Az olajban tocsogás hódít most Budapesten

STÉG

(1074, Dob utca 16.)

Én úgy tudom, hogy minél kevesebb tétel van egy étterem étlapján, annál megbízhatóbb. Annál tutibb, hogy friss anyagokból dolgoznak, és azt a pár dolgot biztosan jól tudják elkészíteni, hiszen mást sem csinálnak.

de úgy, hogy még az aznapi menü sem fért ki mellé krétával. A csak halételekkel foglalkozó, végül is büfében lehet kapni tacót, gíroszt, halászlevet (négy fajtát) harcsapaprikást, fish & chipset (kétfajtát), egészben sütött keszeget, illetve süllőpofát Stég-módra. 

Nyilván én vagyok a tökhülye, hogy rendelés előtt nem kérdeztem meg, hogy ez utóbbi pontosan micsoda, valójában pár, félbevágott szilva méretű, párolt süllőhús volt (2390). Nem túl érdekesen. Az előételként vett pontychips pontosan az volt, ropogós bundában halfalatok, obszcén, 1490 forintos áron. A folyami szürkeharcsából készített halászlevet korhelyesen kértük. És itt meg sem próbálok tisztességesen utánajárni az interneten, hogy a korhely módra készített halászlé pontosan mit takar, mert húsz perc után biztos gyufatésztává passzírozott lékocka lenne az agyamból, a lényeg az, hogy a Stég korhelyes módszere egy mustáros alap, és elég finom. A folyami harcsa a közepesre árazott változat a négyféle halászléből (1590 három deci, +290 a korhely).

Ami bombajó választás, az a harcsapaprikás túróscsuszával (2490), tisztességes tésztával, tisztességes túróval és tisztességes harcsával. A paprikás puha, nincs túlspilázva a fűszerezése, a tészta pedig nem fodroska, hanem rendes csuszatészta. Sajnos hiába van látványkonyha (=üvegkalitka a szakács körül), nem igazán tudtam nézni, hogy mit csinálnak, mert egyrészt próbáltam memorizálni az étlapot (nem sikerült), másrészt meg tökre tetszett, hogy minden asztal mellé raktak egy csomó, áramba dugott telefontöltőt. Ami tök jó ötlet, viszont azért nem palástolja azt, hogy a hatalmas választék miatt baromi nehéz rendes képet kapni egy többfogásos, többszemélyes ebéd után is. Az árak pont a Gozsdu-környéki, az átlagnál pont fájóan drágább mértéket hozzák, de sajnos nem sikerült nekünk megtalálni azt, ami miatt érdemes lenne visszatérni. Na jó, talán a harcsapaprikás. (klág)

GÖMBI

(1055, Szent István krt. 9)

Kíváncsi voltam mindig is, hogy mi lesz azokkal a bódékkal, amikben trafikok és újságárusok, az előző évtized nagy vesztesei tanyáztak a belvárosban. Először a kürtőskalácsosok jelentek meg, aztán láttam már tésztást is, végül az alig egy hónapja megnyitott Gömbivel sikerült változatossá tenni a kínálatot.

Na most a Szent István körúti büfé nagyjából ugyanez: kétféle gömböcöt lehet kapni, egyenként hatos kiszerelésben, van sós (ez leginkább a krumpligombóchoz hasonlít), és édes (ez pedig az Aldiban is kapható túrófánkhoz). Ezek 380 forintba kerülnek, plusz száz forintért lehet mártogatóst is kérni hozzá, édeshez például mangós sárgabarackot, sóshoz cheddar-jalapeno-szószt, bár biztos nem állítottak volna le, ha fordítva tesszük.

Eddig jól hangzik a Gömbi, csak beleharapva tűnik fel, hogy az édes változat olyan, mintha egy pingponglabdára harapnánk, mármint nem textúrára, hanem tartalomra, az egészet három rágással és egy nyeléssel el lehet tüntetni, a sós egy kicsit tartalmasabb, de azzal sem járunk sokkal jobban. Nekünk gond nélkül elfogyott két adag, mire két háztömböt mentünk, ami pont annyira volt elég, hogy a farkaséhségből menyétéhséget csináljon. Jó, nem is az lenne a feladata, szóval ha valaki szószos golyókon akar nyammogni a körúton, akkor ez lehet a jó megoldás (külön plusz, hogy szerda és szombat között ezt hajnali 2-ig is meg lehet tenni), de senki ne várja azt, hogy kiváltja a vacsorát. (klág)

FRITÚ

(1054, Hold u. 13.)

