Miért imádjuk Romero zombifilmjeit?

Élőhalottak éjszakája (1968)

George A. Romero műfajteremtő zombifilmje a korszak nézőit és kritikusait sokkolta. Nemcsak azért, mert tele volt kannibalisztikus, véres jelenetekkel, de azért is, mert egyszerre sűrítette magába a szörnyfilmek örök témáját, a hidegháborús inváziós parát, a sugárfertőzéstől való rettegést, a társadalomba visszaintegrálódni képtelen, Vietnamban vérfürdőt rendező amerikai katonák sorsát, és a fekete polgárjogi mozgalmak vezéralakjai (Malcolm X, Martin Luther King) elleni merényleteket.

A horror műfajban Romero még azért is úttörőnek számított, mert az Élőholtak éjszakája előtti zombifilmek (A fehér zombi 1932-ből vagy az I Walked with a Zombie 1943-ból) a gonosz vudu papok feltámasztott halottaival rémisztgették a nézőt, nem pedig a zombikórt a vérfarkasokhoz vagy a vámpírokhoz hasonlóan harapással terjesztő hullasereggel. Romero akkora pénzhiánnyal küszködött a forgatás idején, hogy színes nyersanyag helyett fekete-fehérre forgatott, a művért Bosco csokisziruppal helyettesítette, és egy személyben volt írója, rendezője, operatőre és vágója a filmnek. Amivel nem mellesleg lefektette a zombizsáner máig meghatározó, lassan klisévé merevedő alapjait.

A zombiinvázió elől menekülő emberek csapatába Romero óta kötelezően kell minimum egy sikoltozó szőke nő, egy tökös néger, egy okoskodó, de amúgy beszari negyvenes fickó, egy izmos sportoló (20 kilós kalapáccsal) és egy aranyos kisgyerek, valamint néhány feláldozható hozzátartozó, akik majd zombiként térhetnek vissza a sipákoló rokonokhoz. 1968 óta a leendő zombivadászoknak egy elhagyatott, nagy házban kell berendezkedniük, ahol bedeszkáznak ugyan minden ajtót és ablakot, de sosem elég erősen, mert a barikádokat mindig látványosan átszakítják a zombik. Ilyenkor rendszeresen visszatérő konfliktus a jó haditerv: a csapat egyik tagja például a pincében akar elrejtőzni (mint Romerónál a pattogós apuka), mások meg az akcióhős üzemmódot erőltetik és shotgunnal a kézben lőnének szét minden zombit (mint a tökös néger). Az élőholtak éjszakájának végén ugyan mindenki meghal (a fekete szereplőt  zombinak nézik a randalírozó redneckek és fejbe lövik, amit a Ku Klux Klan-párhuzamtól a vietnami kegyetlenkedésekig sok mindennel párba lehet állítani), a későbbi Romero-filmekben viszont már akadhatnak túlélők.

Élőhalottak éjszakája remake (1990)

Romero a későbbi állandó tettestársát és barátját, Tom Savinit már a '68-as Élőholtak éjszakájához le akarta igazolni speciális effektesnek (egy soha el nem készülő horrorfilm castingjáról ismerték egymást), a kultikus színész-maszkmester viszont inkább Vietnamba ment haditudósítónak. Az ott látott félbevágott testek és oszló tetemek aztán annyira mély hatást gyakoroltak rá, hogy szinte mindegyik későbbi, kultikus horrorfilmjében visszaköszöntek. Savini a '78-as Holtak hajnalának stábját maszkmesterként és színészként is erősítette (Sex Machine előképe, egy zombikkal harcoló motoros bandita volt), 1990-ben pedig a mestere előtti tisztelgésként remake-et forgatott az Élőholtak éjszakájából.

Bár Savini rengeteg konkrét jelenetet átvett Romero 68-as verziójából, a sztorit több helyen is kibővítette Romero korábban kidobott ötleteivel. Ilyen például a főhősnő, Barbara karaktere, aki az eredetiben még egy hol sikoltozó, hol katatón állapotban maga elé bámuló, buta szőke mellékszereplő volt. Savininél viszont a töltényövekkel teleaggatott Patricia Tallman már méltó párja az Alien-filmek Ripley-jének, és előrevetíti az egy évvel későbbi Terminátor 2 harcos amazonját, Sarah Connort is.

Eredetileg Romero is ilyen női főszereplőt akart '68-ban, de végül megölte Judith O'Deát. A rasszizmus vádját elkerülendő kivágta azt a filmvégi jelenetet is, amikor a redneck vadászok fellógatják a fehér nőt és a fekete férfit, nehogy zombiként visszatérhessenek. Savini ezt is újrahasznosította, az ő Barbarája pont az akasztós jelenetnél idézi fel a 78-as Holtak hajnalának fő üzenetét: a XX. századi ember ugyanolyan szörnyeteg, mint a gyilkos élőhalott.

