Steril és nyomasztó az utolsó Harry Potter

A vég nem mindig drámai

Ha nem meglepetés Voldemort sorsa, spoilermentes övezet

Harry Pottert már nem lehet kritizálni. A hét regényből elkelt négyszáz millió példány, és ez nem csak dollármilliárdokat jelent a kiadónak és az írónőnek, de egy bérletet is Harrynak az egyetemes kultúrába. Ha most cirokseprűn lovagló, szemüveges hülyegyereknek neveznénk a sötét nagyúrral több ezer oldalon át küzdő varázslótanoncot, az pont olyan lenne, mintha azt mondanánk, hogy Rómeó és Júlia csak két szenvelgő tini, Oidipuszt meg inkább hagyjuk is, mert aki megöli az apját, és lefekszik az anyjával, az inkább ne keseregjen a sorson, meg a végzeten. Persze Rowling nem egy Shakespeare, és még csak nem is Szophoklész, de jó marketinggel és némi tehetséggel bekerült a klubba, és ha az elkövetkező pár évtizedben nem felejtjük el gyorsan, akkor évszázadokig ücsörög majd a nagyok között, miközben doktori disszertációkat írnak majd az általa teremtett világról.

David Yates viszont csak egy iparos, aki már lassan öt éve, nagyüzemben gyártja a Harry Potter-adaptációkat a Warnernek, előtte pedig inkább csak a tévében dolgozott. Az ötödik és a hatodik részt eléggé elrontotta, a két felé vágott befejező könyv első felvonása azonban csupa jót ígért: végre volt idő hangulatot adni a történetnek, ugyan nem érték egymást a seprűs üldözések és a varázspálca-párbajok, viszont kiderült, hogy miért is tipikusan brit Harry Potter, meg, hogy mi jár egy tizenéves fejében, amikor sikerül elfelejtenie, hogy a világot kéne megmentenie.

A nyolcadik, mindent lezáró epizódot pedig mindenki tűzijátéknak képzelte, óriási csatajelenetekkel, heroikus távolba révedéssel, és számítógépes trükkökkel felturbózott életigazságokkal. Ehelyett kaptunk egy viszonylag pontos, de ötlettelen illusztrációt, ami csak arra jó, hogy felidézzük a könyvet, ha már régen olvastuk. Hiába szép a számítógépes grafika, hiába pepecselt a trükkökkel megannyi szuperszámítógép, ha a végeredmény annyira vontatott és érdektelen, hogy legfeljebb a Gyűrűk Ura díszdobozos dvd-jének kimaradt jelenetek-menüpontja alá férne be. Ráadásul még a térhatás sem az igazi, Voldemort halála ugyan belengi az egész nézőteret, de egyébként csak olyan élményt kapunk, amit már a kínai vonalzók és kacsintós pénztárcák is hoztak a nyolcvanas években.

Yates a második világháborús filmeket idézi meg a lerombolt Roxfortban, és akár egy véres-lucskos, gonoszan rángatózó magzatot is odadob nekünk, ha éppen horror kell. Mert hát az utolsó rész már egyértelműen felnőtteknek szóló film, még ha a durva jeleneteknél azért illedelmesen el is rántják a kamerát, még mielőtt az érzékenyebb lelkűek a szemük elé kapnák a kezük.

Ennek ellenére nem üt mellbe a Harry Potter és a Halál ereklyéi második része, és nem csak azért, mert nem kapjuk meg a beígért apokaliptikus csatát. Hanem, mert a forgatókönyvírók gondosan ügyeltek arra is, hogy nevetségesre és sutára írják a pátosszal teli monológokat. A gonosz nagyúr összeomlása is csak azért hiteles, mert Ralph Fiennes még akkor is lenyűgözően hozná a karaktert, ha Voldemort haláltusája közben csak annyit mondhatna, hogy a “Bonux drága mosóporokból származó összetevőket is tartalmaz”.

Yates egyetlen erénye, hogy nem hagyja elfelejteni a Harry Potter-folyam utolsó könyvében felbukkanó igazságot, amit a boszorkánykalapba és talárba öltözött fanatikus rajongók gyakran szeretnének észre sem venni. Hogy a Halál ereklyéi a felnőtté válásról és az ezzel járó csalódásról is szól. Hogy Harrynek nem csak Voldemorttal kell megküzdenie, de rá kell jönnie arra is, hogy azok a felnőttek, akikben feltétel nélkül bízott, és akiket tisztelt, ugyanúgy gyarló emberek csak, mint bárki más. A nyolcadik rész legnagyobb érdeme, hogy kiderül, hogy James Potter tényleg egy öntelt bunkó, aki gúnyt űzött a szerelmes Pitonból, Dumbledore professzor pedig egy opportunista rohadék, aki addig sakkozik az emberekkel, míg mattot nem ad saját magának is.

