Vilma
-7 °C
4 °C

Koreai vendetta

2005.02.15. 16:23
Dél-Koreában is édes a bosszú. Park Chan-wook trilógiába szedte a vért kívánó bűnöket.
A koreai film ritkaság és kuriózum. Nálunk legalábbis. Magam a nyolcvanas évek elején egyszer a Bem moziban megtekintettem egy észak-koreai partizánfilmet, de az már akkor is perverziónak számított. Észak-Koreával kapcsolatban nemrég láttam az Artén egy kitűnő dokumentumfilmet, egy tizenötéves táncoslánnyal a főszerepben, aki leginkább úgy működik, mint egy szinkronúszó a száraz medencében: a "Kedves Vezető" ünnepélyein spartakiád-hangulatú élőképek előadásában ügybuzog. A világ, melybe bepillantást nyerünk, mindenesetre nem egy sztálinista Etiópia benyomását kelti - éhínség, tömeghangulat -, hanem egy sztálinista kelet-ázsiai országét: lakótelepei első blikkre lehetnének környékbeli világvárosok kevésbé frekventált környékein is.


Klikk a képre!
A dél-koreai film számomra eleddig egy volt a nagyszerű Kim Ki-dukkal, akinek Titanic fesztiválos retrospektívje maradandó élmény. Hogy milyen film lehetett Dél-Koreában a nyolcvanas évekig húzódó jobboldali katonai diktatúra idején, arról csak elképzeléseim vannak. (Komcsifaló propagandamozik - teszem fel. Darcy Paquet koreaifilm-szakértő írja az udinei távol-keleti filmfesztivál 2004-es katalógusában, hogy éppen Park Chan-wook egyik korai filmje, a JSA (Joint Security Area) lépett el a nordikus rokon sematikus ábrázolásától.) Mindazonáltal Koreát film-geostratégiája is jelentős mozira predesztinálja - két mozinagyhatalom, Kína és Japán között -, plusz a megosztott ország, túlnan az egyik legrühellettebb diktatúra, a politikai tudathasadék, a DMZ-n (demilitarized zone) túli skizofrénia, a sötét oldal folyamatos jelenléte, az állandó északi fenyegetés (Rodong rakéták nukleáris töltettel, indítógomb az őrült vezér kezében), tízmilliós nagyváros (Szöul), fejlett ipar és világgazdasági súly, lázadó ifjúság, hagyományosan fatalista Weltanschauung + megszokott fizikai extremitás. Mi kell még?

A legérdekesebbek persze az apró különbségek. (Le Big Mac etc.) Europe is the same shit like here, de egy koreai film esetében ezt nem mondhatjuk el, egy koreai film esetében az apró különbségekre vadászó komparatisztikai alap leginkább Japán lehet. Az "apró" különbség persze nyelvi: a koreaiak például chaebolnak mondják azt, ami japánul keiretsu (vállalatcsoport), ám az ipari-kereskedelmi világbrutalizálásban ugyanúgy vesznek részt. Első pillantásra egy mai koreai film nagyon úgy néz ki, mint egy mai japán film, de csak első pillantásra. A két nemzet közel áll egymáshoz, ugyanakkor antagonisztikus ellentét választja el őket: Koreában - történelmi okok (japán gyarmatosítás: 1910-1945) miatt - három-négy évvel ezelőttig be volt tiltva a japán kultúra. Azóta viszont kiemelkedő népszerűségnek örvend - saját mangákat is csinálnak, és komputerjáték-fejlesztésben állítólag már jobbak is. Egy japán filmnél az ember adottságnak veszi a hatalmas klasszikus filmtörténeti hátteret, és a súlyos témákban a sokévtizedes luxusfogyasztás felpuhító hatását és immanens, noha nem feltétlenül szándékolt iróniáját. A koreai filmben a végletesség még igazinak tűnik: ezt példákkal is illusztrálom.

Tehát: Oldboy, rendezte: Park Chan-wook, Koreai Köztársaság, 2003. Egy férfit elraboltak, börtöncella-hotelszobában állomásoztatják tizenöt hosszú éven át, ám, mint mindennek, a rabságnak is vége szakad egyszer, mint a botnak, drága ruhákba öltöztetik, pénzzel szerelik fel, meg mobiltelefonnal. Oh Dae-soo, így hívják a férfit, azonban rájön: fogvatartóinak további tervei vannak vele, talán még rosszabbak, gonoszabbak, mint az elmúlt tizenöt év szobafogság. Ő viszont válaszokat akar és bosszút. Feleségét megölték, a börtönszoba tévéjéből tudja meg, hogy őt gyanúsítják a gyilkossággal. Aztán valakik megint elfogják, kitörik a fogát. Kelet-ázsiai kafkaesque, azt sem tudjuk hol vagyunk, mi van és miért, csak a nagy súlyos nyomasztás van, végletes fatalizmus, erőszak, tombolás. Kár hogy kétharmada után didaktikus lesz a film, addig viszont jóirányún szürreális, szabadonfutó dadaista őrjöngés, jobb pillanataiban lehetne egy Murakami Haruki-regény is. Az 1963-as születésű rendező egy hetvenes évek végi gimnazista fiú-lány történetben adja meg a rejtély kulcsát, ami leegyszerűsítő, bántó is néhol, viszont a főszereplő Choi Min-sik alakítása kitunő. Többen megjegyzik, hogy a film megérdemelte volna Cannes-ban az Arany Pálmát is, de azt az ismert módon elvitte Michael Moore a kampányfilmmel, pedig a Quentin Tarantino vezette zsűrinek bejött e koreai film is: a nagydíjat az Oldboy kapta.