A tökös néger főhős szerepére egyébként Laurence Fishburne és a Vészhelyzet Benton dokija, Eriq La Salle is esélyes volt, de végül Tony Todd kapta meg, akit később a Kampókéz-filmekben is láthattunk.

Holtak hajnala (1978)

Romero 10 évet várt a második zombifilmjével, ami azért maradt emlékezetes, mert egy bevásárlóközpontban játszódik, így mindenki a fogyasztói társadalom kritikájaként értelmezi. Állítólag Romero tényleg akkor találta ki ezt a helyszínt, amikor egy lázában vásárolgató embermasszában az Élőholtak éjszakájának ghouljaira ismert (ghoulok, mert ott sosem hangzott el a zombi szó).

Természetesen a Holtak hajnala is tele van az elmaradhatatlan Romero-védjegyekkel. Ilyen a tökös néger zombivadász (ezúttal Ken Foree) és az emberek kényszeres hír- és tévéfüggősége (ez az Élőholtak éjszakájában és itt is konfliktust generál a kényszerből összezárt túlélők csapatában, ráadásul most még a főszereplő szőke csaj pont egy tévés). De a fajgyűlölet is megjelenik: a tökös néger a film elején még SWAT-osztagosként lelövi a rasszista kollégáját, amikor az ámokfutóként szidja és kaszabolja a karibi bevándorlókat és a zombikat ("Szétlövöm az összes tetves Puerto Rico-i és nigger büdös seggét!").

A Holtak hajnalában már Tom Savini készítette a zombistatiszták sminkjét és a leszakadó végtagokat is. Eredetileg szürke színű élőholtakat tervezett, de már későn vették észre, hogy a filmben a festék kéknek fog látszani. Romerónak viszont tetszett a képregényszerű hatás és megtartotta. A rendező a szándékosan könnyedebb hangvétel érdekében a befejezést is átírta happy endre: az utolsónak életben maradt tökös néger és a kötelező szőke nő eredetileg itt is ugyanúgy meghalt volna, ahogy a 10 évvel korábbi filmben. Savini el is készített egy szétlőhető Ken Foree-babát az öngyilkossági jelenethez, ami végül nem kellett Romerónak, de hogy ne vesszen kárba a melója, a szomorú maszkmester ezt a figurát lőtte szét egy shotgunnal a SWAT-kommandós jelenetben:

A Holtak hajnala azért is fontos film, mert itt hangzik el először a klasszikus párhuzam az emberek és a zombik között („Ők mi vagyunk"). A trinidadi felmenőkkel rendelkező fekete főhős egy vudu mondást idéz: "Amikor nincs több hely a pokolban, a holtak köztünk járnak." Romero viszont amellett, hogy a Holtak hajnalával visszanyúlt a zombimítosz vudu gyökereihez, már előrevetíti a későbbi horrorok vígjátékba hajló, véres poénjait is. Ilyen például a zombik hülye tánca a mozgólépcsőn a pláza hangszóróiból áradó zenére, a motoros banditák tortadobálós jelenete (ett még a Holtak hajnala forgatásán találta ki Marilyn Eastman, amikor Romeróék azon agyaltak, mivel lehet végleg megölni a zombikat), vagy hogy egy mexikói motoros bandita a zombiinvázió közepén ül le vérnyomást mérni a pláza orvosi automatájához. (Ebből a részből Zack Snyder forgatott remake-et 2004-ben.)

A holtak napja (1985)

Bár a Holtak hajnala lezárása azt vetíti előre, hogy a bátor zombivadászok legyőzhetik a hullasereget, a harmadik részre kiderül: az emberiség végig vesztésre állt. A Holtak napja már a mészárolós horrorfilmek és a negatív utópiák szerelemgyereke lett. Egy katonákból és tudósokból álló, föld alá szorult kolónia nevelési célzattal házikedvencként tartja a zombikat, de természetesen vita támad a főszereplők között, az élőholtak pedig szokás szerint vérfürdőt rendeznek.

Romero ezt tartja a kedvenc filmjének, a rajongók viszont az egyik leggyengébbek. A későbbi zombitörténetekre viszont óriási hatása volt, főleg a Resident Evil játékok és filmek alkotói nyúltak vissza előszeretettel az orvosi kísérletek-szűk folyosók-zombiölő katonák szentháromsághoz és persze a posztapokaliptikus város látképeihez. Milla Jovovich férje, Paul W.S. Anderson például a nagy előd előtti tisztelgésből pont úgy zárta le a 2002-es Kaptárt, mintha a Holtak napja elejét látnánk. Még az újság szalagcíme is stimmel:

