Vérig sértett kínaiak és befalazott macskák Velencében

Kiállítani az építészetet bukásra ítélt vállalkozás, mert nem egyszerű egy nagy épületet betuszkolni a vitrinbe, a makettnél pedig csak egy unalmasabb dolog van, mégpedig a tervrajz. Mindezt természetesen tudják a világ építészei is, ezért az egyik legjelentősebb seregszemlén, a Velencei Biennálén azokban a pavilonokban hemzsegtek a legtöbben, ahol alaprajzok és grafikonok helyett színes és vicces tárgyakat állítottak ki, esetleg buli volt, vagy ételt és italt osztogattak.

Jó persze, tudjuk, hogy ezek is az építészetről szólnak, mert leképezik az épített környezetet, esetleg villogó LED-jeikkel rávilágítanak egy lényeges urbanisztikai problémára, de azért mégis, magunk közt szólva: a lényeg mégiscsak a geg.

Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az egyik legsikeresebb gegkiállítást a magyar csapat hozta össze. De azért, a tisztánlátás végett: a kínai kultúra építészetre gyakorolt hatását elemző kiállítás csak olyanok számára nem tűnik elvarázsolt kertnek, akik egy hullámvasúton is a szerkezet illesztéseivel vannak elfoglalva.

Műanyag mennyország

A prüntyögő, csipogó, villogó installációk az alkotók szerint arról szólnak, hogy világunkat, és azon túl a jövőt egyáltalán nem a kutatólaboratóriumokban kidolgozott, szofisztikált technológia határozza meg. Jelentősebb környezetalakító hatása van a gagyinak, az olcsó tömegcikkeknek, tehát a világító öngyújtónak, a fényképezős kulcstartónak vagy a pen drive-ként is használható fogpiszkálónak. Azaz a kínai cuccoknak.

A Nemes Attila kurátor vezetésével összerakott kiállítás olyan ihletetten mutatta be ezt a gagyi mennyországot, hogy a csipogó fémbokrok, suttogó rádióspingvin-fák, műgyantába öntött, villogó szemű plüssmacskák közt bóklászva keveseknek jutott eszébe az elmélet. Ez onnan is látszott, hogy a magyar pavilonnál több látogató csak azokra a helyszínekre csődült, ahol ingyen volt az étel és az ital, mint a franciáknál, vagy ahol jópofa táskákat osztogattak, mint a hollandoknál.

A látogatót már a belépésnél felkészítette a szokatlan látványra egy vasbokor, amelynek ágain a mozgásra megszólaltak az autós elalvásgátlóból kiszerelt csipogók. Beljebb színes takonylabdákból készült kert derengett (csak a miheztartás végett, az installáció nem laza pszichedeliáról, hanem a kínai kapcsolati hálóról szól). A nagy teremben rádiópingvin-fák susogtak, ahogy széthajtottuk az ágakat. Tudjuk, az elmélet a lényeg, de a hangcellafalon pulzáló zörejek is mintha inkább az érzékek megzavarására lettek volna alkalmasak. És akkor még ott vannak a műgyantába öntött, csipogó plüssmacskák.

Az alkotók elmondták, a re:orient című kiállítás pont az általuk tervezett hatást váltotta ki. Az emberek úgy sétálgattak, mintha valóban egy műanyag ligetben járnának, nem gondolkoztak az elméleten, ami azt bizonyította, hogy az olcsó technikából valóban lehet virtuális világot barkácsolni.

"Direkt nem akasztottunk ki magyarázó táblákat. Az installációkban minden benne van" - mondta a koncepciót kidolgozó Somlai-Fischer Ádám a csipogó fémbokrok előtt állva.

Hogy az építészek azért sétálgattak vigyorogva a szétszerelt, és új koncepció szerint összerakott kínai játékok közt, mert megértették, a low tech a jövő, vagy egyszerűen csak viccesnek találták a műgyantába öntött macskákat, nem tudni. Annyi biztos, hogy a magyar kiállítást az első nap három helyre, Vancouverbe, Berlinbe és Bécsbe is meghívták.

Kína, ahogy a dánok elképzelik

Az építészet nem tréfa, itt sokkal komolyabb dolgokról van szó, emberek élete, és rengeteg pénz a tét, vallották a dánok, akikhez az összehasonlítás kedvéért néztünk be. A pavilon témája itt is Kína volt, de a megközelítés nélkülözte a bohém felhangokat. Dánia nem a könnyű sikerre utazott. Viszont arra sem számítottak, hogy kiállításuk érzelmi viharokat kavar.

