Gyöngyi
9 °C
9 °C

Nem kell többet irodába járni

2009.03.18. 14:00 Módosítva: 2009-03-18 15:47:43
Mérhetetlenül kedves, rugalmas, ember- és kutyabarát személyzet, nagyszerű dizájn és tágas terek a Loffice-ban, amely a netkávézókból igyekszik elcsábítani a komoly munkára és netre vágyó neonomádokat. De mennyire élhető ez a hely, és kinek van erre pénze?

A fél életüket irodában töltők, amikor borongós csütörtök délutánokon a képernyőbe révednek, jellemzően két dologra gondolnak. Vagy egy fehér fövenyes tengerparton látják magukat koktéllal a kézben (hátuk mögött a lottónyereményből vásárolt bungaló), vagy kötetlen alkalmazottként, kellemes netkávézókban dolgozva.

Hiszen annyi érv szól a neonomád életmód mellett. Az ember wifivel, mobilnettel és persze mobiltelefonnal már nincs a lélektelen munkahelyi hodályokhoz kötve, maga választhatja meg a számára inspiráló munkakörnyezetet: valami barátságos kávézót, vagy nyáron a – vizsgák idején még katasztrofális hatású, de munkánál már nyilvánvalóan remek – strandot. Miközben nem kényszerül arra, hogy tenyérbemászó kollégája viccein kelljen kacarásznia a teakonyhában, hanem inspiráló ellenkező neműek társaságában töltheti ki serényen az Excel-táblázatokat.

Bár szerkesztőségünk hangulata távol áll egy bokszos irodáétól, és inkább egy MÉH-teleppel egybeépített óvodára emlékeztet, szemünk azért felcsillant, amikor megpillantottuk az alternatív munkastílust hirdető iroda honlapját. A januárban nyílt, többszintes hely a netkávézók és a clean desk irodák közös metszetébe pozicionálja magát.

A Zeneakadémia egykori nyomdájában kialakított, háromszintes komplexum bárki előtt nyitva áll, ugyanúgy be lehet telepedni az asztalokhoz a laptopunkkal, mint kedvenc wifizős helyünkre. Ihatunk kávét, ebédelhetünk, hátradőlhetünk a plafont bámulva, vagy munkát mímelve belerévedhetünk a falra akasztott, másodvonalbeli festményekbe. És közben nem zavarnak minket csajozó-pasizó gimnazisták, a hangos zene vagy a dohányfüst.

Bár a cég honlapja hosszasan taglalja, hogy egy ilyen alternatív munkahely miért biztosít lehetőséget a kötetlen, kreatív és könnyed munkavégzésre, mi a saját bőrünkön akartuk tapasztalni, hogy milyen lesz az évezred kreatív munkahelye.

Úgyhogy Szokatlan Munkahely és Lakberendezési Szakcsoportunk, a digitális nomádokat dicsőítő Csaba, a Szilícium-völgyben edződött anarki, a merev munkarend elleni kutatásokat folytató András, továbbá Manna, a kölcsönlabrador hétfő reggel nem a szerkesztőségben, hanem a coworking első és eddig egyetlen magyarországi irodájában rántotta meg a blokkolóóra karját.

Álságos lenne tagadni a kötetlen munkavégzés melletti elkötelezettségünket, de pozitív tapasztalataink ellenére sem mernénk biztosan állítani, hogy az irodaházak kora lejárt. Pedig András az első pillanatban fejet hajtott a dizájn előtt:

Térkapu New Yorkba

A belvárosi háztömböt megvásárló két ügyvéd, Oppenheim Klára és Ulrike Reim láthatón szabad kezet adott a bátor építészeknek. A Supernova Design (Esterházy Marcell, Szabó Gábor) terve megőrizte az ipari jellegű épület hangulatát, miközben az egész mégis olyan nagyvilági, mintha egy térkapun valami New York-i stúdióba lépnék be.

Az ipari padló, a nagy, üzemi reflektorokra emlékeztető világítótestek és a szabadon futó csővezetékek szigorúságát hosszú, rusztikus faasztalok, aranyozott, gyóntatópadokra emlékeztető munkaállomások és piros bőrfotelek oldják. A falakat a romkocsmákat idéző nagy, vonalas rajzok díszítik. Csupa olyasmi, ami romantikusan izgalmas egy a fizikai munkával csak hobbiból kapcsolatba kerülő irodistának.

