Hogyan mentették meg az unalomtól Pókembert?

Már majdnem lemondtunk Peter Parkerről, mert a legendás szuperhős egyre bénább és unalmasabb történetekben tűnt fel. A Marvel klasszikus univerzumával párhuzamos világban, az Ultimate-ben Brian Michael Bendis nagyszerűen írta a karaktert, amíg meg nem ölte, és egy teljesen új Pókembert kreált, egy fekete főhőst. Az eredeti, Stan Lee által kitalált, sokak által ismert és szeretett mainstream Peter Parkerrel hosszú évek óta nem tudtak mit kezdeni az írók: augusztusban lesz 50 éves a karakter.

A karakter lényege a popkulturális közmondássá vált „nagy erővel nagy felelősség jár” gondolatra épül: mivel nagybátyja azért halt meg, mert ő kisstílű, önös érdekből nem állta útját egy fegyveres rablónak, megfogadta, hogy többé nem követ el hasonló hibát, és mindig felelősségteljesen cselekszik, bármi legyen is a következmény a saját életére nézve. Ez a vezérelve elnyűhetetlen, kikezdhetetlen, és olyan masszív akaraterővel ruházza fel, aminek köszönhetően újra és újra felülkerekedik, nála jóval erősebb ellenségekkel szemben is.

Az 1962-ben, az Amazing Fantasy 15. számában felbukkant Pókembert végül nem Jack Kirby rajzolta meg, hanem Steve Ditko – éppen a fenti okok miatt, ugyanis Lee úgy ítélte meg, hogy Kirby verziója túl hősies volt, ő pedig valami egyszerűbbet, földhözragadtabbat akart. A koncepció sikere után szűk egy évvel elindult a karakter saját sorozata, a The Amazing Spider-Man (az első ellenség a Kaméleon volt, majd a Keselyű, a harmadik számban pedig érkezett Doktor Oktopus), ami azóta, azaz immár fél évszázada fut. Ez idő alatt sok egyéb társ- és spinoff-sorozat indult, nem egy – Peter Parker: Spider-Man, The Spectacular Spider-Man, Web of Spider-Man – hosszú éveken át kitartott (Pókember-történelem kicsiknek és nagyoknak).

Mikor kezdődtek a bajok?

Ha őszinték vagyunk, akkor már az egyébként nagyszerű J. M. Straczysnki itthon is kiadott történetei (például A Másik) sem voltak túl acélosak, de az igazi probléma a Polgárháború című nagy crossover után kezdődött. Az akkori események egy olyan szituációba kényszerítették Pókembert, amiben alkut kellett kötnie a démoni Mehphistóval, hogy megmentse May nénit, aki egy, a hősünknek szánt golyótól haldoklott. Nagynénje életéért cserébe Mephisto Peter Parker boldogságát kérte: a házasságát Mary Jane-nel. Ez a 2007-es történet One More Day címen futott, és kitörölte a kontinuitásból a képregénytörténet egyik (?) leghíresebb esküvőjét. Két évtized repült ki az ablakon. A felháborodás óriási volt, a '90-es évek hírhedt Clone Saga-ja óta nem támadták a rajongók ennyire a Pókember alkotógárdáját.

A szerkesztők döntésének sajátos oka volt: úgy érezték, hogy Peter Parker karaktere túlságosan eltávolodott attól, akit annak idején az olvasók megszerettek – vagyis „idős” (a pókemberes pályafutását 15 évesen kezdett főhős ekkorra a húszas évei második felében járt): tanárként dolgozik, és felesége van, ezzel pedig az egyre fogyatkozó számú gyermek- és tizenéves olvasók a Marvel álláspontja szerint már nem tudnak rezonálni. Így hát facérrá tették Pókembert, és belevágtak egy több éves, az új status quo-t kihasználó, nagy történetfolyamba, a Brand New Daybe. Az eladások pedig szép lassan hanyatlani kezdtek.

A Marvel csúnyán mellényúlt: egy, a harmadik x-e felé közelítő karaktert nem lehet úgy írni, mintha még mindig tinédzser lenne, és felesleges is: Peter Parker az Ulitmate-világban továbbra is tizenéves volt. Az a felnőtt, aki képtelen szerezni magának egy normális állást, aki nem tudja fizetni az albérletét, és arrogáns lakótársnője a megkérdezése nélkül eladja a ruháit, aki nem tud két értelmes szót kinyögni, amikor randira akar hívni egy nőt, és általában véve, az élet minden területén úgy bénázik, mint egy éretlen, tapasztalatlan tini, nem vicces, hanem szánalmas.

Világos, hogy Petert annak idején azért szerették meg az olvasók, mert más, „tökéletes” hősökkel ellentétben ő olyan mindennapi problémákkal küszködött, mint a csajozás és a rezsiszámlák befizetése, de a karakter most már abban a korban van, amiben  inkább példaként kell a fiatalok elé állítani, és nem szerencsétlenként, aki ugyan már jó 10 évvel idősebb náluk, mégis úgy csetlik-botlik a világban, mint ők.

