Az ember, aki eladta magát

Nehéz eldönteni, hogy hülyülésként, a szabadidő eltöltésének költségtakarékos módjaként vagy művészeti projektként tekintsünk egy bizonyos David Horvitz nevű New York-i srác blogjára, amire a Metafilteren bukkantunk. Pedig elsőre világos a helyzet.

Ha adsz 1626 dollárt, elutazom egy kis okinavai szigetre, Iriomotera, és küldök neked egy borítéknyit az ottani csillaghomokból. (Nem kell aggódni, már voltam ott, tudom, hol keressem.)

Ha adsz nekem 1335 dollárt, akkor elutazom Dél-Amerika legdélebbi pontjára, és küldök neked egy fotót az óceánról.

Ha adsz 3143 dollárt, akkor a lehető legtávolabbra utazom. New Yorkban lakom. Elutazom Perthbe, Ausztráliába, ami New Yorktól a legmesszebb található. Küldök egy fotót New Yorkból. Aztán küldök egy másikat, amin látszik, ahogy Perth-ben állok.

Eddig érthető, ki ne szeretne vicces felvetésekkel pénzt tarhálni arra, hogy a világban utazgathasson? Hasonló oldalak indultak korábban Magyarországon is. A bloggerek a felajánlásokért cserébe vállalták, hogy oda utaznak, ahová a mecénás mondja. Pontosabban oda utaztak volna, merthogy a szimpatizánsokban akkora szimpátia nem volt, hogy másokkal végeztessék el azt, amit legszívesebben maguk tennének internetezés helyett.

Feltárulkozás

Horvitz projektje akkor kezd összetettebbnek tűnni, amikor 75 dollárért cserébe vállalja, hogy életvezetési tanácsot kér egy pszichológustól, a terápiát rögzíti, és a hangfelvételt eljuttatja a támogatóhoz. További 1689 dollárért megtudakolja, hol kellene élnie, és elmegy oda. 9999 dollár felajánlása esetén Horvitz a pszichológus segítségével kideríti, a világ mely pontjára nem szabadna elmennie soha, elmegy oda, és jelentést küld.

A feltárulkozás azonban nem marad meg lehetőségek szintjén.

A honlap tanúsága szerint kilencen ugyanis hajlandóak voltak egy dollárt küldeni azért, hogy a blogger egyetlen percig csak rájuk gondoljon. A mecénások nevei és a nekik szentelt időpontok olvashatóak is az oldalon. Jason Shimre például hajnali 1:32-től 1:33-ig gondolt Horvitz.

Úgy tűnik, a lap olvasói kisebb összegekért igenis készek arra, hogy virtuális kapcsolatba kerüljenek a számukra ismeretlen fiatalemberrel. Voltak, akiknek a blogger 5 dollárért felfedte valamilyen, eddig egyáltalán nem nyilvános titkát. Sőt, tízért azt is vállalta, hogy bocsánatkérő levelet ír egy megbántott ismerősének, a levél egy példányát pedig eljuttatja az adományozónak is. Hatan váltottak jegyet arra, hogy ilyen módon szólhassanak bele a számukra amúgy ismeretlen fiatalember életébe. Ketten pedig 20 és 55 dollárt küldtek, hogy Horvitz utazzon el belől olyan messzire, amennyire futja, majd számoljon be az élményeiről.

Egyedül vagyok?

Innentől a vicc egy zavarba ejtő művészi projekt körvonalait kezdi felvenni. A felajánlások mintha az emberi kapcsolatok virtualitására kérdeznének rá. Mert komolyan vehetünk-e olyan titkokat, amiket egy teljesen ismeretlen ember oszt meg velünk emailben? Nyilván nem. De akkor mennyivel valóságosabb, ha váratlanul egy ezer éve nem látott barátunk kér tőlünk bocsánatot levélben? A gondolatmenetet ezen a vonalon folytatva azonban már arra kérdezünk rá: élőnek tekinthetjük-e azokat a kapcsolatainkat, amelynek egyre nagyobb része zajlik emailen, messengeren, vagy telefonon?

Sőt, úgy általában, mit jelent az, hogy kapcsolatban állunk valakivel? Előfordulhat, hogy vojőrmentalitásunk eredményét nevezzük például barátságnak?

Mind borúsabb gondolataim közepette kattintottam Horovitz napi blogjára, ahol kiderült, mi áll a virtigli projekt mögött. Megtudtam, a srác egy hétköznapi programja annyi volt, hogy elsétált a Williamsburg-híd közepére egy avokádómaggal, majd bedobta a vízbe. Máskor három napot szánt arra, hogy beutazza New York összes metróvonalát. Egy korábbi napját pedig azzal ütötte el, hogy kiállt a Wall Streeti tőzsde elé egy unatkozom feliratú táblával.

Egyetlen olyan tevékenységre bukkantam, ami nem a blogger magányáról és unalmáról árulkodott: Horvitz részt vett egy Unalom című New York-i fesztivál szervezésében.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!