A markolót, csővezetékeket, ipari alpinistákat ábrázoló falfirkákat Esterházy Marcell képzőművész készítette. Az összképet csak az eklektikus olajfestmény-felhozatal zavarja meg. Mert ki képes kiegyensúlyozott munkára úgy, hogy ha fenéz, vagy egy burjánzó idomú, kubista nőalakon, vagy egy lángok közül kiemelkedő alsónadrágmodell bizarr alakján akad meg a szeme? De ezt a motívumot netkávézókban szokásos amatőr kiállítások előtti tisztelgésként fogom fel.

A hely munkatársnői, az egyik tulajdonos lányai biztosítanak minket afelől, hogy kutyánk akár a konyhába is követhet minket. Majd megmutatják az étkezőt, amelynek krétával firkálható, fekete fala alatt becsületkasszás üdítős hűtő áll, a napfény pedig színes üvegtéglákon át csíkozza a teret. A konyhában mikró és evőszközök, jelezve, hogy a komplexum valóban irodaként működik, ahol ehetjük az otthonról lábasban hozott csülköt is.

A remek ízű, all you can drink kávé után végül szikrázó szemmel vetem magam a laptopomra.

Míg azonban a szerkesztőségben sosem zavar, hogy körülöttem négyen telefonálnak, valaki viccet mesél, és közben két kutya kötélhúzósat játszik, itt már anarki kollégám is kizökkent, amint fojtott hangon azon lamentál, hogy úgy érzi magát, mint aki egy tehénen ül. Aztán ő is gépe fölé hajol, és a következőket írja:

Bajor söröző alpesi felhanggal

A tárgyaló, ahová végül beülünk (a fő helyiségben éppen a TV Deko forgat), a durván gyalult, hosszú faasztallal leginkább bajor sörözőre emlékeztet, amihez kedves alpesi felhangot adnak a tehénbőr-mintázatú székek. Nincs velük semmi baj, de létezik ezeknél kényelmesebb szék, bár kétségtelen, hogy az átlagos kisfőnöki bőrfotel nincs ennyire dizájnos. És ez mégiscsak a tárgyaló.

A szoba végében hatalmas vászon, amire a PowerPoint-prezentációnkat vetíthetnénk ki, ha lenne kéznél PowerPoint-prezentációnk, és apró figyelmesség, hogy a vásznon túl, még az üvegtéglafalon is túl, néha felberreg egy készülék, ami leginkább szellőztetőnek hangzik.

A budapesti kávézók egy valamit biztosan tudnak a Loffice-hoz képest: lehet bennük dohányozni, amit itt csak az erkélyen, és az erkély legalább közel van, bár akkora ablakréseken kell rá kihatolni, hogy nagyobb darab nomádoknak inkább javasolható a leszokás. Maga az erkély a Zeneakadémia belső udvarára néz, és ez zenebonát jelent, dinamikus zongorafutamokat félbeszakító fafúvósszekciót, amibe időnként ellentmondást nem tűrően belezúg a közeli templom harangja.

A tárgyaló előnye, hogy magunk vagyunk, lehet dumálni és röhögni, viszont emiatt nem lehet dolgozni. Mivel pedig az irodai, élőszavas kommunikációhoz (úgynevezett üvöltözés) vagyunk szokva, akadozik a kapcsolat a bázissal, sokszor kell sok kis hülyeség miatt telefonálni, a telefon meg idegesít mindenki mást: egyikünk a fülébe dugott iPhone-nal védekezik a magunk keltette zaj ellen, másikunk nagyon telefonálna már, de a harmadik épp interjúzik távmunkaügyben. Akkor egyikünk-másikunk kimegy az erkélyre, ott meg a harang zúg, hogy a saját hangunkat sem halljuk tőle.

Kiköltözünk a nagyszobába. Csupa üvegtégla, nem túl erős, szórt fény, nagypolgári lakásnyi belmagasság, itt is a bajor sörözőbe illő asztal, körülötte viszont rendes, gázrugós, gurulós, billenős háttámlájú, igazi irodaszékek, amilyenek netkávézókban soha. A távmunka katedrálisa. Ennek megfelelően visszahangzik is az egész, és mivel egy újabb versenyző is ül az asztal másik végén, szó sem lehet arról, hogy hangoskodjunk, mint bent a tárgyalóban.

