Édesapám kizuhant a sifonérból

Esterházy Péter egy évtizedet dolgozott lankadatlanul, hogy megírja a magyar irodalom talán legjobb regényét (vagy: a magyar irodalom legnagyobb regényét; vagy a magyar nagyregényt; vagy: a nagy magyar regényt; vagyis hát a regényt; na, hagyjuk: hogy megírja). Megírta édesapámat. (Az első személyű birtokos személyjel nem véletlen, a Harmonia Caelestisben ami/aki van, az mindannyiunk édesapámja. Meg mi vagyunk, úgyis mint gyermekeink édesapámja. Így valahogy. Majdnem kibírhatatlan.) És amikor letette a tollat (töltőtollat képzelek, vastag, márkás, de nem divatos - nem Mont Blanc vagy Parker - tollat, csarvarós-dugattyúsat, platina-irídium heggyel [ez a képzelés itt magánfikció nyilván - a mester, megbízhatónak tudott források szerint, nem töltőtollal ír -, de a töltőtoll - atyai örökség, naná - túl kedves szimbolikus funkciókat hordoz itten; és most ha sikerül az összes gondolat- és zárójelet szintaktikailag helyesen lezárni, visszakeveredhetünk a főmondatba, amikor E.P. letette a tollat]),

és dőlt volna hátra, szemüvegtappancsok piros foltját dörgölve az orrán, benyitott az ajtón az Úristen, és irgalmatlanul gyomorszájon baszta.

- Csak hogy tudd, édes fiam - mondta szelíden az öreg a hétrét görnyedt grófnak -, csak hogy tudd: nincs isten.

E.P. - a műremekkel a nyomdában - megkapta a Történeti Hivatalban apja (édesapám) dossziéit. Egy spicli több mint két évtizeden át írt jelentéseit. Ekkorát esni pofára, egyszerűen nem lehet. Képtelenség. És mégis. Az író, kínjában mi mást tehetne, kijegyzeteli a jelentéseket (édesapám fn. tmb. jelentéseit), és jegyzeteket fűz hozzá, három körben, jó két éven át érlelve a lehetetlent. Közben könnyez és önsajnál. Így lesz a kétrészes Harmonia caelestis a minap megjelent Javított kiadással háromrészes - így kerek a világ, meg: három a magyar (mi is?). Itt, most abba is lehetne hagyni. So it goes.

De. Először is üzenjük (se nem arisztokrata, se nem polgári [sőt, mondhatni proletár] lelkivilágunk teljes vehemenciájával) minden baromarcúnak, aki a következő hetekben - élvetegen göcögve - naugyézni és hátigenezni fog, hogy elmehet a jó büdös francba. El.

Másodszor: el kell mondanunk, hogy a Javított kiadás letehetetlen, egyéjszakás, gyomorszorító és -forgató olvasmány. Olyan Esterházy-könyv, amely. Nem, hagyjuk. Fogják még ezt csépelni, sokat. Talán csak azt, hogy az jut eszünkbe olvasás közben: mindannyian többnyire mások bőrére élünk. Be kéne ismerni valahogy. Van, aki nagyvonalú, pofátlan kegyetlenséggel; van, aki pitiánerül, apránként; van, aki öntudatlan gátlástalansággal; van, aki csőbe húzva, szenvedve-kínlódva halálig. És hát még az: jobb-e most, mint akkor? Lehet-e jobb? Megette a fene. Ki a túró akar ott lenni, mikor János jelenéseinek angyala feltöri az ötödik pecsétet? Hunyorgunk, csak, Gyurica urak, mi (édesapánk), Tomoceuszkakatiti legyek vagy Gyugyu? Most és mindörökké. (Coki ámen.)

Meg még: van ebben a kaporszakállú gyomorszájasban valami mennyeien harmonikus esztétikai kerekség. (Bár lehet persze, hogy csak lábszagú, olcsó "ezotéria". De akkor is.) Mert mi a túrónak kellett olyan nagyon, akkora munkával (Arbeit, Leistung, Tätigkeit? Werk?) megírni édesapámat, ha nem ezért (emiatt és evégett)? Mert csak így, ettől kerek. Így szép. Hogy ilyen borzalmas. Kis-nagy szerű. Az nem lehet, hogy az alatt a majd tíz év alatt, amíg a Harmoniát írta, ne tudta volna. Ha nem tudott is róla. Tudta.

Tudomás és kerekség dolgában ráadásul képes még felötleni az a lehetőség, hogy a Javított kiadás fikció (legenda, fedősztori, csokonailili - különben is, ki mondta, hogy Esterházy Péter Esterházy Péter?). Abban is volna húzós, soktonnás "üzenet". Meg kéne hagyni ezt a határozatlanságot (tribute to Heisenberg) valahogy, lenyűgözően szép, szimmetrikus konstrukció és relációrendszer volna benne. Ki tudná megmondani, melyik végén balanszíroz nagyobb pass(z)ió? A líra logika, de nem.

(Mellettem Winand Gábor lemeze szól, jazz: "Who'll guide me? / Decide for me / Where to go / How to choose[...] / And if the choice was wrong / Then must you carry on / Until you reach the end?" Bassza meg.)

Olvassa el kritikánkat: Egy spiclifi az irodalomtörténetben