'Kiömlik az ő ütemére'

Még rezonáltak az utolsó hangok, amikor a cigarettáért nyúlt. Mélyet szívott a dohányból, becsukta a szemét, és belekezdett a Kék rapszódiába. Egy ideig csak a dallamot játszotta fél kézzel, halkan, valahol az alsó regisztereken, majd szívott még egy utolsót, és végigfutott az ujjaival mind a hét oktávon. A hamu a fehér billentyűkre hullott.

Nem messze tőle, az egyik oldalszeparéban egy részeg huszártiszt pezsgővel kínált egy cigarettaárus lányt, aki ettől úgy elpirult, mintha rögtön a kezét kérték volna meg. "Holdvilágos éjszakán/ Miről álmodik a lány?" - bukkant fel a dallam valahogy a Kék rapszódia maradványaiból, és még dúdolnia sem kellett, hogy a cigarettaárus lány megértse, neki üzentek. "Ez az álom oly mesés,/ Ám de jön az ébredés"

- Valami vidámabbat! - üvöltötte a huszártiszt a szeparéból, miközben vastag bajuszáról a kaviár maradékaira csöppent a száraz pezsgő.

"A pénzemet én máma mind elmulatom" - csapott a billentyűkre, és összeszorított foggal halkan azt dünnyögte, hogy "kalapom-pom-pom, kalapom-pom-pom a szemedbe borítom".

Szinte öntudatlanul rohangált fel-alá a billentyűkön, megpróbált nem gondolni az egyre gyorsabban közeledő hajnalra, az utolsó körre, az utolsó dallamra, a fáradt pincérekre, akik leszedik az asztalokat, és megisszák a pezsgős üveg alján maradt utolsó kortyokat. Megpróbált nem gondolni a közelgő háborúra, hogy nemsokára egy darab szalonnáért vagy egy doboz cigiért fog játszani, hogy eltűnnek lassan a bokájukat csapkodó huszártisztek, és SS-századosok jönnek helyettük, akiknek forró nyál fröcsög a szájukból miközben azt üvöltik, hogy Heil Hitler, és miután ők is elmentek, jönnek majd a szovjetek, akik marokra fogják a kanalat, úgy tömik magukba a drága kaviárt, a pezsgős vödörből is kiisszák a jeges vizet, és a szeparé sarkába vizelnek.

Egyre vadabbul játszott, csak hogy ne lássa, ahogy bezárják a mulatót, és ő egy füstös kis csehóba kerül, amit presszónak hívnak, és esténként kurvák flörtölnek majd a zongorája mellett a valuta-konvertibilis amerikai turistákkal. Tisztán látta, hogy egy idő után elveszik majd a zongoráját is, és szintetizátort kap helyette, ami olyan, mint a zongora, csak kevesebb helyet foglal el, ráadásul magától dobol.

Aztán már a presszó sarkában sem lesz helye, ezért disszidálnia kell Svájcba, hogy gazdag nyugdíjasok nosztalgiaestjein lépjen fel, vagy ami még rosszabb, évente egyszer dobogóra állítják majd a zongoráját, és valaki, aki talán nem is ő, nyúlós édeskés számokat fog rajta játszani egy Andrea Bocelli nevű olasz tenortól, miközben a közönség udvariasan tapsol. Tapsol és ásít, ahogy mondjuk barokk kantáták előadásain szokás a Zeneakadémián.

Ez a Bárzongorista Verseny, ahol nincs is bár, ahol a közönségnek egyenes derékkal kell ülnie, pisszenés nélkül, és ami a legrosszabb, hogy még ő sem cigizhet a színpadon, csak az erre kijelölt helyen. Nincsenek huszártisztek, csak nosztalgiázó polgárság, akinek már az is sok, ha az egyik bárzongorista a Rózsaszín Párduc dallamát is belekeveri az előadásba. Vagy éppen a Bújj, bújj zöldágat.

Úgy játszik, ahogy eddig talán még soha, dallamokat csavar egybe, majd bont ki újból, a homlokáról a billentyűkre cseppen az izzadság, de senki nem hívja meg egy italra, és csak egyszer kérnek tőle számot, akkor is csak a műsorvezetőnő, aki Zoránt akarja hallani. Fogalma sincs, hogy ki az a Zorán, de az biztos, hogy édesbús.

"A bárzongorista a boldog békeidők Dj-je" - jut eszébe a látomás után hirtelen, és már nem is csodálkozik azon, hogy nem érti, mire gondol. Rágyújt egy cigarettára, és az álmos pincérek és a dohányárus lány kedvéért játszik valami Gerscwint. Először csak halkan, fél kézzel. Csak a dallamot.