Köpések az elefántcsonttoronyból

A kérdés, hogy mennyiben tanítható az irodalmi alkotás, megosztja a betűvetőket. Angol nyelvterületen elfogadott, hogy a tehetség és a mesterség különválasztható: mint ahogy a festőnek sem árt, ha megtanul alapvető technikákat, mielőtt képzőművészetre adja a fejét, úgy az önjelölt írók is tanulhatnak egyszerű fogásokat. Neves írástechnikai kurzusokkal, szakkönyvekkel Temzét és Hudsont lehetne rekeszteni, de itthon a jelenség eddig legfeljebb az önerőből szerveződő műhelyek szintjén volt jellemző. Magam is tagja vagyok egy önképzőkörnek, és bár csak hobbiszinten foglalkozom az írással, mindig is sajnáltam, hogy az egyetemen nem lehetett ilyesmit tanulni.

A Magyar Író Akadémia (MÍA) tavaly ősszel indult kurzusa azonban mintha éppen nekem szólt volna. Örömmel fogadtam, hogy egy leleményes kft magyar kortárs szépírókkal tölti be a piaci rést, és brosúrájuk szerint kifejezetten "asztalfiók írókat" várnak. Kiköhögtem az első félév 120 ezer (tanároknak és újságíróknak 80 ezer) forintos tandíját, és az sem riasztott vissza, hogy a szervezők szemmel láthatóan nem tudják, hogy a magyar helyesírási szabályok szerint az íróakadémia szót egybe kell írni (a fellengzős "Így írunk mi – szépírói mesterkurzus" alcím adta magas labdákat hadd ne csapkodjam le).

Húszból hat

Az évnyitót a Művészetek Palotájában található kávézó különtermében tartja egy poroszos modorú üzletember. Előadja, hogy érezzük szerencsésnek magunkat, amiért találkozhatunk az írókkal, és ez máris nem tetszik. Szerintem legalább ennyire szerencsések ők is, amiért laza másfél órás előadásokért – inkluzíve kérdések, kávé, ész- és autogramosztás – kapnak némi mellékest, ez valószínűleg jobban fizet, mint a kortárs magyar szépirodalom. Elhangoznak a technikai tudnivalók, aztán előkerül egy Mia nevű macska, aki elég riadtan néz ahhoz képest, hogy éppen kinevezték egy mesterkurzus totemállatává (Mia-MÍA, értik, ugye).

A teremben nagyjából 40 hallgató kavarog, háromnegyedük nő. Legtöbben magyarszakról jöttek vagy valamelyik kulturális műsornak dolgoznak, és olyan is akad, akit befizetett a munkahelye, de nem jár el az előadásokra. Egy középkorú férfival és egy fiatal lánnyal kerülök egy asztalhoz. Az úr újságíró, aki hozzám hasonlóan nem csak sajtóműfajokban szereti kipróbálni magát. Amikor a lányt megkérdezem, miért jelentkezett, csak ennyit mond: "Nem tudom." Talán hihetetlen, de nem ő az egyetlen, akitől ezt hallom.

A regisztráció után felmarkolom a nevemre szóló írói túlélőkészletet. Ennek része egy szépen megtervezett kartonlap, amire a diákok szakszerűen kérhetnek autogramokat a tanároktól. Elhatározom, hogy ezt csak azokhoz az írókhoz viszem oda, akikre nem sajnáltam a pénzemet. A tanfolyam végére a húszból hat név mellett díszeleg aláírás a lapon, ami úgy is karcsú eredmény, hogy egy alkalommal hiányoztam, ezért elmulasztottam két előadást (Balla Zsófiáét és Tóth Krisztináét).

Szorgalom vagy tehetség?

A mesterkurzus hirdetésében szereplő, állítólag egyeztetett tananyag csak nyomokban kerül elő az előadásokon. A dialógusról szinte senki nem beszél, és teljesen kimaradnak olyan ígéretes témák, mint a "regényhősök és elbeszélői pozícióválasztások", a "XX. század történelmi/szociológiai és társadalomtörténeti lenyomata a regényhősök pszichéjében és viszonyaiban" vagy az "egy-egy táj ihlető ereje a prózában". Egységes tanterv tehát nincs, az előadók gyakorlatilag bármiről beszélhetnek.

