Matolcsy bőrébe bújt Brad Pitt

A Pénzcsináló egy kis baseballcsapat lehetetlen helyzetéről szól: kis pénzzel felvenni a versenyt a legnagyobbakkal, hogy ezzel megváltoztassák a játékot és a piacot. A nem ortodox megoldásról akkor még nem írtak a tankönyvek, később megváltoztatta a profi sportot. Mellesleg Brad Pittnek komoly esélye van az Oscarra, mégha a film nem is különleges, csak egy olyan sportbuzinak az, mint én.

Matolcsy György érthetetlensége miatt izgalmas figura: vezet valamerre egy országot nem ortodox módon, közben beszél agysebészetről, turizmusról és hárombetűs intézményről, majd odatartja a másik arcát is. A nem ortodox szemlélet a közös benne és a Pénzcsináló című film főszereplőjében, Billy Beane-ben (Brad Pitt), ugyanis ő is a nem ortodox utat választotta a baseballban. Még egy közös pont lehetne: Brad Pitt valószínűleg csodálatosan formázná meg Matolcsyt is, mert valóban az egyik legjobb színész jelenleg.

A párhuzam nem légből kapott: mindketten a lehetetlen kísérelték meg, csak Billy Beane baseballsztár sikeresen. A baseball azon kevés sportok egyike Magyarországon, aminek egészen pici rajongói köre van, és hát a szabályrendszere nemcsak elég összetett, de elég nehezen megfogható is. A lényeg, hogy Billy Beane a general managere (GM) az Oakland Athletics nevű csapatnak, és így ő egy személyben a felelős mindenért, ami a pályán és franchise-ban történik. A csapatnak pénze nincs, de a gyorsnaszádot fejlődési pályára akarják állítani egy olyan ligában, ahol nincsen fizetési sapka (a kosárlabdával és amerikai focival ellentétben), így megeshet, hogy míg az Oaklndnek 41 millió dolláros büdzséje van, addig a rivális New York Yankeesnek 120 milliója. A Pénzcsináló tehát egy újabb sportfilm a jó és a rossz, Dávid és Góliát csatájáról, csak Dávid most nem egy akármilyen parittyával támad érzelmi alapon, hanem nagyon pontosan kiszámolja, mennyit tud költeni parittyára, milyen esélyekkel indul harcba Góliát ellen, melyek a legfontosabb tulajdonságai a karjának a parittya legtökéletesebb használatához.

Az Oakland Athleticsről szóló, 2003-ban megjelent könyv (Moneyball: The Art of Winning an Unfair Game) jelentette a film alapjait. Ebben azt az állítást járja körül Michael Lewis, hogy a baseballban mindent borzasztóan szubjektív szempontok határoznak meg (főleg a GM-ek és játékosmegfigyelők, akiknek a semmiből kell játékosokat találniuk), a statisztikákkal alig foglalkoznak. Az Oakland viszont a számokkal kezdett el foglalkozni, így tudta felvenni a versenyt a sokkal nagyobb csapatokkal is, mint a New York Yankees. A Moneyball olyan változást indított el, hogy a nagy múltú és erős költségvetésű Boston Red Soxtól a New York Metsen át a Cleveland Indiansig csapatok sokasága vett fel speciális baseball-statisztikusokat elemzőknek.

Mit tehet a Matolcsy bőrébe bújt Brad Pitt, ha nincs pénze, de nyerni akar? A nem ortodox megoldáshoz nyúl, felvesz egy Yale-ről érkező, baseball-rajongó közgazdászt (a vígjátékokban szereplő dagi Jonah Hill visszafogott, de nagyszerű alakítása), hogy új alapokat tegyenek le.

A játékosokat az átlagszurkoló ránézésre megítéli: nem tud cselezni, megremeg a gólvonalon, nem passzol jól, ha focis példáknál maradunk. A sport viszont ennél sokkal összetettebb, statisztikai alapokon nyugvó játék, ahogy erre Bill James rámutatott egy könyvében, és amire ez az egész nem ortodox hozzáállás alapul. Kiszámolják, hány győzelem kell ahhoz, hogy rájátszásba jussanak, ehhez mennyit kell ütni, hányszor kell elérni az első bázist.

Nem óriási egyéniségeket kell vásárolni, mondják ki a szabályt, hanem részfeladatokat nagy hatékonysággal és biztonsággal megoldó alulértékelt, épp ezért olcsó játékosokat. Mert a GM feladata semmiben nem különbözik attól a családfőtől, aki egy listával hétvégén a Tescóba indul vásárolni, hogy spóroljon.

