Nemcserés támadás

Rudolf Pétert, a főszereplőt utolsónak szólították ki az Egy szoknya, egy nadrág szerda esti gálavetítése után az Uránia mozi színpadára. Kijött, meghajolt, beállt a szereplők sorába, de még többször visszatapsolták. Az alakítása miatt tényleg kijárt a színésznek egy ilyen mozis ünneplés, de mindez jobb lett volna egy kevésbé elfogult közönség előtt vagy legalább egy kevésbé rossz film után.

'Hol volt ebben Aranyoskám?'

A főként barátokból, családtagokból és ismerősökből álló ünnepi nézősereg a vetítés alatt is hálás volt: minden poénon nevetett a Kabos féle szóviccektől kezdve ("Maga iszonyú - mondja a nőnek öltözött Rudolfnak Bajor Imre, majd gyorsan hozzáteszi: Iszonyúan karakteres") az áltrendi kifejezésekig (Oroszlán Szonja "talcsi" után megjegyzi: "Jaj, úgy szét van esve a fejem, hogy csak a hajlakk tartja össze").

De nemcsak a film nyelvezetében él meg egymás mellett vígan, egymástól függetlenül a két különböző kor, az egész vígjátékot a szerepcseréből adódó helyzetkomikumaival együtt ilyen esetlenül tákolták össze. Mintha Kabos Gyulát egyszerűen csak belemontírozták volna a Valami Amerikába.

Az első pillantásra látszik, hogy nem a régi film iránti nyögdécselős tisztelet hatotta át a stábot a remake forgatásakor. Mert hogy egyáltalán miért utánozza Bajor Imre Kabost, amikor Mihályi Ernőtől vette át a szerepet? Oroszlán Szonja pedig a film beharangozó sajtótájékoztatóján a sajtótól tudta meg, hogy az eredeti női főszereplő neve Csikós Rózsi volt. A forgatókönyvírók ráadásul a happy endet is átírták egy másfajta happy endre, mert a Dustin Hoffman női debütálásáról készült Aranyoskám, és a Sztárom a párom vége jobban tetszett nekik, mint a 43-as eredetié. Így mindkettőből átvettek egy-egy jelenetet. Kérdés, hogy miért ragaszkodnak mégis ahhoz, hogy a 2005-ös Egy szoknya, egy nadrág remake?

Nemcsere

Talán, mert a film alaphelyzete a régi: Sóvári Péter színész elől elszeretik a fiatal színésznőt, megsértik színészként és férfiként, és ezért női ruhában áll bosszút: elcsábítja a barátnőjét elcsábító férfit.

A legfájóbb momentuma a filmnek, hogy Rudolf Péterből sokkal rosszabb nőt csináltak, mint anno Latabárból. Amikor Rudolf átalakul a brazil milliomos Dulcinea de la Rozává, jobb pillanataiban is maximum Kiszel Tündére hasonlít. A koncepció szerint ugyanis a színészt csak annyira alakították át, amire saját maga is képes lenne egy sminkasztal előtt. Így képtelenség, hogy bárki, aki nem tökhülye, nőnek nézné a színészt. Pedig elég lett volna a történetbe illeszteni még egy mellékszereplőt, aki teszem azt sminkes, hogy a film fő vonala ne legyen hiteltelen.

Persze a színház helyett a kereskedelmi tévék világába ültették át a cselekményt, de annak ellenére hogy Gyöngyössy jól ismeri ezt a világot, és érződik a kritikai szándék, ne számítsunk nagy leleplezésekre. Sőt groovehouse-os Judytól Back II Black-es Bebén át a kozmixos Laláig ugyanazok a partiarcok éltetik epizódszerepükkel a filmet, mint akiket éppen kigúnyolnának. Végül olyan árnyalt poénokra futotta csak, hogy "megszerzem a vállalati karácsonyra Kozsót krampusznak" vagy "a Marson befogni a cseh 2-t, az lehetetlen", és még a parodizálásban sem találtak eredetibb témát a lerágott Stohl Andrásnál vagy Balázsnál.

Remake mindörökké

Annak ellenére, hogy ez egy modern remake akart lenni, több tényezője is öreges. Például a két férfi főszereplő. A nőcsábászt és a hitel-playboyt alakító Rudolf és Bajor ötvenesek, vagyis egy tízessel öregebbek, mint az eredetiben Latabárék, és hússzal, mint női partnereik: Oroszlán Szonja és Kéry Kitti. Pedig a nemek közötti húszéves korkülönbséget celluloidon már a második világháború előtt is csak maximum célzottan alkalmazták. A huszonéves titánokra - Básti Lajos szavaival "ránk, tenyészbikákra" - volt a műfajnak a hódító szerepkörben szüksége. Az érthető, hogy Árpa Attila hippolytos szereplését évekig kell kiheverni, de rajta kívül is akadnak még fiatal színészek az országban.

A másik öreges dolog a harsány színek ellenére a látvány: kevés helyszín, teátrális, merev beállítások, konzervatív fényképezés. Ez amellett, hogy sokkal olcsóbb, nevezhető az 1943-as Egy szoknya egy nadrág előtti tiszteletadásnak is, mert ez akkoriban volt jellemző. Ha így van, fölösleges az áldozat, mert a Latabár-mozi nem a képbeállításairól volt ismert.

Hogy miért fontos hangsúlyozni, hogy remake? A reklám miatt. Kis költségvetésből, kevés ötletből is magas nézőszámot lehet kicsiholni már csak Latabár sikerét is meglovagolva. De ennyi bevétellel annyi felelősség is járna, hogy a hatvan évvel ezelőtti vígjátéki hagyományokat valamennyire modernizálják, ne csak bevonják egy fényes, és Oroszlán kifejezését kölcsönözve "színes" mázzal. Mert ez történt elsőre (Hyppolit), másodszorra (Meseautó) és most harmadszorra is. Semmi fejlődés. Ha csak el nem kezdik digitálisan újraforgatni ezeket a filmeket az eredeti szereplőkkel, akkor a fáradhatatlan Kabay-Gyöngyössy producer-rendező párost, a kiszolgáltatott közönséget és a régi magyar vígjátékok számát elnézve még évtizedekig boldogíthatnak minket az öregesen modern remake-ek.