Brad nem a World War Z-t forgatta nálunk

A Magyarországon is tomboló Brad Pitt-őrület és az itt készülő World War Z-film mozifilm miatt mi is elolvastuk Max Brooks körbeünnepelt zombis regényét. A könyv veszettül jó, a filmnek viszont a címén meg a zombikon kívül semmi köze sem lesz hozzá. Mel Brooks fia ugyanis egy sort sem írt Mad Max-páncélban feszítő, túlélőparancsnok főhősről, aki a nagy fináléban a gyerekeket csalinak használva, falanxba állított öregekkel mészároltatja le egy moszkvai autógyárban az élőholtak seregét.

A könyv főszereplője ugyanis egy egyszerű ENSZ-alkalmazott (elvileg ő lenne Brad Pitt), aki sok utazással és kérdezősködéssel a népszerű oknyomozó interjúkötetek stílusában mutatja be a zombik elleni háborút. Ami a rengeteg személyes élményen keresztül szinte az első harapástól az utolsó shotgunlövésig az orrunk előtt zajlik le (a szerző ihletforrása a hasonló stílusban felépített, Pulitzer-díjas The Good War: An Oral History of World War Two volt).

Brooks már az első néhány fejezettel torkon ragadja az olvasót, és még az utolsó oldalon sem ereszti, ahogy a zombi sem engedi el az áldozatát, ha a feje helyett csak a lábát vágták le. A World War Z-t megfilmesíteni viszont lehetetlen a könyv narrátorával, az ENSZ-alkalmazottal a főszerepben. Ő lett ugyanis a történet legszürkébb figurája: a forgatási beszámolókból ismert tömegben rohangálás, asszonymentés és a zombivadászok lelkesítése helyett csak kérdésekkel szakítja meg néha a főszereplők visszaemlékezéseit, ráadásul évekkel a világméretű járvány és a totális háború után teszi mindezt.

A regény tehát egy több nézőpontos, karakterközpontú zombimészárlás-krónika, ami legalább olyan erős mellékszereplőkben, mint Robert Kirkman kultikus Walking Dead képregénye, amiből a tévésorozat is készül. Sőt, a World War Z sokszor túl is licitálja a 2003 óta futó képregényszériát. Mert itt már nem csak a romok közt turkáló, vadonban táborozó, városról városra járó zsaruk, pizzafutárok és szerelők múltját ismerjük meg. A Zombiháború a túlélő civilek mellett bemutatja az egyel magasabb ligában játszó nagykutyákat is a CIA-elemzőtől a Stratégiai Források Hivatalának vezetőjén és a dél-afrikai elnök rasszista tanácsadóján át a Kínai Népköztársaság szakadár admirálisáig.

Max Brooks a karakterábrázolás mellett a feszültségkeltésben is profi. A zombijárvány kiváltó okát például már a nyitófejezetben meglebegteti (Kuang doki megvizsgálta a "0. fertőzöttet", akit valami megharapott egy víz alá került kínai város romjai közt), de soha sem magyarázza meg tényszerűen, mi okozza pontosan az emberek átalakulását. Az izgalomfaktort tovább fokozza, hogy az első néhány fejezet egyszerű szervkereskedőkről és embercsempészekről szól, akiknek a beszámolói alapján gyönyörűen képet kapunk a Kínában elszabaduló zombivírus okozta kezdeti pánikról, majd a fertőzés világméretű elterjedéséről. És a zombidarásálástól ekkor még mindig nagyon messze vagyunk.

Brad Pitt filmjének tinédzserhúsára gerjedő, futkározó zombijairól (akiket pajzsfalba állított vénemberek vernek össze mindenféle fantasy-fegyverekkel, fűrésszel, alabárddal meg tüskés golfütővel) természetesen egy szó sem esik a könyvben. Max Brooks pont amiatt zseniális, mert megtartja a Romero-filmek összes agyonkoptatott zombikliséjét (az élőholtak mindig csapatban támadnak, buták, lassúak, de ha szétzúzzák az agyukat, végük), viszont végig úgy tesz, mintha előtte még soha senki sem írt volna zombis regényt, képregényt vagy forgatókönyvet.

Max Brooks túlélői a saját bőrükön tapasztalják meg, hogy a zombifertőzött családtag többé már nem családtag, hanem veszedelmes szörny. Aki télen ugyan megfagy, de a tavaszi olvadáskor már ugyanolyan elszánt az emberhúsevésre, mint előtte. Mel Brooks fia mesterien ábrázolja a világcsendőr szerepében tetszelgő amerikai hadsereg dilemmáját is: vajon hogyan lehet kifingatni egy olyan ellenfelet, akit nem lehet körbevenni és kiéheztetni, nem lehet a szerettei megölésével zsarolni, nincsenek bombázható utánpótlási vonalai és felrobbantható gyárai, és aki ellen teljesen fölösleges hadrendben tartani a drága lopakodó vadászgépeket, mert leszarja a radarképernyőt?

És akkor még egy szót sem ejtettünk az olyan szociológiai finomságokról, hogy a zombiinvázió elől menekülő középosztály tagja elsőként a készpénzét, a plazmatévéjét meg a dvd-gyűjteményét rakja az autócsodáiba, és csak hónapokkal később jönnek rá, hogy konzerveket meg puskát kellett volna hozni.

Az első zombitámadástól a menekülttáborok és az ellenállás megszervezésétől a nagy revansig mindegyik nagy fejezetből lehetne olyan szereplőt találni, akinek a sztorija kitesz egy mozifilmet. Brad Pitt eljátszhatta volna a fegyverrel imádkozó orosz tábori lelkészt, aki a posztszovjet térség legnagyobb élőholtvadásza lett, vagy a víz alá került Bostont zombimentesítő mélytengeri búvárt, esetleg a zsoldost, aki a túlélőshow-t játszó celebek seggét őrizte egy bekamerázott luxusvillában, egészen addig, amíg a zombik elől menekülő nincstelenek be nem törnek hozzájuk. De emlékezetes karakter a gépe előtt bambuló japán geek is, akiből szamurájkardos hős lesz, és simán önálló regényt vagy filmet érdemelne a zombik mellett a saját fiával kergetőző kínai atomtengeralattjáró parancsnok pokoljárása is.

Mint minden angolszász bestseller, a World War Z sem a megjelenése utáni elképesztő siker miatt jelet meg magyarul, hanem mert tavaly júliusban kiderült, hogy Brad Pitt mozifilmet akar belőle, idén nyáron pedig az, hogy nálunk forgat. A jogokra leggyorsabban a Könyvmolyképző csapott le (a 2999 forintos fűzött változat mellett már egy ezressel drágább, keménykötésű kiadás is kapható), reméljük a nagy sikerre való tekintettel kiadják Max Brookstól a 2003-as Survival Guide-ot is,ami a túlélési kézikönyvek és a zombifilmek fergeteges paródiája, de a World War Z előzménye is egyben.

Szerintünk: 5/5