Magyarország a hollandoké

A színház egyik fő vonzereje, hogy a sötét nézőtér biztonságából gátlástalanul bámulhatjuk embertársainkat, megfigyelhetjük viselkedésüket, reakcióikat, amelyek akkor is izgalmasak, ha fiktív történet keretében sülnek ki.

A hatás már csak azzal fokozható, ha a szereplők valódi emberek, mi pedig mondjuk a fejük felett lebegve figyelhetjük őket. Például a Kálvin téri hotel függőhídjáról, ahol a holland-magyar Space színház új darabja nézőterét elhelyezte.

A Hely ahova tartozunk című darab a valóság és a fikció keverésével dolgozik. Ugyanúgy, mint a társulat tavaly bemutatott Holland cunamija, amely olyan lelkesültségbe kergetett minket, hogy a hatása alatt fogalmazott cikkünkkel elnyertük az Utóbbi Tíz Év Leghosszabb Magyar Színházkritikája díjat.

Ezúttal visszafogottabbak leszünk, azért is, mert a Placcc fesztivál programjában bemutatott darab nemcsak technikailag hasonló alapállású, de ugyanazt a témát, a nemzeti identitás kérdését feszegeti.

A két provokatív és vicces darab közt még direktebb a kapcsolat: az idén Magyarországra hozott projekt volt előbb, és az itt gyűjtött tapasztalatokat gyúrták a Holland cunamivá.

Hollandia-Magyarország

A Hely ahová tartozunk az életben is házaspárként működő két színész nagyon is valós történetéből indult. A magyar Petra férjhez ment a holland Lucashoz. Hollandiában telepedtek le, Petra eleinte jól érezte magát a mintademokráciában, évekkel később azonban meglepődve fedezte fel, hogy a hollandok közt sem ismeretlen az idegenellenesség, vagy legalábbis az idegenkedés a külföldiektől.

Lucas számára érthetetlennek tűnt a helyzet, ezért Petra furcsa színházat szerkesztett, hogy férjének és az arra fogékony nemzettársainak megmutassa, mit élnek át nap mint nap a Hollandiában letelepedettek.

Petra a vállára szerelt minikamerával és hangszóróval rótta az utcákat, elegyedett szóba a járókelőkkel. A párbeszédeket, az esetenként lesajnáló vagy az értelmi fogyatékosok számára rendszeresített, leereszkedő modorú válaszokat az utcára néző ablakokban elhelyezett széksorokból figyelhették a nézők. A falakra helyezett monitorok és a fülhallgatók révén pedig a kívülállók is pontosan azt tapasztalhatták meg, amit az akcentussal beszélő Petra.

Lehet Magyarországon élni?

Az alaphelyzetet a történet módosításával Magyarországra adaptálták. A függőhíd alatt bóklászó Petra azt tudakolja a járókelőktől, érdemes-e húszévnyi távollét után hazaköltöznie a családjával együtt Magyarországra, vagy maradjanak Hollandiában.

Az interjúk hatása már önmagában is elementáris. Bizsergető érzés látni az embereket a függőhíd alatt, a távolban beszélgetni, miközben a monitoron közelről figyelhetjük arcjátékukat, és hallgathatjuk bizarr tanácsaikat. A válaszokban groteszk módon keveredett az önsajnálat, a panaszkodás, majd a minden logikai kapcsolat nélkül, hirtelen elővezetett nemzeti büszkeség és az optimizmus. A képlet annyira általános volt, hogy egy pillanatra az is felmerült, a biztonsági őr, a nagymama és a műszakis egyetemista egyaránt színészek voltak.

Aztán kiderült, hogy nem, már csak azért sem, mert ilyen briliáns párbeszédeket legfeljebb Parti Nagy Lajos képes írni.

Nagymama: És mi a foglalkozása?

Petra: Színész vagyok, posztmodern színház.

Nagymama: Jaj, a bátyám is művész volt, aztán mégis meghalt. Két éve.

Az interjúk alapján a magyarokat két dolog köti össze.

1. Minden megszólaló szerint érdemes hazaköltözni, igaz, itthon minden rossz.

2. Nagy hiba volt belépni az EU-ba, mert ellopják a pénzt. ("Például a Tesco, csak viszi ki a pénzt az országból.")

Az interjúk nem önmagukban állnak, a függőhídon állomásozó Lucas fanyar kommentárjai azt hivatottak megmutatni, mit is jelentenek a fentiek egy holland számára. Az interjúk közti szünetekben pedig, amíg Petra újabb alanyt keres, a holland integrációs modell Theo Van Gogh meggyilkolásával fűszerezett válságának és Petra növekvő honvágyának történetét halljuk.

A darab olyan ütemben váltogatja a valóságsíkokat, a realitást és fikciót, interjút és narrációt, hogy a másfél órás előadás izgalmasabb, mint egy 24 óra-epizód. Éppen ezért már csak hazafelé, a legviccesebb megszólalásokat emlegetve jutott eszembe, hogy az izgalmas vojőrködés végül is nem sokat árult el rólunk, magyarokról.

Továbbra sem világos, mi az, ami miatt még mindig nem kapcsolta le az utolsó ember a lámpát a Kárpát-medencében.