Romero eredetileg egy elektromos kerítéssel védett, hatalmas erődöt akart a filmjébe, ahol a tudósok és a katonák zombihadsereget képeznek ki. Ehez legalább 7 millió dollár kellett volna, de végül 3,5 millióban maximalizálták a költségeket, az erődös ötlet pedig átkerült egy későbbi filmbe, a Holtak földjébe. A Holtak napjának lett volna egy reményteli befejezése is (a zombikat elpusztítja egy nagy robbanás a laboratóriumban, az egyik zombiharapást elszenvedő katona pedig nem alakul át a halála után élőholttá), de ez Romero végül elvetette. Tom Savini természetesen ebben a filmben is trükkgyáros és maszkmester volt, ezúttal viszont néhány jelenetben csokivér és habszivacs belső szervek helyett igazi vért és disznóbelet használt, amit a stáb egy közeli vágóhídról szerzett be. (Ebből a részből Steve Miner forgatott remake-et 2008-ban)

Holtak földje (2005)

A zombifilmek atyja a 2000-es években úgy érezte, van még mit mondania a műfajban, és leforgatta a Holtak földjét, a Holtak naplóját és a magyar cím nélküli Survival of the Deadet. A horrorrajongók viszont fanyalogva fogadták az új trilógiát, ugyanúgy, ahogy az öreg Star Wars-fanok is fikázzák az előzményfilmeket. Ez tipikusan az a jelenség, amikor a mítoszteremtő filmes követői sokkal jobb folytatásokat, előzményeket és hommage-okat hoznak létre, mint maga a mester, aki ha visszatér is a zsánerhez, már sosem tudja hozni a régi színvonalat (Lucas beosztottjai, a Star Wars-regények, képregények és videojátékok írói is ezerszer jobb sztorikat hoztak össze az új trilógiánál).

A 2005-ös Holtak földjében Romero a szeptember 11-i eseményekre és a terrorizmusra reagált. A filmben ezért masszívan jelen van a gazdag nyugati demokráciák és a szegény harmadik világbeli országok közti ellentét: az öltönyös-nyakkendős Dennis Hopper és a világvége utáni új arisztokrácia elektromos kerítéssel védett toronyházban él. A biztonságos menedéken túl viszont nincstelen tömegek nyomorognak együtt az egyre intelligensebbé váló, kést és lőfegyvert is használni képes, a korábbi filmek csoszogó hulláinál jóval veszedelmesebb zombikkal. Akiket ráadásul most a Romero-filmek kötelező tökös négere (Eugene Clark) vezet harcba (a jelenet elején Tom Savini látható bőrdzsekis-machetés zombiként):

A filmben egyébként főszerepet kapott a szuperdögös Asia Argento, Romero régi horrorfilmes barátjának, a 78-as Holtak Hajnala társírójának és újravágójának, Dario Argentónak a lánya is.

Holtak naplója (2007)

Romero a spanyolok 2007-es kézikamerás sikerhorrorjával, a [Rec]-el egy időben jelentkezett egy hasonló témájú, low budget zombifilmmel, a Holtak naplójával. A rendező pályatársához, Wes Cravenhez hasonlóan saját mesterségét, a filmrendezést is behozza a filmbe: a főszereplők itt egy múmiás horrort forgatnak, amiből idővel egy zombimészárolós dokumentumfilmbe csap át (Wes Craven már a Rémálom az Elm utcában 7-ben elsütötte, hogy a film nyitójelenete valójában egy forgatás, később pedig az első Sikoly gyilkosságaiból készültek önreflektív Döfés-filmek a három folytatásban).

A klasszikus Romero-kellékek, mint például a gonosz fehér emberek és a rendes fekete srácok itt is feltűnnek, Tom Savini viszont sem maszkmesterként, sem zombiként nem vett részt a film elkészítésében, mivel Romero CGI-vel helyettesítette a kifröccsenő művért. Nincsenek persze haragban: tavaly még együtt akarták leforgatni a Children Shouldn't Play with Dead Things című horrorvígjáték remake-jét.

Survival of the Dead (2009)

Romero eddigi utolsó zombifilmje a korai sikerek abszolút ellentéte. A szakkritikusok gyűlölik, a nézők pedig messzire kerülik: 143 ezer dolláros bevételével ez lett a rendező legnagyobb bukása (a részletes pénzügyi adatokat lásd a keretesben). A történet egy szigeten játszódik, ahol két fafejű, cowboymentalitású redneck család (értsd: először lőnek, aztán nem kérdeznek semmit és ellovagolnak) vív fegyveres és filozofális harcot egymással. A humánusabb família már-már paródiába hajlóan jól bánik a zombikkal: szerszámokat adnak a kezükbe, ágyba fektetik őket és nehéz természetű emberekként tekintenek rájuk. Romero itt minden korábbi zombifilmjénél szájbarágósabban sulykolja a nézőbe: a fehér ember gonosz, a zombik pedig valójában mi vagyunk és a modernnek nevezett, erőszakos és pazarló társadalmunkban előbb vagy utóbb saját magunkat faljuk fel.