Bármennyire egyszerű étel is a lángos, én nagyon szeretem – annyira, hogy gyerekként addig nyígtam anyámnak, amíg nekiállt otthon lángossal pepecselni, aztán évek alatt tökéletesre csiszolta az otthoni lángossütés technikáját (különös tekintettel arra, hogyan lehet a rengeteg maradék olajat felhasználni). Azóta anyám lángosát keresem mindenhol, de nem sok helyen találtam meg, mert a sütödékben többnyire bekerül az elkészítési folyamatba valamilyen megúszós lépés (például kimarad a krumpli vagy élesztő helyett élesztőport használnak). A fesztiválokon kapható fűrészporízű borzalmakra pedig kár is szót vesztegetni, fokhagymát meg pláne.

Ez volt a léc, amit meg kellett ugrania a Hold utcai piacon nyílt Fritúnak, ami mögött az amúgy olasz konyhában utazó Gianni áll. A Fritú kicsit el van dugva a piacon a földszint egyik sarkában, ennek ellenére folyamatosan sor állt előtte, amikor ott voltunk. 10-12 féle lángost lehet kapni, a szokásos sajtos-tejfölös kombók mellett töltött kalóriabombákat, illetve lángosviszonylatban egzotikusnak számító variációkat (pl. juhtúrós-kapros, libamájpástétomos).

De egy jó lángosnak önmagában, kis sóval, fokhagymával meg kell állnia a helyét, ezért fotós Pistával rendeltünk egy simát, a töltöttek közül a fullost próbáltuk ki (elvileg bacon, sonka, lilahagyma és csípős szósz a töltelék, de látogatásunkkor éppen házi kolbász volt bacon helyett), az egzotikusok közül pedig az izgalmasan hangzó hagymalekvárost. Aztán másnap délig csak szuszogtam, mert a túlzabálás tankönyvi csapdájába sikerült belecsúszni („olyan jó, csak nem hagyom itt a felétˮ).

A Fritú lángosai ugyanis nagyon finomak. Lángosforradalomról nem lehet beszélni, de ez nem is baj, önmagában siker az is, hogy a tészta kellően levegős és átsült, nem túl vékony, nem túl vastag. Ízre pedig a fokhagymás alapverzió tökéletes, a hagymalekvárost kicsit túlzásnak is éreztem már utána (vagy legalábbis nekem kicsit disszonáns volt ez az ízvilág), a fullossal pedig el tudok képzelni egy jelenetet A nagy zabálásból (isteni volt, de elég zsíros – persze ez nem meglepő egy zsíros töltelékkel telepakolt, zsiradékban kisütött tésztától). Az egészért üdítővel együtt fizetem valamivel több mint kétezer forintot (a sima 320, a hagymalekváros 690, a fullos 990), de mivel a három lángosból Pista csak kétharmadot tolt be, ez valójában kététkezésnyi adag volt, a kajakóma aznapra ki is ütött. Nem állítom, hogy tanultam az esetből, de annak nagyon örülök, hogy van még egy hely a Flórián tér (és anyám konyhája) mellett, ahol lehet bízni a lángosban. (-sg-)

Halkakas halbisztró

A Fogaskerekű végállomása, a Széchenyi-hegy mindig is nagy rejtély volt nekem. Az egyik legforgalmasabb kirándulóhely a városban, - ennek megfelelően sokszor elviselhetetlen és koszos, - infrastruktúrában azonban kifejezetten alulfejlett. Évtizedek óta, mint egy nagy bástya áll ott a Kőbüfé, amit egyébként én bírok, amíg a teraszon lehet ülni. 

A rendezett, színes vidám terasz fényében még feltűnőbb, mennyire lepukkant ezt a terület, bár utóbbi időben sokat újítottak rajta. Még pár hete, nem sokkal a nyitás után voltunk a Halkakasban, és akkor konkrétan nem volt senki rajtunk kívül egy szombati ebéd időben, ami érthetetlennek tűnt. Mondjuk kívülről nem annyira látszik, mi van a kapun túl, lehet, hogy ezen azóta már változtattak. 

Most is kértünk fish&chipset, bevallom ez most nem kapna olyan magas pontot nálam, a bunda túlságosan fűszeres volt, és túl volt sütve. Maga a hal viszont nagyon rendben volt, és a mellé adott krumpli is, ára 1850 Ft. A halburger viszont kifejezetten remek volt, egy szép vastag harcsapogácsa, grillezett ciabbattába töltve zöldségekkel, az ára is oké, 1300 Ft, jól lehet vele lakni.

Emellett a finom házi szörpök és a sör dobják fel az ember napját a Halkakas teraszon, gyerekkel és anélkül is tökéletes hely. Nyilván bátor koncepció kizárólag halas ételeket kínálni egy ilyen helyen, valószínűleg éppen ezért adnak bivalyburgert is (1550 Ft) ezt nem kóstoltuk. Zakatoló sikert érdemelne a nyári időszakra, reméljük így lesz. (KGy)