Telefonálni a kolléga is kimegy az erkélyre, kimegyünk mi is, a pizzát meg inkább a neten rendeljük – akkora a csend, hogy az egyébként kedves és segítőkész munkatársak lapsuhogása három falról visszhangzik egyszerre. A templomi hangulatot erősítik az imapadhoz (más vélemények szerint gyóntatószékhez) hasonló, rácsos támlájú padok és a velük egybeépített asztalkák, na, oda nem ülnénk semmi pénzért.

De odaülne-e egy igazi yuppie, mondjuk, az Ericssontól? Egyáltalán megengednék neki, hogy ide jöjjön dolgozni reggelente, és ne a céges központba?

„Nálunk az adott részleg vezetője dönti el, hogyan szervezi a munkát” – mondja Jakab Roland, az Ericsson Magyarország marketing és kommunikációs igazgatója, amikor a jövőbeli munkalehetőségeket tesztelve telefoninterjúkba kezdünk.

„Mindenkinek, aki igényli, biztosítunk tokenes – távoli – hozzáférést a belső hálózathoz, így a vezetőkön múlik, hogyan várják a teljesítést. A munkafeltételek olyanok, hogy mindenkinek van saját külön munkaállomása, ahová le tud ülni, de a legtöbb munkakörben nem várjuk el az állandó személyes rendelkezésreállást. A feladatok jelentős része ugyan hatékonyabban oldható meg csapatmunkában, azonban előfordulnak olyan esetek és feladatok, főleg a mérnöki szolgáltató központban, amelyek távolról is megoldhatók. Ez mindkét félnek előnyös így. Persze maguk a munkatársak is igénylik, hogy bejárjanak, néhány szót váltsanak egymással, együtt ebédeljenek.”

A valódi távmunka megteremtésének lehetősége kísérleti fázisban van, mondja Jakab, és az Ericsson nem tart attól, hogy a munkatársak ellógják a munkát, ha otthon maradnak. „Ha egyértelmű a feladat és az elvégzés határideje, ez nem fordul elő.”

A profi elvan a rossz kávé nélkül

Valószínűleg a konzervativizmus az oka, hogy nem terjedt el jobban a távmunkavégzés, mondja rövid gondolkodás után Gács Róbert, a Well kreatívigazgatója a bocsánatkérő pillantások közepette telefonáló Andrásnak. „Azt szokták mondani, hogy azért kell benn ülnie mindenkinek, hogy amikor az ügyfél telefonál, mert nem pirosban, hanem kékben szeretné, akkor gyorsan meg tudjuk oldani. De a külsősök a példa arra, hogy ugyanezt meg lehet csinálni akkor is, ha nincs benn folyamatosan mindenki. Egyszerűen felhívjuk a külsős partnereinket, és azok elküldik a változtatást.”

Mivel közben a Loffice megtelik néhány neonomáddal, és az egyik úgy mozdítja a fejét, mintha hallgatná a beszélgetést, lehalkítom a hangom, úgy kérdezem: nem lehet-e, hogy az emberek kevésbé hatékonyak, ha nincs rajtuk a főnök szeme, a kreatív annyit mond zsivajgó irodájából: „Szerintem csak megszoktuk, hogy minden nap bejárunk a munkahelyünkre. Aki profi, annak nem kell, hogy a benti, rossz kávét igya.”

De hogyan vélekedik a Loffice-ról Csaba, aki egész sorozatot szentelt a digitális nomádságnak, és olyan egzotikus helyeken is sikerrel internetezett már, mint a Nagykörút és a Margit-sziget?

A környezet kellemes, a kávé iható, a lányok jól néznek ki, de valami mégsem stimmel: ugyanazok az emberek ülnek velem szemben, mint az irodában. Amikor tavaly ősszel kipróbáltam a neonomád életmódot, éppen az tetszett a legjobban, hogy semmi sem emlékeztetett a hagyományos munkára. Kávézókba, széles terekre ültem ki, ahol csupa ismeretlen ember fordult meg, pillanatnyi kapcsolatok születtek, majd szűntek meg rögtön, ettől vált minden munkanap újszerűvé, így öltem meg a monotóniát.

