Jenő
3 °C
8 °C

Most még megúszták a pingvinek

2011.12.31. 12:58 Módosítva: 2011-12-31 13:46:21
2 hozzászólás

A Táncoló talpak első részében olyan pingvinholokausztban hagytuk Topit és hőseinket, hogy a második rész első előzeteseit még csak szülői felügyelettel és NMHH-ajánlás után voltam hajlandó megnézni. A Mad Max rendezőjének, George Millernek a legújabb pingvindrámája egy jó folytatás, amiben sikerült értelmesen továbvinni a történetet egy még szélsőségesebb helyzetbe, hogy újra teljesen világossá tegye a nyilvánvalót, a pingvineknek annyi, ha nem is ebben a részben, akkor majd a Táncoló talpak 5-ben. Ha a pingvineknek annyi, akkor az embereknek is, mert látszólag a császárpingvineké az utolsó mikroközösség a világon, ahol lehet szeretni, nevetni és együtt lenni.

A pingvinek nagyjából annyira kilátástalan helyzetbe kerültek a mindenfelé elterülő jégpáncélon, mintha legalább az IMF és Barroso együtt hagyta volna őket magukra. Kicsit idióta, álságos, de csupaszív vezető is van, aki megvezeti a saját kétharmadját, de ezt most tényleg hagyjuk, mert ez a film a szeretetről szól. A szeretet már annyira elhasználták a filmekben, hogy egy pici érzelem kimutatásához olyan szélsőséges érzelmekre van szükség, mint az apa elvesztése, természeti katasztrófa. Nagyon sötétnek kell lennie, hogy a picike fény látszódjon, érzékeltethetnénk még jobban.

A semmi felettünk, a jég körülöttünk, mondják a császárpingvinek, akik mintha a Kero(R) rendezte X-Faktor döntőjében lennének. Az első részben Topi rájött, hogy bár énekelni nem, szteppelni nagyon tud, a másodikban viszont gyerekei énekelni kezdenek, de a táncra is szükség lesz!

Miller önálló történetet írt, amihez nem kell ismerni az első részt, ráadásul sokkal cukibbak a kis pingvinek, és szarabb a helyzet, amibe kerültek. George Miller rendező az első részben elmagyarázta, hogy az embereknél nincs szemetebb lény a világon, a másodikban már cinikusan felnevet. Mert szemét az ember, de még szemetebb a természet, amit az ember tett tönkre, és ami megvicceli a pingvineket. A jégmező ugyanis nem csupán csökken, hanem átrendeződik, ezért csapdába esik a pingvintársadalom.

A második rész az elsőnél viccesebbnek tűnik, főleg a kicsi, idióta állatok miatt, amik minden animációnak igazi sztárszereplői. Most a tápláléklánc alján lévő krilleken (világítórákokon) volt a sor, hogy naggyá tegyék önmagukat. A főtörténetről szinte teljesen leváló vidám altörténetben, Brad Pitt és Matt Damon hangjaival újra osztanák a szerepeket a táplálékláncban.

Miller másokkal ellentétben értelmesen használta a 3d-t, funkciója van. Nem vagyok nagy barátja a 3d-nek, mert jobbára teljesen értelmetlenül használják, de a Táncoló talpakért megéri a drágább jegyeket megvenni. Óriási jégtáblák, tengerérzés, hatalmas terek, amelyekben pinvginjeink egyszerre a világ urai és kiszolgáltatott élőlények.

Ahol egy pingvinnek rossz, ott én pingviner vagyok, de az első rész után megint nem lennék a gyerekek helyében, mert Miller világa szomorú, és ez részről-részre rosszabb lesz, mondom, egyszer csak kihalnak.