Gyula vitézt nemcsak a lumpenek szerették

Prohászka Feri, a sörgyári melós amatőrként egy tévéfilmsorozat törökverő főszereplője lesz, és az ország új kedvence. Ez a Gyula vitéz télen-nyáron című, utólag médiaszatírának nevezett film alapsztorija. Egy hétre kerül az IndaFilmre a MaNDA jóvoltából, és megkaptuk a filmről szóló kritikát is.

Bácskai Lauró István 37 évesen rendezte, miután 13 évet dolgozott asszisztensként a Hunniában, és dolgozott dramaturgként is. A 70-es években aratta legnagyobb sikereit szatirikus alkotásaival, olyan filmek fűződnek a nevéhez még, mint a Nyulak a ruhatárban és a Keménykalap és krumpliorr. Balázs Béla Stúdió egyik alapítója egyébként, a 80-as évek közepén vonult vissza.

A Stúdió 3 mutatta be 1970-ben a filmet, a Magyar Filmgyártó Vállalat műtermeiben készült. Még Herskó János rendező vezette a stúdiót, majd ugyanebben az évben Svédországba emigrált. Olyan szabadabb vígjátékok készültek ekkoriban, mint Az oroszlán ugrani készül vagy A veréb is madár. Illetve egyidőben jelent meg a Tanúval, csak ezt be is mutatták.

Kövesse az IndavideoFilmet a Facebookon.

Itt közöljük a filmről a Kis Filmvilág 1970-es kritikáját Sas György tollából. Maga az írás nincs fent a filmvilag.hu-n, hisz a netes archívum csak az 1979 után megjelent cikkeket tartalmazza, de kaptunk a szerkesztőségtől egy példányt, és begépeltük.

Tenkes kapitánya, Kloss avagy McLaine sorozatgyártásra mindig készen álló panopitkum-daliák. Egyik a labancot, másik a nácikat, harmadik a kozmoszban garázdálkodó űrvarangyokat veri, de ettől eltekintve egyivásúak. Csak a hátteret kell mögöttük kicserélni hétről hétre, és mehet a kalandgyártás szakmányban. Erejük az ismétlődés hipnózisában rejlik, és ha még le is lépnek a képernyőről, s megjelennek utcai ruhában, akkor megtelik az aréna, a Népstadion, a talponálló a bálványozás mámorával. Életünknek a televízióval való eme egybeálmodását énekli meg a Gyula vitéz télen-nyáron.

A magyar kivagyiságot és mokányságot kifigurázó vígjátékokat láttunk már, kalandfilm és kalandhősparódiákat is eleget, láthattuk görbetükrökben a filmcsinálói konjunktúra-szimatolgatást, és történt már próbálkozás a cifraszűrös tulipántos giccs filmi kigúnyolására is: ez a film minderről együttesen szól.

Az egyenetlenségeket leszámítva kerekded komédiát látunk. A karriertörténet ötletesen, sok jó geggel tarkítva halad az útján, attól kezdve, ahogyan a vagány sörkihordó szenvtelenül bekerül mint újsütetű Gyula vitéz a sztárrá emelkedés, majd nemzeti hőssé válás gépezetébe. A tévé emeli a mennybe, de üzletileg a leghamarabb a kis ügyeskedő alkalmi levelezőlap-portré fényképész szedi le róla a sápot (és persze Gyula vitéz).

A mozgásteret keveslem, amiben ez az óriási mutatvány a vérszerződéstől napjainkig lejátszódik. Az alkotók komédiájukat lumpenelemek és álművészet körében játszatják, de így az álromantika imádatát, a nacionalista fenegyerekeskedést csakis a nagyon szűken értelmezett forrásvidéken mutatják be. Nem csak a lumpenvilágban tartja erősen hadállásait ez a leszűkült perspektívájú hímes nacionalizmus, amelyet Gyula vitéz testesít meg. Az bizony még például az értelmiség körében is hódít, amelyet nem képviselhet egymaga teljesjogúan a kocsmázó asztaltársasághoz tartozó szemmel láthatólag deklasszált professzor.

Miért is van az, hogy a televízió felvállalja a történelem folyamán már annyiszor sírba hervadt, de valahogy mindig újra kivirágzott nemzeti illúziók ápolását, locsolgatását, új cserépbe ültetését? Egyszerű a magyarázat: a néző kedvében kell járni, a nézőben lappangó vágyakat kell kifejezni. Persze a film arról is tudósít, hogy nem kell a tévének az egészből olyan nagy hűhót csinálni, elég egy bajnoki meccset közvetítenie, máris dagadni kezd a kiskocsmai klub-öntudat, amitől már csak egy lépés a nagyfröccsbe oltott hazafi-lelkesültség vagy honfibú. Így függnek össze ma a világ dolgai: mondjuk a török világ végvári harcai az NB I. tavaszi fordulójával. Tulajdonképpen a magyar futballt kellene a régi fényében felragyogtatni, s akkor Gyula vitéz egyidőre akár a kelléktárba rakhatná szép magyaros karakterű bajszát, vitézi kardját, buzogányát, pajzsát.  De most nagyon is a Gyula vitéznek kedvező idők járnak felettünk.

A legjelesebbnek a cinéma véritészerű részleteket találom: az elején a szereplőkeresést, a végefelé a stúdióvitát, amely az illúzióit elpusztítani nem engedő közvéleményt szólítja meg. Eltérítést érzek az olyan poénsorozatokban, amelyik a fődramaturg családi dekoncentráltságát mutatják, a nagy izgalmak közepette azt sem képes lereagálni, hogy gimnazista lánya egy kétes kinézetű ifjúhoz férjhez ment.

Koncz Gábor a hat huszasszal jött, botcsinálta pesti amorózó ízes vonásait kedves sármmal eleveníti meg, s a műfajparódia színeit is egyéni hatásosan visszafogott humorával csillogtatja. Igazi vígjátéki jellemet alakít. Őze Lajos a rendező figuráját éles megfigyelésekre valló gúnnyal személyesíti meg, s igen eredeti a samesz szerepében Verebély Iván, Kállai Ferenc a gondokban fővő dramaturgfőnök alakjában ezúttal is jó, de mintha már kezdenék karakterteremtő képességét a filmgyárban túlságosan egysíkú megközelítéssel elhasználni.  

Herczenik Miklóst nem is tudom miért dicsérjem előbb a film alapját adó novelláért vagy a humorteli operatőri munkáért. Polgár András forgatókönyve is az adott műfaj dicséretes példája. Vukán György zenéje szintén vitézül festi alá a mulatságot. Végére hagytam a rendezőt, Bácskai Lauró Istvánt, hogy örvendetes meglepetést keltő munkáját ezzel is kiemeljem. Már első önálló produkciója a Hamis Izabella is megmutatta, hogy hatásismeretre vonatkozó rendezői elképzeléseit jól képes megvalósítani, most továbbment: eleven játékosságot, remek ritmust, és még több reményre mutató tehetséget mutatott.