Az első előadást tartó Kornis Mihály azon kevesek közé tartozik, akiktől a hallgatók bátorítást kapnak. Szerinte az írás ideális önismereti tevékenység és önmagában tiszteletreméltó, ha valaki ír. Később kiderül, hogy a ponyvát nem szereti: "Nem tartom ízlésesnek kitalált történettel előállni, az igazán jó könyvek tanúvallomások." Olykor furának tűnő tanácsai (ne igyunk, ne házasodjunk, blogoljunk) ellenére remek nyitóelőadást tart, bár mondandója nem olyan összeszedett, mint Márton Lászlóé vagy Spiró Györgyé.

Ők ketten gondolják leginkább úgy, hogy nem íróként, hanem tanárként lépnek elénk, és sokat adnak kevés idő alatt. Márton az írói válságról és a kritikakezelésről mond értékes tudnivalókat, Spiró pedig a tudatos olvasásról beszél és jól kihasználja a hallgatói kérdésekre szánt időt is (szó esik a külföldi megjelenés esélyeiről – gyakorlatilag matematikai – és elhangzik az a Goethének tulajdonított mondás, miszerint az írás inkább szorgalom, mint tehetség kérdése). A Fogság írója azt is meggyőzően mondja, hogy a jó íráshoz idő kell – ezt a tanácsot jelen kritikára vonatkoztatva meg is fogadom (sokkal korábban megírhattam volna, de akkor még annyi indulat volt bennem, hogy nem tudtam volna kellő távolságtartással visszaemlékezni a tanfolyamra).

A hasznos előadások közé tartozik még Békés Pálé (ő a gyerekkönyvek írásakor szerzett tapasztalatait osztja meg) és Háy Jánosé. Háy kikel az írás mint mesterség misztifikálása ellen, elmondja, hogy ponyvát írni nem dilettantizmus (az előadók között valószínűleg egyedül van ezzel a véleményével) és az írást gátló erkölcsi ballasztokról beszél (leginkább arról, hogy meg kell szabadulni ezektől). Végül, Vámos Miklós az utolsó, aki belefér a fent említett hatosba: értelmes, jól összeszedett előadásába bevonja a hallgatóságot is, naplóírásra és önképzőkörök alakítására buzdít mindenkit, miközben szellemesen osztja a hazai irodalmi elitet ("egész évben vadászható vad vagyok a magyar irodalomban, és erre büszke vagyok").

Toronylakók klubja

Závada Pál, Csaplár Vilmos és Bächer Iván az írástechnikát hanyagolva az élettörténetük elmesélésével tudják le az előadást, Bächer pedig azzal sokkol bennünket, hogy beismeri, nem hisz az íróakadémiákban (a jelek szerint a pénzünk azért jó neki). Szilágyi Ákos és Karafiáth Orsolya azért nem érnek aláírást, mert bár roppant szórakoztatóak, versekről beszélnek. Ez inkább a szervezőknek kritika: talán érdemes lett volna indítani külön egy költőakadémiát (vagy legalább egy Költő Akadémiát).

Kukorelly Endre a tanterv hiányának áldozata: gyakorlatilag azt mondja el, amit Spiró, csak ziláltabban (döbbenetes, hogy beszédben mennyire nem ura a szavaknak). Forgács Zsuzsa Bruria a keményvonalas feminista propaganda részévé teszi az előadását: kicsit fikázza Esterházyt, majd általában a férfi írókat, megpróbálja elhelyezni a nőt az irodalomban, aztán az általa szerkesztett könyvből felolvassa Polcz Alaine megerőszakolását. Térey János magával hozza a szerkesztőjét is, aki egy röhejesen alákérdezős interjú keretében népszerűsíti a költő legutóbb megjelent kötetét. A szellemi onániából felhasználható lényegi információ nagyjából annyi, hogy Térey sem hisz az írás taníthatóságában.

