A Múzeumok éjszakája, mint a Téli Palota ostroma

A Vár felé áramló tömegben sodródva a magas művészeten, és annak hatásain gondolkodtam. Hogy vajon Moholy Nagy modernizmusa, vagy inkább a romantikus történelmi tablóképek vonzzák majd a Múzeumok éjszakájának közönségét? Vagy hogy ez a tömeges érdeklődés mennyiben befolyásolja a művészek hozzáállását és gondolkodását?

Buli a képek közt

Amíg ezen morfondíroztam, szemem már rég résnyire szűkült, nyálkahártyám beduzzadt, és lépteim csoszogóvá váltak. A parkolóhelyet kereső, majd a lehetetlen helyeken megálló autók, a mindenféle irányba áramló emberek, és a színpadok egymásba mosódó hangjainak hatására testem a Szigeten szokásos reakciókat mutatta. És amikor leragadtam a Nemzeti Galéria előtti színpadnál, tudtam, hogy nem alaptalanul.

A Beat Dis nevű remek hiphop-formáció játszott, és amikor észbe kaptam, már csak az volt nyilvánvaló, hogy késő elindulnom a Habsburg nádori kriptát bemutató tárlatvezetésre. Nem estem azonban kétségbe, mert a Mátyás király öröksége című programig volt még időm, úgyhogy kényelmes tempóban hömpölyögtem a tömeggel a galériába.

A széles lépcsőkön olyan volt a hangulat, mintha a Téli Palota ostromát több ezer decens és kissé bepezsgőzött polgárral akarná valaki eljátszatni. Tömegek özönlöttek minden irányba, mintha a cárt keresnék, hogy mondja meg, melyik pultnál lehet lazacos szendvicset kapni.

Útközben ismerősökkel találkoztam, akiktől megtudtam, melyik pultnál lehet lazacos szendvicset kapni. Hallottam, hogy Winkler Nóra és Topor Tünde tárlatvezetésén elhangzott, Csinszka kokainfüggő volt. Sőt, egy elméletet is felvázoltak, hogy miért képtelenek a magyar festők nőies nőket festeni. Így mire Mátyás királyhoz értem volna, az eseménynek vége volt. Ekkor azonban már úgyis az érdekelt, hogy mi vonz ezreket éjfél után olyan múzeumokba, ahol normális esetben lézengenek a látogatók. Emberek álltak ismeretlen magyar festők reneszánsz csendéleteinél, középkori táblaképeket nézegettek, és olyan műveket, amik elé egyébként legfeljebb kötelező programként lehetne betuszkolni középiskolásokat.

Munkaelméletként megállapítottam, hogy minden bizonnyal az extremitás adja a múzeumok éjszakájának varázsát. Így nagy lehetőségek vannak például a szaunás múzeumi nap bevezetésében, amikor az ország kiállítóhelyeit 50 fokra fűtik fel, és fürdőruhában lehet kulturálódni. Vagy mondjuk szervezhetnének szerda hajnali 5-re múzeumi fesztivált, nagyon álmos embereknek, gondoltam, és elindultam a Kortárs Építészeti Központba.

A belvárosi, lebontásra váró, nyolcemeletes irodaházban építészeti beszélgetéseket és kiállítást ígért a program. De a tetőteraszra érve már csak a dj-vel és vetítéssel kiegészített bulit értem el. Hajnal volt, tudtam, hamarosan vége a Múzeumok éjszakájának, és reményem sincs semmilyen kulturális programra. Tárcsáztam a Ludwig múzeumban ragadt kollégámat, Zoltánt.

Kint és bent is művészet

Körülbelül ugyanekkor ittam még én is egy utolsót az ezredforduló utáni posztmodern képzőművészeti eklektikájának egészségére a Ludwig Múzeum lépcsőjén, végleg lemondva arról, hogy megértem mi is az. Pedig nagyon igyekeztem, részt vettem még a TÁP Színház különleges tárlatvezetésén is, csak sajnos ők a képek és kisplasztikák helyett a kiállítótermekben található aljzatok, tűzcsapok és légkondicionálók esztétikai jelentéshorizontját próbálták tágítani. Plusz egy szinttel lejjebb Van Gogh tizenöt percenként levágta a fülét, a képek közt csapatostul kószáló bölcsészlányok pedig időnként felsikoltották, amikor meglátták az igazi Dávid szobrot (a tök pucéran pózoló színészt állítólag tényleg Dávidnak hívják).

Vagyis minden olyan volt, mintha egy méretes házibulit a konyhában cikizés után, de még a diszkóalapokra fotelba zuhanás előtt bezártak volna egy kortárs kiállító terembe. Állítólag volt, akit az installációk érdekeltek, de én csak olyannal találkoztam, aki Nagy Krisztát próbálta elvonatkoztatni a bugyijától a hírhedt, egész alakos kép előtt ácsorogva.

Pár órával korábban, a Szépművészeti Múzeumban sem csak a festményeket bámulta a tömeg. Volt, aki a lépcsőkön ücsörögve mélázott a művészet, meg a kissé drága sör kapcsolatán, valaki a dzsesszkoncertet hallgatta, és egész nagy tömeg gyűlt össze a múzeum belső kertjében, ahol az orosz-holland meccset adták egy méretes kivetítőn. Mint bármelyik romkocsma, vagy kerthelyiség ilyentájt, csak itt valamiért festményeket aggadtak a falakra.

Persze azért a látogatók nagy része végigsétált a kiállítótermeken, talán megnéztek egy-két képet is, érezték, hogy na ja, ez itt a művészet, aztán kimentek a szabadba, és szippantottak egy jó nagyot a nyári estéből. Mert az is a művészet.