Brad Pitt győzni akar, hogy megváltoztassa a játékot. Az európai mentalitás számára ez egy egészen szokatlan nézőpont. Az európai fociban sorra jönnek létre a topcsapatok (külön ligát is gründolnának maguknak), eltűnt az egyensúly, így könnyen kialakulnak small marketek és big marketek, ahogy ők nevezik.

A Pénzcsinálót a sport iránti lelkesedésem miatt jobb filmnek tartom, mint amilyen. Mert egyébként nem túl izgalmas, szinte főhős nélküli mozi. Brad Pitt kapott egy karaktert, Billy Beane-t, akinek igazán nincs története. A csapata van és a baseball, illetve az a nem elhanyagolható vízió, hogy bajnokcsapatot építene. Van egy elvált felesége és egy lánya, aki néha kedvesen gitározik, nincs élete, csaja, semmije. És múltja is van sajnos, de minek: nagyon tehetséges játékos volt, így a Stanford helyett az első körös draftot választotta, viszont soha nem futotta be azt az utat, amit kellett volna. Ezzel a nem túl kidolgozott és elég érdektelen visszatekintéssel igyekeznek megmagyarázni, miért olyan makacs és elhivatott Beane.

A meccsek alatt a GM gyúr, mert képtelen nézni a meccseket, állandón köpdös, csak a háttérből igazgat, alig jelenik meg a csapat előtt. Láttunk sok sportfilmet, azokban sok sportvezetőt Gene Hackmantől Al Pacinóig, mindegyiket valami őrült szenvedély hajtotta. Hozzájuk képest sokkal valóágosabb alak Pitt, aki a sportfilmek lényegét, a Nagy Beszédet is elvicceli kicsit.

Az eddigi visszajelzések szerint Brad Pitt az alakításával harmadjára futhat neki az Oscar-díjnak. 1996-ban a Tizenkét majomban még mellékszereplőként jelölték, majd 2009-ben a Benjamin Button különös életéért már főszerepért. A Pénzcsinálóban nem kell különleges bravúrkat megoldania Brad Pittnek, nem kell megőrülnie, megöregednie vagy megfiatalodnia, nem lesz Edward Norton rosszabbik énje, egyszerűen egy tök átlagos embert kell alakítania, akinek kifejezetten visszafogott eszköszkészlettel kell megmutatnia, mennyire hisz a játékban és a versenyben. Csupa-csupa apróságból kell felépítenie egy karaktert. (Például az evéssel: megint végigzabálja a filmet, most főleg sütiket, sajtburgert, popcornt, jégkrémet, twinkie-t. Ez nem az első eset, hogy végigeszik filmeket, ahogy ezt a Vulture összegyűjtötte.)

Amióta 2004-ben megvásárolták a jogokat és cserélgették a forgatókönyvírókat és rendezőket (Steven Soderbergh is volt egy ideig), mindvégig az volt a kérdés, hogy lehet a számokról, statisztikákról érdekes filmet készíteni. Igazából lehetetlen, de a sport és a számok izgalmas egyvelege mindenképp izgalmas és vonzó tündérvilágot teremtenek a nézőnek. A film nagyon hasonlít a Social Networkre, nyilván Aaron Sorkin forgatókönyvvíró miatt. Egy nagyon valóságos, élettel teli történetet kifejezetten jó dialógusokkal, sok-sok nagyon jó színész (az egészen pici, de fontos szerepben Philip Seymour Hoffman edzőként), nincsenek a cselekményben szélsőséges pontok, viszont van részletgazdagság.

A végeredmény felemás: akit egy kicsit érdekelnek a sportok, és főleg az amerikai sportok, azok szeretni fogják, mert elhiteti velünk a rendező, hogy belelátunk valamiba. Akik Brad Pitt miatt néznék meg és a sportot nem szeretik, azok csalódni fognak, mert számukra messze nem annyira érdekes történet ez. Az amerikai mozikban nagyon jól teljesít az 50 millió dollárból gyártott film, hiszen elsődlegesen ez a téma arra a piacra készült, ahol benne élnek a baseballban. Fordított esetben, ha nem a baseball, hanem valami fura európai játék lenne a téma, akkor Hollywood "lefordítaná" a történetet a saját nyelvükre, hogy minden néző lehetőleg a legtöbbet értse a történetből. Így viszont ez nem történik meg.