Schein Gábor a magyarszakok legmélyebb bugyraiból érkezik és mengelei könyörtelenséggel hajt végre rajtunk verbálisan lobotómiát. Előadása elején még elvétve hallik egy-egy tiltakozó nyüszítés, amikor olyanok hangoznak el, mint a "descartes-i virtualitás" vagy a "proto-Auschwitz", aztán ellenállásunk megtörik, és magunk alá nyálazva várjuk, hogy eloszoljon a lila köd.

A legpofátlanabbak Parti Nagy Lajos, Bartis Attila és Németh Gábor. Ők egyáltalán nem készülnek semmilyen előadással, viszont lehet kérdezni tőlük. Van ilyen, ezt hívják író-olvasó találkozónak, de ezért nem fizet a júzer szépírónként 6000 (kedvezményesen 4000 forintot). Más kérdés, hogy a pórnép sem tud élni a lehetőséggel, mert olyanokat kérdeznek, hogy tetszett-e Lajos bácsinak a Taxidermia (tetszett neki, de érdekes módon éppen a szöveggel volt elégedetlen). Ezzel együtt bicskanyitogató ez a mentalitás: kinéztek a nagyok az elefántcsonttornyuk alatt összegyűlt tömegre, és nagy kegyesen leköptek rájuk.

Lincshangulat a kávézóban

A legmegalázóbb pillanatokat az utolsó alkalom tartogatja: megkapjuk azoknak a novelláknak és verseknek a kritikáját, amiket tanfolyam közepén kellett beadnunk mestermunkaként (ez is vicces, hogy rögtön egy mestermunkával kezdhettünk). A kritika egy általános lebaszással indul arról, hogy tanuljon meg mindenki helyesen írni, és a szöveges rész ezzel véget is ér. A hallgatói műveket ugyanis egy hat szempont (grammatika, stílus, dialógusírás, cselekmény- és történetvezetés, alakformálás, szerkezet) szerinti pontrendszerrel értékelik, ami azt jelenti, hogy kritika címén kapunk 6, azaz hat darab számot.

Ennyiből kellene megtudnunk, hogy érdemes-e írással próbálkoznunk, mit kellene máshogy csinálnunk, satöbbi. Én szerencsésnek érezhetem magam, mert az én novellámban még egy javítás is van: egy idegen szót (cowgirl) valaki átírt egy másikra (callgirl), amivel csak azt bizonyította, hogy nem olvasta el a novellát. Dérczy Péter, az ÉS irodalmi rovatának vezetője, és Jánossy Lajos, Litera.hu szerkesztője kritizálták (pontozták) az írásokat.

Mivel a mestermunkák kiosztásakor éppen Németh Gábor, a Litera.hu főszerkesztője az előadó, a felháborodott tömeg kérdőre vonja. Egy lány azt kifogásolja, hogy 3 pontot kapott dialógusokra, holott egyáltalán nincs párbeszéd az írásában. "Akkor örüljön, hogy legalább ennyit kapott" – röhögi képen Németh. A főszerkesztő megpróbálja elhitetni velünk, hogy nem tudjuk kezelni a kritikát, aztán a lincshangulat tetőzésekor zavart beszédet tart az irodalomról és a személyes ízlésekről. "Az íróakadémia lényege tulajdonképpen csak annyi, hogy önök egymásra találjanak" – mondja. Aha. Ezek szerint a MÍA kiváltható egy apróhirdetéssel.

Szép-, bestseller- és dalszövegírás

A MÍA legnagyobb nyertese a már említett kft. A jelek szerint nagyon bejött neki ez a tanterv nélküli mesterkurzus: több csoportban indult keresztféléves képzés is, párhuzamosan a szeptemberben kezdők második félévével. Ez utóbbira én már nem iratkoztam be, az előzmények és némelyik előadó (például az alexandrás Matyi Dezső, aki "a könyvpiac a marketing szemszögéből" címmel osztotta az észt) elriasztottak.

A Magyar Író Akadémia egyébként mostanra már egész termékcsaládot kínál azoknak, akik nem tudják jobb helyre tenni a pénzüket: bestselleríró és dalszövegíró mesterkurzus is indul. Az előbbin olyan szerzőóriásoktól lehet tanulni, mint Tisza Kata, Pálffy István és Havas Henrik, az utóbbin egyebek mellett Ganxsta Zolee, Kovács Ákos és Pataky Attila adnak elő.