Vilma
-7 °C
4 °C

Forró krumplit a telefonba !

2000.06.12. 11:06
Kapcsolódó cikkek (1)
Ülök egy parkolóban dél-Soho-ban a Leonard és a Wooster utca sarkán, éjjel van, fekák tolonganak a Fahrenheit diszkó előtt, iszom a sörömet, s az arrajáró két vidám idióta rendőrt megkérdezem, hogy hol is van a Leonard utca, ők viszont udvariasan bocsánatot kérnek, sajnos nem tudják.
A legendás Sun Ra Arkestra
Nézelődöm tovább, egy hatalmas terepjáró kanyarodik be a parkolóba, valami acid-house bömböl belőle, bent egy fekete nyomja a kocsiját százererrel neki a másik autónak, de amikor már úgy tűnik, hogy széttapossa a másikat, akkor felemelkedik egy vasláb, s a fiú váratlanul a másik autó felett parkol pedánsan.

Két kínai megy el előttem, idiótán mosolygnak, mint ahogyan mi idiótán szomorkodunk, megkérdem tőlük, hogy hol a Leonard utca, persze nem tudják, hisz ott vannak, aki meg ott van, annak meg minek azt tudni. Lassan elszívom a pipámat, a maradék sört beküldöm, s bemegyek a lepattant házba, a Knitting Factory-be. Vidám és tanácstalan arcok szédelegnek, igen, ismernek, lepecsételnek, s belöknek a nagyterembe.

Kábé háromszáz ember zsúfolódik a kis színházteremben, s kocsma is van, a színpad egyenes folytatásában, s a hely lélegzik. Lélegzik a hangulata, levegő viszont nem sok van, az emberek meg egymás pórusából próbálják az utolsó oxigén-atomot kiszívni, de ki foglalkozik evvel, mikor a színpadon drámai a helyzet: szakállas bácsika édeskésen ötvözi a country zenét a kisérletivel, majd kacsintására a koreai hegedűs lenyom egy c-dúr szólót, a bőgős valamit nyekereg a háttérben komoly magabiztossággal, egy kopasz izombokor gyerek meg bendzsózik fejét csóválja. A kissé pop-artos, favágós-feelinget nyomató kínzóosztag közönsége az agyát eldobva örül, végre itt vagyunk a fesztivál Nashville-hangulatú koncertjén. Jómagam Bill Frisell-t legközelebb elkerülöm, amilyen távolra csak lehet, másoknak viszont bejön a furcsa ötvözet.

Anthony Coleman - láttam is, hallottam is
Haldokolva támolygok ki az izzadt testeken át levegőhöz és sörhöz próbálva jutni a Tap-bar-ban. Megjön a sör, s lassan kezdem észrevenni, hogy valaki torpédót szerelt a gyomromba: egy héttagú zenekar nyomja a kegyetlen jazz-t, a trombitás függőlegesen szeleteli az embereket, a szaxofonos viszont vízszintesen. Frank London és Matt Darriou szerelnek régi blues-os számokat olyan gyomronrúgásokkal, hogy az embernek könnybelábad a szeme. A Klezmatics alkalmi kiszerelése olyan jó, hogy ilyet csak a tavalyi helyi fesztiválon hallottam, amikor Hamiett Bluiett szaxofon-zenekara (három bariton- + egy basszus-szaxofon + két ütös feka csapat) hengerelte le agyamat felejthetetlen free-s blues-funkkal.

Tehát Londonék nyomják, maga London trombitájából kiűzi a legmagasabb sikolyú sárkányokat, a többiek viszont addig reszelnek és fel-le lifteznek, majd jön a bariton-szaxofonos, Andy Laster, s ürít ki egy-két géppisztolynyit a többiek alá, majd Art Baron rúgja rá az ajtót a közönségre egy pozános ellenszólóval. Gyönyörű archaikus jazz-kataklizma, amelyet a terembeli 30 fős közönség a végére lassan otthagyott, s maradt a koncert végére tizenöt ember, zömében a zenészek ismerősei, meg még egy-két túlélő arc.

A Tap-bar-ból nyílik a kisterem, az Alterknit Theatre, benézek, s hallok egy szolid swing-et. George Garzone nyomja tenoron a Coltrane számokat, őt három, CD-ket lobogtató japán kíséri, egész tűrhetően. Szép, anakronisztikus egyetemista akció a szebb jövőért. Reméljük, jövőre még artikuláltabb lesz a team hangzásvilága! Ha-ha. Kapásból elaludtam, de a csellószólóra felébredtem, s tanácstalanul a pincébe menekültem, az Old Office-ba, ahol egy három nagytermetű feketéből álló csapat játszott élvezhető sztenderdeket amíg a sörért csápoltam. Sonny Fortune-nek szerencséje van, mert nem okoskodik, kopasz, s gyomorból nagy rutinnal nyomja az altot, míg a bőgő és a dob nyugisan kiséri.

A maszkok leesenek, a hangok átszúrják a húst, felébred az idő
Joshua Roseman
Jó, visszamegyek a nagyterembe, ahonnan a country-kísérlet résztvevőit már kipakolták, s ahol most majd Anthony Coleman fog zongorázni, Roy Nathanson tenorozni és Marc Ribot gitározni. Megnézem végre a Coleman-t, gondolom magamban, hadd halljak már egy Coleman-t élőben. És láttam is, hallottam is. Sajnos végig az járt a fejemben, hogy egy fast forward gommbal mennyivel elviselhetőbbé lehetne tenni azokat a koncertrészeket, ahol Anthony zongorázik édeskés trükköket előadva tenorszaxis haverja kiséretében. S, hogy ugyanakkor egy replay gombbal mennyivel jobban lehetne élvezni a zseniális Ribot-t (akivel addig nem nagyon tudtam kibékülni) gitárszólóit. Ribot kezében a gitár mintha gumiból volna, hol nyávogást, hol bombabecsapódást sajtol ki belőle a Tom Waits-es hagyományok legjobb fényében, s tudott itt is varázsló maradni két okoskodó társától függetlenül.

Jó, vége, ők nyomják meg a stop-ot. Csend, megnyugvás, a gyengébbek hazamennek, s a színpadra kijön az est házigazdájaként Dave Douglas, a kicsit morcos trombitás a barátaival, köztük Guy Klucevsek harmonikással, Joshua Roseman trombonossal, Uri Caine zongoristával, Joey Baron dobossal, Mark Feldman hegedűssel, Greg Cohen bőgőssel, Chris Potter szaxofonossal. Igen, a névlista szinte hihetetlen, s a fiatal jazz-zenész-legendákat így együtt látni egy szinpadon meglehetős kutatási lehetőségeket nyújt minden arra tévedő számára. Egy kis meditatív finomkodás, visszafogott minimum, majd a kiváló Uri Caine beindítja zongorán a Hurrikánt, Joey Baron dobos meg veszi a lapot fültől-fülig mosollyal, tesz rá egy lapáttal, s megindul a zápor, a dörgés, az őrület: a maszkok leesenek, a hangok átszúrják a húst, felébred az idő, felfelé húz a spirál. S ott tart akkor is még, amikor már a látogató az éjjeli-hajnali metró kihalt alagutaiban, a bokáig érő szennyvízben ballag. Lüktet. Felüt.

Nászút ajándékba!

Esküvőt tervez? Tervezzen velünk, nyerjen wellness nászutat!

Budapest Te Csodás!

Karácsonyi pompába öltözött utcák, színes adventi vásárok, gazdag kulturális élmények, ez mind Budapest.