Válsághangulat aranykeretben

"Szerinted itt is érződik?" - kérdezte a fess fekete öltönyös üzletember a fess kék öltönyös üzletembertől. Tudtam, nem arról van szó, hogy a felsővezető a művészeti vásár VIP-partijára sietve véletlen a neje parfümjét fújta magára, és most reméli, az eltelt idő alatt sikerült megszabadulnia a buja illattól. Nem, a gazdasági világválság hatásairól kérdezett, ami nyilvánvaló volt azután, hogy én magam nem sokkal korábban firtattam ugyanezt, miközben körülöttünk mindenki más is a krízisről beszélt.

A Budapest Art Fairt, sőt, általában a magyar művészeti piacot ugyanis a legrosszabbkor érte a válság. Elgondolkodtató persze, hogy van-e egyáltalán olyan, akit jókor ér az ilyesmi, mindenesetre a hazai képzőművészeti piac éppen kezdett volna kikeveredni az antik bútorok és impresszionista festmények bódulatából, oldódott a belterjes hangulat. Két éve egy külön sátorba száműzve ugyan, de megjelentek az eseményen a kortárs galériák. Tavaly az egykori butikos világ hőseinek csábítására kitalált Antik Enteriőr nevet Budapest Art Fairre változtatták. Idén pedig beütött a válság, Európa art fairjein elképesztő visszaeséseket regisztráltak, Amerikában pang a piac, nálunk pedig olyan alakok tűnnek fel a műtárgyak közt, mint Ernyey Béla.

Klikkoljon!

A múmiává szoláriumozott szívtipró megjelenése rántott minket vissza a valóságba, ahol azonban csak néhány remekül elkészített hústekercsben tudtunk megkapaszkodni. A termekben ugyanis a tavalyról már ismert felhozatal nézett vissza ránk. A Műcsarnokban aranykeretes olajképek, barokk bútorok, és a modernebb lakásokhoz jobban illő impresszionista festmények meg art deco szobrok tobzódtak. A kortárs sátor többségében dekoratív vásznai arra engedtek következtetni, hogy a vásárlók itt is lakberendezésileg közelítenek a műalkotásokhoz.

A VIP-megnyitóról végleg eltűntek a nagykutyák. Politikussal már tavaly sem találkoztunk, pedig ők korábban falkákban áramlottak a XVII. századi komódok közt. Ha idén nem látjuk Princz Gábort és Zwack Pétert, akkor azt hisszük, rossz napon jöttünk, és egy vállalatvezetői konferencia záróbulijára keveredtünk.

A közönség jórészt ugyanis 40 és 60 közti szürke, fekete és barna öltönyös férfiakból állt, akik két típusú nővel érkeztek. Vagy decens, sötét ruhás, 40 és 50 közti feleségükkel, vagy a moszkvai luxuskurvák költséges ízléstelenségével öltözött, Gucciban esetleg Dolce és Gabbanában vonagló, 30 és 40 közti nőstényekkel.

A visszafogott hangulatot még az olyan forradalminak szánt akciók sem kavarták fel, mint hogy Tereskova saját félmeztelen képével díszített szórólapokat dobált abból az apropóból, hogy kilépett a galériájából.

Így csak a válság hatásával kapcsolatos három elmélettel lettünk gazdagabbak. A hiperoptimista iskola szerint a magyar piacot idén még nem érinti a recesszió, a gyűjtők beindultak, és nem hagynak fel ezzel a társadalmi életükbe ivódott foglalatossággal olyan könnyen. A nagybefektetői szemlélet szerint a nagy értékű, elismert műtárgyak iránti kereslet kevéssé csökken, mivel ilyesmit befektetési célból is érdemes vásárolni. Eközben viszont zuhan az olcsóbb, de bizonytalan megítélésű kortárs művek vonzereje. A kisbefektetői elmélet pedig a közepes értékű alkotásokban bízik, amikre reményei szerint továbbra sem sajnálják a pénzt a gyűjtők, a nagyobb beruházásokkal viszont kivárnak.

Volt egyébként egy negyedik csoport is, akik arca kérdésünkre furcsa grimaszba merevedett, miközben azt sziszegték a fogaik közül, hogy ma már képtelenek egyetlen további szót ejteni a válságról.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!