SzabóZ

Régen még Harry Potter is jobb volt

Vigyázat, spoilerveszély!

Végleg lezárul a Harry Potter-filmek tíz éve tartó diadalútja, de nagy meglepetésre ne számítsunk, a Star Wars-elemekből építkező történet vége ugyanaz, mint a 2007-es regényben. A szemüveges főszereplő hatalmas szerencsével és nála jóval okosabb barátaival megsemmisíti a népnyúzó Tudjukki lélekdarabkáit rejtő horcruxokat, így végre legyőzhető a kígyóarcú főnáci, és többé senki sem sanyargatja az untermensch muglikat meg a deviáns varázslókat. Függöny.

A lassan hömpölygő, nyomozós-titokfejtős Halál ereklyéi 1. utólag visszanézve mestermű az idei lezáráshoz képest. Ott még jó arányban vegyítették a horrort (Voldemort kígyója Godric’s Hollow-ban) a humort (behatolás a minisztériumba, Harry és Hermione tánca) és a lehengerlő dark fantasy elemeket (Ben Hibon animációja a Halál ereklyéiről). Folytatásnak pedig beígérték az első részből kimaradt harcokat.

A 2. rész pont abban a leggyengébb, amit már a Félvér herceg idején is felemlegettek a rajongók: a készítők elsunnyogják a látványos roxforti csatát. Az ostrom előtti és utáni részek tökéletesek. A gringottsi betörés a brit bankrablófilmek, a sárkányt kínzó koboldok legyőzése a 80-as évek fantasy meséinek legjobbjait idézi. Dumbledore és Piton múltjának bemutatása anélkül szomorú és katartikus, hogy akár egyszer is átcsapna ömlengésbe, és a Jedi visszatér óta nem láttunk olyan jó végső párbajt, mint itt.

A tökéletes hollywoodi popcornfilmes hatás érdekében viszont a producerek több helyen is megerőszakolták a könyvet. A Crak nevű dagi mardekáros helyett Draco másik buta sidekickje, Monstro hal meg a Szükség szobájában elszabadult tűzben (Jamie Waylett ugyanis marihuánát termesztett a kertjében és bírósági ügy lett belőle). Neville Luna Lovegoodnak akar görcsösen bizonyítani a nagy ütközet előtt, ami persze érthető, hiszen könyvbéli szerelmét, Hannah Abbotot a Tűz serlege után kiírták a moziváltozatokból. A filmvégi nagy párbaj után Potter kihagyta a beszélgetést Dumbledore portréjával, és nem is viszi vissza a Bodzapálcát az igazgató kriptájába.

A játékidő felét kitevő roxforti ostromban ráadásul rengeteg az üresjárat és az ötlettelen vizuális effekt. A Bölcsek köve budiba szorult trollja után tonnás zúzófegyverek elől ugrálást meg seggreüléssel lerombolt épületeket vártunk, de csak két leselejtezett Shrek-figura rohant el néha a háttérben. Nincsenek kentaurok, és Hagrid melák öccse, Gróp sem verekszik a gonosz fajtársaival. Sipor házimanó csapatát is kihagyták, pedig tizenhárom évnyi Csillagok háborúja másolás után Rowling meg a forgatókönyvírók igazán lenyúlhatták volna az endori csatát is: jót tett volna a nyomasztó hangulatnak, ha ewokok helyett visongó manók ugrálnak a teljesen egyforma Halálfalók nyakába.

Látványos gerillaharcnak, ajtótól ajtóig kommandózásnak nyoma sincs, vannak viszont törmelékhegyek meg ész nélkül rohangáló katonák, akik pisztoly helyett varázspálcákkal lövöldöznek egymásra. A néző már tényleg csak azt várja, mikor fordul be a sarkon egy Tigris tank, hogy kilapítsa a fal tövében kuporgó Tom Hankset. David Yates a Főnix rendje óta semmivel sem lett jobb rendező, de most már legalább a fantasy zsáner is kitermelt magának egy robbantásfetisiszta Michael Bayt, akinek ha adnak egy random kardozós-varázslós regényciklust, meg filmenként párszáz millió dollárt, biztosan milliárdokat hoz a stúdiónak.

Szűcs Gyula

Rottentomatoes: 95%

IMDb: 8,7

Index-ítélet: 6/10