A nagy maszturbátortól Dalíig és Picassóig

Az első képen bohócszerű alak mutat rám A nagy maszturbátor című képről. Hazaértem a művészet, a humor és a pszichedelia színes Glenn Brown-világába. A Ludwig Múzeum újabb csodálatos kiállítása nem a Szépművészeti Múzeumból ismert presztízsrekreáció, ahol a képeket sem lehet látni. A nagy térben kényelmesen elhelyezett művek élnek, mozognak. Glenn Brown úgy festi a portrét vagy tájat, mintha folyamatosan mozogna, örvénylene a festék. Húz befelé az élő organizmusokkal teli színes világ, kavargó zöldes fellegek adják az érzelmeket, amiknek nevet is adott: sick green. Jófajta absztrakt expresszionizmus ez.

Brown kultúrafelfogása a posztmodern irodalmat és művészetet kedvelők számára nem új, de legalább viccesen kreatív, ahogy összeereszti (mash up) a híres képeket a technikai vívmányokkal (photoshop), a popkultúrával (Depeche Mode, Joy Division). Tökéletes és eredeti technikával fest teljesen új alkotást, olyan színeket kever ki, amiket lehetetlen reprodukálni. A zene- és filmtorrentezések kulturális világában Brown a kisajátíthatatlanságról beszél, arról, hogy a kultúra, a művészet nem tőlünk függetlenül működik, hanem velünk együtt.

Mash up kultúra

Kortárs angol festő fontos és izgalmas kiállítása ez. Brown direktben keres inspirációt könyvtárakban, interneten és festményalbumokban. Ennek oka, hogy kulturális környezetünk meghatároz minket, a szocializáció része egy Caravaggio-, Velazquez- vagy Dali-kép. Nem véletlenül azok újra- és átfestése alakítja Brown munkáinak alapját. Mintha a reprodukciók reprodukciója lenne, hiperrealista másolat, interneten guglizott kép felnagyított mása. Brown mindig nagyon vastag alapot visz fel, amire vékony escsetvonásokkal dolgozik, apró kézimunkával, hogy szinte észre se lehessen venni, festették a képet.

A Young British Artists művésznemzedékhez sorolják, ahogy például Damien Hirstöt is, főleg, hogy szintén a Goldsmiths College-ban végzett. Ahol elsősorban a szabadságot hangsúlyozták a hagyományos művészeti neveléssel szemben. Egyik legfontosabb elméleti kiindulópontjuk, hogy a művészet rendre változó nyelv, ami szabadon idézhető és kisajátíthatatlan. Glenn Brown a kanonizált műveket (Rembdrandt, Fragonard, Dalí) és a populáris kultúra kevésbé elismert javait (Foss, Roberts, Schaller scifi munkái) is felhasználja, keresztezi is a kettőt.

Mintha eredeti volnék

A műalkotás és a reprodukció viszonya izgatja a művészt, ahogyan sokakat, de ő komoly harcokba is keveredett emiatt. 2000-ben a fontos Turner-díjra jelölték a The Loves os Sheperds című képéért, ami Tony Robert Double Star című művének átköltése/plagizálása. Korábban a Dalí Alapítvány vádolta plágiummal Brownt, amiért a Dalí-Krisztusban egy korábbi Dalít (Lágy szerkezet főtt babbal - A polgárháború előérzete) nagyított óriásira.

Dalí-átalakítás a Ludwigban is van: fekete-fehérben, Picasso Guernicájának színeivel megfestette Az ősz kannibalizmusa című képet. Brown a The Smiths Oscillate Wildly című számától kölcsönözte azonos című, Oszcillálj vadul című képéhez. A kiállításfüzetben idézett gondolat szerint pont az a feladata, hogy a hozzá sodródó képeket kisajátítsa és átemelje. Különben csalhatna, és tehetne úgy, mintha eredeti lenne. Brown érve művészetéből következik: a kulturális tudásban nőtt fel, az ő része is minden, bátran nyúlhat hozzá, mintha mondjuk asztalt festene.

Egyébként asztalt is festett, szoborként állították ki. Több réteg festék rakódott rá, jól nézett ki, bár szobrai nem különösebben izgalmasak (kivétel a 3D-ben megjelenített Auerbach-kép), mindegyik festékből van, a Szervdaráló is. Az ember is csak festékből gyúrt, mázolt organizmus: létrehozták, a társadalom, a kultúra és a különböző nézőpontok folyamatosan alakítják, így ahogy egy képnek sem egy értelmezése lehetséges, egy ember sem lehet egyféle.

A szemnek láthatatlan

A szem, a látás, a nézőpont és a tekintet okozzák a legtöbb problémát Brwon számára. A néző a tekintetével alakítja a képet, ezért kell kimozdítani a jól megszokott sémákból, miközben a képen látható szem mindig a kontaktust keresi. Érzéstelenítés című kutyás képén az egyik kutyának szürkehályogot festett, a kisebbnek csak a szemgödrét, hogy a cukiságnak egy időre vége legen. Hasonlóan járt el, amikor fordítva festette le Székely Bertalan Kisfiú vajaskenyérrel című munkáját. Lehetetlen felvenni bármilyen nézőpontot a lefestett kisfiúval, így sikeres az elidegenítése. Magát a képet, nem a kisfiút nézzük. Külön szórakoztató, hogy nem utólag fordítja meg a képet, végig így is festette, így a látás és észlelés stratégiáin is változtat.

A címei viccesen érthetetlenek, legyen az Lisa Stensfield-dal vagy Depech Mode (Suffer Well), esetleg egy szám első versszaka: Let me take you by the hand,/ And lead you through the streets of London;/ I will show you something to make you change your mind. És vannak címek, amiknek egyszerűen semmi közük a képhez. A cím meghatározza a kép nézését, illetve a képet magát, miközben valójában semmi köze nincs a festményhez, így jobb, ha nem köthetők egymáshoz. (Egy gyors tanács a Ludwignak: jó lenne, ha honlapjukon közzétennék a felidézett zenéket és képeket, mert szívesen jön felkészültebben az ember. Én például rögtön meghallgattam volna a számokat helyben.)

A modern festészet sokáig nem tudta, hogyan nyúljon a hagyományhoz, a híres és klasszikus képekhez. Brown érezte, hogy a jelen és a múlt közötti, mindig feszültséget és diskurzust hordozó viszonyt be kell építenie művészetébe.

A giccsel is játszó festő túl szép és színes akar lenni, fest kisfiút, kutyákat és virágokat is, miközben mindegyikbe bevezet valami apró, de brutális giccsrombolást: a Fanyar bölcsesség, bölcs humor című Fragonard-portrén tűhegy vágja ketté a képet, a fent idézett kiskutyák nem látnak, a kislányt egyszerűen fejjel lefelé állítja ki. A scifi illusztrációkból nyúlt ötletei a széles tájakkal, vöröses, érzelmes színekkel és címükkel (Jézus az élő halott) végképp ezoterikusak, így kevésbé érdekesek. A Chris Foss Lebegő városok című illusztrációját feldolgozó képében sikerült hiperrealistán ábrázolnia egy teljesen fiktív világot.

Glenn Brown művészeti gondolkodására az internet és a zene lehetett a legnagyobb hatással. Ráadásul nagyon tud festeni, még ha korábban úgy is gondolta, hogy nem.

(köszönet Koruhely Nikolettának a szuper tárlatvezetésért)