A Loffice a digitális nomádság majdnem minden kritériumának megfelel, csak pont a legfontosabb hiányzik belőle: a nomádság. Az üzemeltetők is bevallják, hogy arra számítanak, kialakul egy kör, aminek a tagjai rendszeresen idejárnak, minden reggel itt kezdenek, és minden este innen mennek haza. Ha pusztán egy iroda alternatívájaként tekintek a helyre, zseniális: tágas, szép, van wifi, ami 3,5 megabitet ad lefelé, tizedennyit felfelé, mindenhol van konnektor. Ráadásul szabadon mozoghatok: ha megunom a tehénfoltos széket, átülhetek az iskolapadba.

A kétfős havi bérlet hetvenezer forintból kijön, ilyen környezetben, a belváros szívében, ezzel infrastruktúrával sokkal többe kerülne egy apró iroda bérlése, ahol ráadásul még a kávé se lenne ingyen, és esélyünk sem lenne kellemes emberekkel, jó csajokkal megismerkedni.

Én viszont nem egyszerűen egy olcsóbb, kellemesebb irodát akarok, hanem valami olyat, ami egyáltalán nem emlékeztet irodára. Azt, hogy minden nap abba a kávézóba menjek, amelyikbe épp kedvem van, hogy ha úgy döntök, kiülhessek a Margit-szigetre, és a munkát időnként megszakítsam egy kis fűevéssel, bármilyen hülyeséggel, ami épp eszembe jut.

Neonomádkodás közben az tetszett a legjobban, hogy a körülöttem ülők többsége egyáltalán nem dolgozott: beszélgettek, vártak valakire, az egyetemi rendszert próbálták feltörni, angolul tanultak. Éppen ezért én sem éreztem úgy, mintha munkát végeznék: csináltam a feladataimat, de mindez csak annyira tűnt hivatalosnak, mint amikor levelet írok valakinek muszájból. Azért csak kellemesebb, mint dolgozni.

Viszont amikor ebéd előtt leütöttem az utolsó karaktert, és rágyújtottam egy cigarettára, máris egyszerű kávézó voltam, egy vendég, míg az Loffice-ban irodai munkás maradok a teraszon folytatott beszélgetések közben is. Amikor meg visszaülök a helyemre, ott van velem szemben két kollégám, akiktől ugyanúgy nem tudok dolgozni, mint odabent: beszélgetünk, intézzük az ügyeinket, figyelünk egymásra, elvonjuk a saját figyelmünket a munkától, így a nomádság alatt tapasztalt elképesztő produktivitást sem sikerül újra megélnem.

Szóval ha irodában kéne dolgoznom, biztosan a Loffice-t választanám a hagyományos munkahely helyett, hiszen annál sokkal több szabadságot ad, de közelébe sem ér annak, amit a neonomádság nyújtani képes. Talán mert nem is többet, hanem mást akar nyújtani.

Konklúzió

Hogy megéri-e hátrahagyni az iroda akolmelegét, és átköltözni a Loffice-ba? A hely nyilván a netkávézókkal versenyez, tehát érdemes az ár-érték arány felől közelíteni: egy óra 700, nyolc óra, vagyis egy munkanap 5000 forintba kerül, aztán van 40 óra 25 ezerért, és több pénzért vannak hosszabb távú vagy többszemélyes csomagok is.

Ennyiért a Lofficeban kávé és tea jár, lehet használni a konyhát, ahol van mikró és evőeszközök, illetve plusz pénzért a fénymásolót és más irodai eszközöket. Dizájnos a környezet, nagyon kedves, ember- és kutyabarát a személyzet, és akit az irodához hasonló közeg, illetve a maga körül dolgozó emberek látványa inspirál, jól jár a Loffice-szal. Akinek nem hiányzik az infrastruktúra és a szofisztikált, munkára éhes társaság, nem bánja a folyamatos morajt és csörömpölést, illetve életszagra vágyik, az meg menjen netkávézóba, ott elücsöröghet egy ásványvíz áráért egész nap.