, gyakran úgy, mintha ő és a kamerák ott sem lennének. (Elég nagy érdem ez, ellenpélda rá az Olga filmje, amiben Mohi Sándor rendezőt szanaszét szívatják a kászonújfalui romák.) Bódis szándéka, hogy mediátor legyen a két kultúra között, sikerült és erre bizonyíték volt ez a vetítés is. A Báriséjnál csak egy jobb filmet lehetett volna készíteni, azt, amelyik azt rögzítette volna, ahogy a romák beszóltak egymásnak a moziban, miközben saját magukat, a szomszédjukat látták a vásznon.

A nagyközönség először január 29-én tekintheti meg a filmet 39. Magyar Filmszemlén, a Palace Mammutban.