Kicsit sem Avatar

M. Night Shyamalan a XXI. század Kevin Costnere: a rendező, akinek egyszer sikerült, azóta viszont megbízhatóan szállítja az egyre rosszabb és rosszabb filmeket. Shyamalant még egyetlen igazi sikerfilmje után egy évtizeddel is a Hatok érzék rendezőjének nevezik a trailerekben, hiszen mégsem írhatják ki a plakátokra azt, hogy „a röhejesen rossz Lány a vízben alkotóitól”, vagy mondjuk, hogy „a Stuart Little kisegér forgatókönyvírójának” új filmje.

Persze lehet, hogy Shyamalan csak a nagy elvárásoktól szenved, vagy talán mi nem látjuk meg az igazi értéket a filmjeiben, mert még mindig minden jelenetben csak azt nézzük, hogy melyik szereplő szellem valójában. De azért sokat elárul az indiai rendező munkásságáról az a kis grafikon, ami eddigi filmjei kritikai fogadtatását összegzi, és lassan beleáll az x tengelybe. De hogy ne kombinatorikai műveletekre is képes tudományos számológéppel kelljen kritikát írni, kettes számú bizonyítéknak csatolhatjuk azt a videófelvételt is, amin harsányan felröhögnek a nézők, amikor meglátják Shyamalan nevét az egyik előzetesben.

A hármas számú, perdöntő bizonyíték pedig az Utolsó léghajlító, amit M. Night Shyamalan rendezett és írt is. A film a már évek óta Avatar címen futó, amúgy Emmy-díjas Nickeloden-rajzfilmsorozat alapján készült, csak hát az Avatart már jó előre lefoglalta James Cameron, és vélhetően több száz oldalnyi peranyaggal támadna, ha valaki mégis megpróbálna ezzel a címmel filmet készíteni.

Shyamalannak így maradt az egyik évad alcíme, meg a feladat, hogy készítsen nézhető, egész estés fantasyt egy amerikai animéből, amit kifejezetten a kisiskolásoknak készítettek. Az indiai rendezőről a Stuart Little óta sejthető, hogy egyszerűen retardált felnőtteknek tartja a gyerekeket, de az Utolsó léghajlító alapján ennél is rosszabb a helyzet: Shyamalan szerint a mai gyerekek Xénát néznek napestig, és ha megunják, hát ezoterikus könyveket olvasgatnak a kanapén.

A rajzfilmsorozat bájos mitológiája ugyanis egyszerűen az Édesvíz-könyvek fülszövegeire emlékeztető baromság lett a filmben, és nem csak azért mert botrányosan rosszak a gyerekszereplők, a Gettómilliomosból ismert Dev Patel például úgy játszik, mintha minden jelenet előtt felpofozták volna. Ehhez a forgatókönyvíró is kellett, aki mintha egy Nox válogatáslemezt hallgatott volna újra és újra, miközben a dialógusokat írta.

A rajzfilmtől sem áll távol persze a puha fedeles mitológia: a történet szerint a négy őselem, a tűz, a víz, a föld és a levegő törzsei békésen éltek egymás mellett, amíg a tűz népe be nem kattant, és le nem akarta igázni az egész univerzumot. A békés népek egyetlen esélye az Avatar, aki legutóbb éppen a szél törzsében született újjá, viszont mind a négy elemmel tud bánni, így legyőzhetetlen harcossá válhat. A buddhista, a taoista, a hindu és a görög mitológia keveredik a sztoriban, amiben a kis Buddhára hasonlító Avatar szembeszáll a görög steampunk gonoszokkal.

Csakhogy a rajzfilmben valahogy tudták, hogy hol a határ, hogyan kell a gyerekeknek szóló okoskodó tanulságot jó arányban vegyíteni az anime elemekkel, meg a kölyökmenühöz csomagolható tiniszerelemmel. A filmben ebből annyi marad, hogy mindenki marhaságokat beszél folyton, a csaták unalmasak, nehogy felsírjanak az óvodások, a szerelmi szál pedig annyira esetlen, hogy az már a Spongya Bobban is röhejes lenne.

Shyamalan nem értette meg, hogy az egész estés filmnek nyitnia kell az idősebb nézők felé, és nem csak azért, mert a Nickelodeon törzsközönsége még elcipeli a szülőket is moziba. Hanem mert ami rajzolva még elmegy, az egy színész szájából sírva röhögős hülyeség lesz. Micimackó például csak egy idegesítő bunkó lenne az élő szereplős változatban egy rakás szexuális elfojtással és evési zavarokkal.

Az Utolsó léghajlító persze megpróbál Gyűrűk Ura lenni, a látvánnyal alapvetően nincs is baj, de nem lehet egész estés szélesvásznú kalandfilmet készíteni, ha a legnagyobb kaland az, hogy két általános iskolás jógázik a folyóparton. Ráadásul a térhatású effektek nem sikerültek túl jól, biztos James Cameron rossz beállításokat küldött át bosszúból, nincs ugyanis igazi térélmény, a szemüveg leginkább csak arra jó, hogy nagyon fájjon a fejünk másfél óra után.

Az Utolsó léghajlító elvileg egy trilógia első része, de szerintem Shyamalannak több esélye van a Hatodik érzék 2-re, minthogy végigmesélhesse ezt a történetet.