A maszkos sem járt jobban

És ez még csak Peter Parker egyik fele, mert a maszkos alteregója sem járt jobban: legfontosabb, legalapvetőbb tulajdonságait torpedózták meg. A Kraven’s First Huntban nemcsak elverte egy mindenféle szuperképességek nélküli, 12 éves kislány (!), hanem utána azt a kislányt a sorsára hagyta egy csatornában, egy kegyetlen szörnyeteggel, Verminnel szemben, a Grim Huntban pedig egy másik mellékszereplőnek kellett elmagyaráznia az elvileg sziklaszilárd erkölcsiségű hősnek, hogy a gyilkolás rossz dolog.

Három évre volt szüksége a Marvelnek ahhoz, hogy kimásszon ebből a rosszemlékű gödörből: 2010 végén az addig rotálódó írógárdával futtatott Pókembert egyetlen szerzőre bízták, Dan Slottra, és ő végre megmentette a hálószövő becsületét. Slott első sztorifüzére a Big Time volt, amivel nagy változásokat hozott a karakter életébe, mind szakmailag, mind magánéletileg. Állást kapott az ország nagy zsenijeit, feltalálóit, gondolkodóit összegyűjtő Horizon Labs-ben, annak is a legbelső körében. Azóta nem csak több mint tisztességes fizetési csekkeket kap, de végre civilként is olyan munkát végez, amivel hasznára van a világnak (évtizedek óta folyamatosan meg-megemlítették a képregényben, hogy középiskolás tanárként/szabadúszó fotósként elpazarolja a géniuszát, amit a tudomány szolgálatába is állíthatna), és még a pókemberes problémáit is kreatívabban tudja megközelíteni az ott rendelkezésére álló eszközökkel. Ráadásul még egy stabil barátnőt is szerzett magának egy rendőrségi helyszínelő, Carlie Cooper személyében (igaz, azóta szakítottak).

Vagyis Slott felismerte, hogy a karaktert előre kell vinni, nem pedig visszafelé, és lábra állította végre: a Big Time-ban Peter Parker nemcsak fizikailag tűnik felnőttnek, hanem értelmileg, szellemileg, lelkileg is. Ettől persze még mindig megvannak a magával szembeni kételyei, az önbizalmatlansága, a múltjában gyökeredző szorongásai és megfelelni vágyása, vagyis mindaz, ami Pókemberré teszi. De most már úgy viselkedik, él, és gondolkodik, ahogy egy 21. századi szuperhősnek kell.

Pókember Gothamben?

Maguk a sztorik is új hangvételt kaptak. A Brand New Day íróinak nagy része ott (is) hibázott, hogy folyamatosan sötét, durva, kegyetlen kihívások elé állították a hálószövőt, néha inkább volt az az olvasó érzése, hogy az őrültekkel, bűnnel és mocsokkal teli Gothamben zajlik a cselekmény, nem a Marvel szuperhős-központjában, New Yorkban. (Abba ne is menjünk bele, hogy mennyire erőltetett volt az ezzel kontrasztként állított „lúzer Peter Parker” imázs.) Slott történeteinek is nagyok a tétjei (a szenzációs Spider-Islandben egész Manhattan kerül veszélybe, az Ends of the Earthben pedig az egész világ), sőt, egy fontos mellékszereplő is elhalálozik bennük, mégsem téveszti a szerző szem előtt a karakter lényegét, és mindazt a könnyedséget, humort, pozitivitást és életigenlést, ami a sorozatnak mindig is a sajátja volt.

Pókember legjobb kalandjai sosem a nagy gonosztevők nagy terveiről, öldökléseiről és megalomániájukról szóltak, nem is a nagy összecsapásokról – ezek csak (természetesen szükséges és elhagyhatatlan) kellékek voltak. A legjobb kalandok az emberről szóltak a maszk alatt, Peter Parkerről, az ő döntéseiről, vívódásairól, reakcióiról, érzelmeiről, elszántságáról és megingathatatlan moralitásáról. Pontosan úgy, ahogy Slott mostani történeteiben.

A Pókember olyan jó most, amilyen évek, sőt, megkockáztatom, évtizedek óta nem volt. Aki kedvet kap hozzá az új mozifilmből kifelé jövet (egyébként ahhoz kapcsolódóan, a most futó sztoriban éppen a Gyík az ellenség), vagy bármilyen más okból, kezdje az olvasást a The Amazing Spider-Man 648-as számával. Nem fogja megbánni. És ha ehhez hozzávesszük, hogy Brian Michael Bendis közben hasonlóan nagyszerű sztorikat ír az Ultimate Spider-Manben az ottani új Pókemberrel, Miles Moralesszel (nem beszélve a két hónapja indult crossoverről, a Spider-Menről, amiben a két világ falmászója, Miles és Peter találkozik), akkor kijelenthetjük, hogy baromi jó most Pókember-rajongónak lenni.