Forró krumplit a telefonba !

A legendás Sun Ra Arkestra

Nézelődöm tovább, egy hatalmas terepjáró kanyarodik be a parkolóba, valami acid-house bömböl belőle, bent egy fekete nyomja a kocsiját százererrel neki a másik autónak, de amikor már úgy tűnik, hogy széttapossa a másikat, akkor felemelkedik egy vasláb, s a fiú váratlanul a másik autó felett parkol pedánsan.

Két kínai megy el előttem, idiótán mosolygnak, mint ahogyan mi idiótán szomorkodunk, megkérdem tőlük, hogy hol a Leonard utca, persze nem tudják, hisz ott vannak, aki meg ott van, annak meg minek azt tudni. Lassan elszívom a pipámat, a maradék sört beküldöm, s bemegyek a lepattant házba, a Knitting Factory-be. Vidám és tanácstalan arcok szédelegnek, igen, ismernek, lepecsételnek, s belöknek a nagyterembe.

Kábé háromszáz ember zsúfolódik a kis színházteremben, s kocsma is van, a színpad egyenes folytatásában, s a hely lélegzik. Lélegzik a hangulata, levegő viszont nem sok van, az emberek meg egymás pórusából próbálják az utolsó oxigén-atomot kiszívni, de ki foglalkozik evvel, mikor a színpadon drámai a helyzet: szakállas bácsika édeskésen ötvözi a country zenét a kisérletivel, majd kacsintására a koreai hegedűs lenyom egy c-dúr szólót, a bőgős valamit nyekereg a háttérben komoly magabiztossággal, egy kopasz izombokor gyerek meg bendzsózik fejét csóválja. A kissé pop-artos, favágós-feelinget nyomató kínzóosztag közönsége az agyát eldobva örül, végre itt vagyunk a fesztivál Nashville-hangulatú koncertjén. Jómagam Bill Frisell-t legközelebb elkerülöm, amilyen távolra csak lehet, másoknak viszont bejön a furcsa ötvözet.

Anthony Coleman - láttam is, hallottam is

Haldokolva támolygok ki az izzadt testeken át levegőhöz és sörhöz próbálva jutni a Tap-bar-ban. Megjön a sör, s lassan kezdem észrevenni, hogy valaki torpédót szerelt a gyomromba: egy héttagú zenekar nyomja a kegyetlen jazz-t, a trombitás függőlegesen szeleteli az embereket, a szaxofonos viszont vízszintesen. Frank London és Matt Darriou szerelnek régi blues-os számokat olyan gyomronrúgásokkal, hogy az embernek könnybelábad a szeme. A Klezmatics alkalmi kiszerelése olyan jó, hogy ilyet csak a tavalyi helyi fesztiválon hallottam, amikor Hamiett Bluiett szaxofon-zenekara (három bariton- + egy basszus-szaxofon + két ütös feka csapat) hengerelte le agyamat felejthetetlen free-s blues-funkkal.

Tehát Londonék nyomják, maga London trombitájából kiűzi a legmagasabb sikolyú sárkányokat, a többiek viszont addig reszelnek és fel-le lifteznek, majd jön a bariton-szaxofonos, Andy Laster, s ürít ki egy-két géppisztolynyit a többiek alá, majd Art Baron rúgja rá az ajtót a közönségre egy pozános ellenszólóval. Gyönyörű archaikus jazz-kataklizma, amelyet a terembeli 30 fős közönség a végére lassan otthagyott, s maradt a koncert végére tizenöt ember, zömében a zenészek ismerősei, meg még egy-két túlélő arc.

A Tap-bar-ból nyílik a kisterem, az Alterknit Theatre, benézek, s hallok egy szolid swing-et. George Garzone nyomja tenoron a Coltrane számokat, őt három, CD-ket lobogtató japán kíséri, egész tűrhetően. Szép, anakronisztikus egyetemista akció a szebb jövőért. Reméljük, jövőre még artikuláltabb lesz a team hangzásvilága! Ha-ha. Kapásból elaludtam, de a csellószólóra felébredtem, s tanácstalanul a pincébe menekültem, az Old Office-ba, ahol egy három nagytermetű feketéből álló csapat játszott élvezhető sztenderdeket amíg a sörért csápoltam. Sonny Fortune-nek szerencséje van, mert nem okoskodik, kopasz, s gyomorból nagy rutinnal nyomja az altot, míg a bőgő és a dob nyugisan kiséri.

A maszkok leesenek, a hangok átszúrják a húst, felébred az idő Joshua Roseman

Jó, visszamegyek a nagyterembe, ahonnan a country-kísérlet résztvevőit már kipakolták, s ahol most majd Anthony Coleman fog zongorázni, Roy Nathanson tenorozni és Marc Ribot gitározni. Megnézem végre a Coleman-t, gondolom magamban, hadd halljak már egy Coleman-t élőben. És láttam is, hallottam is. Sajnos végig az járt a fejemben, hogy egy fast forward gommbal mennyivel elviselhetőbbé lehetne tenni azokat a koncertrészeket, ahol Anthony zongorázik édeskés trükköket előadva tenorszaxis haverja kiséretében. S, hogy ugyanakkor egy replay gombbal mennyivel jobban lehetne élvezni a zseniális Ribot-t (akivel addig nem nagyon tudtam kibékülni) gitárszólóit. Ribot kezében a gitár mintha gumiból volna, hol nyávogást, hol bombabecsapódást sajtol ki belőle a Tom Waits-es hagyományok legjobb fényében, s tudott itt is varázsló maradni két okoskodó társától függetlenül.

Jó, vége, ők nyomják meg a stop-ot. Csend, megnyugvás, a gyengébbek hazamennek, s a színpadra kijön az est házigazdájaként Dave Douglas, a kicsit morcos trombitás a barátaival, köztük Guy Klucevsek harmonikással, Joshua Roseman trombonossal, Uri Caine zongoristával, Joey Baron dobossal, Mark Feldman hegedűssel, Greg Cohen bőgőssel, Chris Potter szaxofonossal. Igen, a névlista szinte hihetetlen, s a fiatal jazz-zenész-legendákat így együtt látni egy szinpadon meglehetős kutatási lehetőségeket nyújt minden arra tévedő számára. Egy kis meditatív finomkodás, visszafogott minimum, majd a kiváló Uri Caine beindítja zongorán a Hurrikánt, Joey Baron dobos meg veszi a lapot fültől-fülig mosollyal, tesz rá egy lapáttal, s megindul a zápor, a dörgés, az őrület: a maszkok leesenek, a hangok átszúrják a húst, felébred az idő, felfelé húz a spirál. S ott tart akkor is még, amikor már a látogató az éjjeli-hajnali metró kihalt alagutaiban, a bokáig érő szennyvízben ballag. Lüktet. Felüt.