Ferenc, Olívia
-4 °C
4 °C

Homokos here haláltánca és déja vu kifulladásig

2006.04.22. 11:39
Michael Haneke labirintusba vezeti a nézőt, a Változó idők rendezője sután kedves és élvezhető filmet alkotott, Ozon pedig megint a humanizmusunkra alapoz mindent. Vasárnapig még tart a Francia Filmnapok a Corvin moziban.
Michael Haneke: Rejtély (Caché)
Bodrogi Lotti

Georges (Daniel Auteuil) sikeres médiaszemélyiség, aki a felsőközéposztálybeliek tipikus életét éli Párizsban a szokásos kellékekkel: kertvárosi házzal, szép feleséggel (Juliette Binoche), kiterjedt baráti körrel, gyerekkel. Csak a kutya meg a nyírott gyep hiányzik, és máris kész a lynch-es kezdés. És tényleg: egy nap titokzatos videókazetta érkezik, melyet aztán egyre több követ. A családfő múltjában valami bűzlik.

A film komolyra fordul: a feleség névtelen hívást kap; a kazetták vértócsával tarkított gyerekrajzokba csomagolva érkeznek. Mindezek elfeledett dolgokat hoznak a felszínre, melyek egyre több hazugságra késztetik Georges-t. A szálak egy algériai férfihoz vezetnek.

A Rejtély erőssége a leheletfinoman fokozódó feszültség, amely Haneke kreatív rendezésének köszönhető: a nézőtéren érezni lehet az ismeretlentől való félelmet. Ez nem thriller, hanem az egzisztenciális félelemről szól, ami oktalan gyűlöletté válhat. Klausztrofób belsők, mindent betöltő szorongáskeltő képernyők, zsákutcába futó szálak, váratlan sokkoló jelenetek. Sajnos a film néha moralizál, néha pedig erőltetett algériai párhuzamot von, de ennyit el is várunk egy kultrendezőtől.

Ha Haneke célja az volt, hogy pszichoanalitikai labirintusba vezesse a nézőt, az maradéktalanul sikerült. Bár ezt olyan szórakoztató darabokban is megkaptuk már, mint a Harry csak jót akar vagy a Makulátlan elme csodálatos ragyogása. Itt viszont kapunk még valamit, vagyis veszítünk: a tájékozódási pontot. De ha kiszámíthatatlan filmet akarunk látni, akkor ne hagyjuk ki.

André Techiné: Változó idők
Gőzsy Kati

A film története szerint a francia férfi azért utazott Marokkóba, hogy megtalálja harminc évvel ezelőtti szerelmét, de az idegen helyszínen, ha lehet, még elveszettebbnek tűnik, mint az elmúlt évtizedekben. A cselekmény mozgatórugóját a véletlen találkozásaik és a nő barátnőjének közhelyes tanácsai adják. Persze lazán kapcsolódnak a szokásos francia kötelező körök a nő homokos fiáról, aki egy gyógyszerfüggő marokkói nővel él, és a hecc kedvéért van egy kis dogmás kamerakezelés is a filmben, de mindez beleillik a szerelmesfilm sután kedves hangulatába.

És hogy hogy lesz ebből a szokványos francia fesztiválfilmből élvezhető mozi? Hogy Catherine Deneuve és Gérard Depardieu játsszák a főszerepeket. Ha elég naivak vagyunk, azt is hihetnénk, hogy André Téchiné, a film neves francia rendezője Makk Károly Egy hét Pesten és Budán filmje közben határozta el, hogy Törőcsik-Darvas páros után szabadon a két francia idolt is újra összehozza. És bár Deneuve és Depardieu már akkor sem voltak annyira fiatalok és annyira szerelmesek, amikor 1980-ban játszottak először egy párt Truffaut Az utolsó metrójában, a nézők kétezervalahányban így is hanyatt esnek a párosításuktól, elég egy régi fénykép, és egy nagy adag nosztaligiafíling. És a Változó idők kábé ennyit vállalt. Közben persze azt is megtudhatjuk, hogy az öregedés mellett Deneuve is pocakot eresztett, és egy emlékezetes pillanatot is kapunk bónuszként: Depardieu robosztus orrával lefejeli a kirakatüveget.

François Ozon: Utolsó napjaim (Le Temps qui reste)
Bodrogi Lotti

Szomorú filmet láthatunk egy nagy egyéni tragédiáról, miközben megtanulhatjuk, hogy az élet szép. Ez még François Ozonnak sem sikerülhet mindig. Ozon már egy korábbi filmjében a Homok alattban is megpróbált a halálról közhelyek nélkül beszélni, sikertelenül. Mégis, a Le temps qui reste című legújabb filmjét - bár a zsebkendőre itt is szükség lesz - érdemes megnézni.

Persze már az alaphelyzet is hatásvadász: egy harmincéves homoszexuális férfi megtudja, hogy hónapok vannak hátra az életéből, gyógyíthatatlan rákbeteg. Szikár drámaisággal, egyszerűséggel nyúl a rendező ehhez a kényes témához, annyi biztos, hogy nem lehet szentimentalizmussal vádolni. Elbeszélésmódját a főszereplő figuráján keresztül csupaszítja le: a divatfotós Romain személyisége jóformán minden rokonszenves vonást nélkülöz. Mélységesen önző és arrogáns, egy igazi szemétláda, aki a film első negyedórájában az összes körülötte levő emberbe belerúg. Ozon egyetlen pozitív tulajdonsággal ruházza fel főhősét: a szépséggel, így legalább az utolsó leépülős napjaiban kapunk valami támpontot az értékvesztettség érzéséhez. (Egyébként miközben próbál valami lenyomatot hagyni magából az utókornak, egy gyermektelen házaspár tőle akar spermát: "Mert maga olyan szép!".)

A rendező éppoly távolságtartással kezeli hősét és témáját (néha vígjátékba illő jelenekkel), ahogyan Romain igyekszik elidegeníteni magától azokat, akik szeretik. Hogy valamennyire együtt érezzünk ezzel a figurával, ahhoz Melvil Poupaud lenyűgöző alakításán túl a saját humanizmusunkra is szükség van. És Ozon éppen erre az egy kellékre alapozza az egész filmet, így enélkül ezúttal ne menjünk moziba.