A fejlett Dánia a városiasodó Kína problémáit oldotta meg kiállításán. Nem egyet, hanem az összeset. Ami egyébként érthető, mert így nem kell utazgatni össze-vissza, a kínai elmegy Velencébe, megnézi a dán pavilont, jegyzetel, majd otthon helyére rakja a dolgokat.

Az egyébként szellemesen felépített, a vetítést és maketteket ötvöző projekt elsőként felvázolja a megoldandó problémákat. A színes, kínai propagandaplakátokra emlékeztető táblákon szerepel a vízhiány, a környezetszennyezés, a kínai társadalom exponenciálisan növekvő fogyasztása, a népesség városokba tódulása, plusz a kördiagramok.

A helyzet tisztázása után pedig jön a megoldás. A dánok kidolgozták, hogyan lehet tíz lépésből várost építeni egy elszennyezett talajú vidékre. (Az agyagos talajt a közeli téglagyárban kiégetik, a kevéssé szennyezett mellékterméket visszaszállítják, beerdősítik, mellette felhúzzák a jól pozícionált lakó- és gyárövezeteket.)

Egy másik városmodellben a kínai megapoliszok mozaikos kialakítására tesznek javaslatot. A makett szerint a kínaiaknak az lesz a legjobb, ha lencsére emlékeztető alakzatokat hoznának létre, amelyek szélén alacsony lakóépületek vagy könnyűipari üzemek, beljebb toronyházak, legbelül pedig felhőkarcolók állnak. A lencsék közt parkok biztosítanák a jó levegőt.

A legvadabb tervet egy rejtett hangszóróból beszélő, kimért, női hang magyarázta. Chongging városát a legcélszerűbb hegyeket mintázó felhőkarcolókkal bővíteni, tudtam meg, miközben körbesétáltam a kristályfényű makettet. A terepasztalon minden tiszta és logikus volt, mint egy hetvenes évekbeli sci-fiben, meg is kérdeztem a szemközt álló két kínait, hogy mennyire örülnek.

"Tragédia! Maga lakna egy ilyen épületben? Ez szörnyű" - csattant fel minden átmenet nélkül az ötvenes, kínai építész. "Ennek semmi köze Kínához!" - vágta rá a társa, nyilvánvalóvá téve, hogy ők ketten már percek óta sziszegtek egymás közt.

"Felhőkarcolókból csinálni hegyet? Szörnyű. Honnan tudják a dánok, hogy hogyan akarunk élni Kínában? Nem ez a kínai út."

Vajon melyik a kínai út, firtattam, de az építészek annyira fel voltak tüzelve, hogy csak azt ismételgették, "mi nem akarunk ilyenben élni". Megnyugtattam őket, hogy én semmiképpen nem kényszerítem őket toronyházakba, majd bölcsen hallgattam a magyar pavilonról.

Kínai tető

Feltüzelve vágtam keresztül a dizájnszemüveges építészek csoportjain, hogy mielőbb választ kapjak a kínai rejtélyre. A hajóépítő műhelyekből átalakított parkban, az Arsenaléban építette fel kiállítását a Kínai Népköztársaság. "Kína most a legvonzóbb terep a világ építészei számára" - doboltak a fülemben egy magyar építész szavai. "Sehol nincsenek manapság akkora beruházások. Minden nagy építész Kínában akar dolgozni. Európában léptékében sincsenek ilyen munkák és pénzek" - hallottam lelki füleimmel. Lenyűgöző épületcsodákat, Kína nagyságát reprezentáló bemutatót vártam.

"Ez az" - mutatott egy fehérzakós, napszemüveges olasz a tetőre. "Mögötte?" - kérdeztem a Gyalog Galoppot idéző módon. De nem. A kínai kiállítás valóban ez a derékmagasságban húzódó, kicsit megdöntött, monumentális tetőszerkezet volt. A felhasznált, hatvanezer, öreg cserép a megaberuházások áldozatául esett városnegyedekből származik.

Lerogytam a cserépsivatag partján, és belebambultam tető felett remegő levegőbe. Ernyedt állapotba kerülve olyanná vált a kép, mintha egy zen kertben ülnék. Kellemes volt elmerülni a bambuszból összerótt tetőszerkezet és a kopott cserepek sugallta, finom misztikumba, miközben semmi nem emlékeztetett arra: ez a világ nem a mostani megaberuházásokkal tűnik el. Kína már évtizedekkel ezelőtt felszámolta gazdag múltját.