Részeges ausztrál vagy jófajta hongkongi kurva

Találó jellemzést ad róla egyik rendezője: "Gyorsan tekerve nézi végig a filmeket, mert nem képes két órát nyugodtan ülni". Bohém életművész, formabontó vagabund, az alkohol szerelmese, életeleme az intenzív delírium. Mégis a világ tíz legjelentősebb filmoperatőre közé tartozik. Legutóbb szuperprodukciók lélegzetelállító szépségű képeit láthattuk tőle a hazai mozikban (A csendes amerikai; Hős). 18 évesen, a norvég kereskedelmi flottával hagyta el hazáját, Ausztráliát. Fél életét vándorlással töltötte, volt orvos Thaiföldön, élt egy izraeli kibucban, mezőgazdasági munkákat végzett Indiában. A '70-es évek végén újjászületett: Thaiföldre ment kínai nyelvet tanulni, ahol mestere megajándékozta a Du Ke Feng ("mint a szél") névvel.

Az operatőrök szaklapjában, az American Cinematographerben egyszer azt nyilatkozta, hogy nem tekinti magát "technicista" képalkotónak.

Egyáltalán nem. Tudom, hogy a zöld gombot kell lenyomni, és ha nem működik, megvan az emberem arra, hogy elmondja, mi a baj. Miért, maga elolvassa a masinák használati utasítását? A legtöbb ember nem.

De operatőrként mégis arra van kárhoztatva, hogy technikai felszerelésekkel dolgozzon.

Az operatőri munka nagy része a fejben történik. Az ideák mondják meg, hogyan készítsd el a filmet - függetlenül attól, nyugaton él az ember, vagy, mint én, keleten. Az operatőrök többsége elég konzervatív elme. Nagy biztonsággal kezelik a technikai kérdéseket, mert olyan rendszerben nőttek fel, ahol ez számított: először asszisztensként befűzték a filmet a tárba, aztán megtanulták a kamera mozgatását, később a képélesség állításánál segédkeztek, és mindezzel elröpült 15 év, mire operatőrökké léphettek elő. Ez legfeljebb a karrierhez elég, mert a vízió, a látásmód kidolgozását nem sajátítják el. Az operatőri munka lényege, hogyan fedezem fel újra a dolgokat a környező világban: hogyan kelek fel hajnali hatkor, megyek ki a helyszínre, és döntöm el, hogy a fény úgy esik-e a színész arcára, ahogy szeretném, ha nem, akkor talán lejjebb kellene húzni azt a lámpát. Ez még nem a vízió területe, de már nem pusztán technikai kérdés. Az érzékelés és megfigyelés tudománya. Persze ide elérkezni szintén 10-15 évbe telik.

Ha képekkel akart foglalkozni, választhatott volna a filmezésnél egyszerűbb szakmát.

A mi családunkban tizenöt év alatt használtunk el egy tekercs filmet. Az, hogy operatőr lettem, véletlen egybeesések következménye. Kínaiul akartam tanulni, és folyton a bárokban lógtam mindenféle zenésszel. Thaiföldön tartózkodtam, amikor a katonai rezsim felengedett, és a társadalomban izgalmas változások kezdődtek. Nemcsak ott, de Koreában és Kínában is. Nem utolsósorban a mozi hatására. Ilyenkor érti meg az ember, miért mentek végbe olyan nagy dolgok a francia filmművészetben a hatvanas években: a társadalom evolúciója hajtja a folyamatot. Ott voltam a fordulópontnál, jó időben, jó helyen. És úgy esett a dolog, hogy a kamera is ott volt a kezem ügyében.

Hogyan kezdi kidolgozni egy Wong Kar-Wai film képi világát, ha a rendező nem ad Önnek forgatókönyvet?

Hét Wong Kar-Wai filmet fényképeztem. Hihetetlen szabadság van abban, hogy nem kapom meg a könyvet. Mi, operatőrök, jófajta kurvák vagyunk. A rendező megfizet minket, és mi kiszolgáljuk. Az operatőri munka öröme abban áll, hogy sok embernek tudunk örömet okozni, akárcsak az örömlányok. Szóval, van aki az örömért csinálja, nem kényszerből.

Neve összeforrt az ázsiai filmművészettel.

Az élet minősége teljesen más ott. A filmkészítés számomra alapvetően keleti élmény. Fehér vagyok, ausztrál, de ez senkit sem zavar. Mi, a film alkotói megosztjuk egymással az ideáinkat, és ebből születik meg a film tónusa, hangvétele, textúrája, rezonanciája: közös szerzemény. Ez a chi-n alapul, az életerőn. És bizalmon, együttműködésen.

Megtörtént önnel, hogy nem vállalt el egy megbízást, mert nem alakult ki összhang a rendezővel?

Igen. A beszélgetés sokat segít. Sokan megijednek tőlem, a szókimondásomtól, és mindenkinek azt mesélik: "Ez a pasas őrült, ne dolgozz vele". De az ő ijedtségük az én javamra fordul. Őszintén szólva, sosem kopogtattam ajtókon munkáért. Nem hiszem, hogy képes lennék rá: "Helló, ezeket a filmeket csináltam, talán beszélhetnénk az új projektjéről_" Tudom, hogy a filmesek 80 százaléka így kerül be egy stábba. Ez nem több mint munkavállalás. Én azonban mindig olyan emberekkel dolgoztam, akikkel közös ismerősök ajánlásai révén jöttem össze. És ez meglátszik a filmjeimen. Az együttműködés társastánc: ha igazán tudod, hogyan kell táncolni valakivel, az teljesen más, mintha csak érdeklődve randiznál. Az operatőri munka tánc a rendezővel és a színészekkel. És ez nem holmi tam-tam, hanem RAM-RAM! Tangónak kell lennie. Vagy hip-hopnak. Vagy rocknak. Közel az extázishoz. Vannak emberek, akikkel megosztasz egy taxit, de amikor kiszállsz, nem hívod fel őket a lakásodra még egy italra. Másokkal viszont szívesen együtt töltesz egy egész hétvégét. Hatalmas a különbség a távolságtartó tisztelet és valódi együttműködés között.