Szamovár a penthouse-ban

Szégyen, nem szégyen, kimaradtam a két évvel ezelőtti nagy Ulickaja-mániából.

Mi van az üvegben?

A genetikus végzettségű orosz írónő Médea gyermekei című könyve kapcsán Magyarországon járt, konferenciát tartott és interjúkat adott, lázba hozva a magyar olvasókat. Bevallom, a Vidám temetést csak úgy kaptam, minden ajánlás nélkül, és tudatlanul kezdtem olvasásához.

Persze nincs is annál jobb, mint ha valaki saját magának fedez fel egy-egy írót, és nem azért kezdi el olvasni, mert bizonyos körökben ez most kötelező. Rátalálni egy régen vágyott hangra nagyobb örömöt okoz, mint ráfeküdni az aktuális hullámokra és sodortatni magunkat vele, függetlenül attól, hogy jó-e az a hullám, vagy értékes-e a rajta utazó palackposta.

Ljudmilla Ulickaja üvegcséiben azonban valódi kincsekre lelhetünk: van benne élet- és halálszeretet, megbocsátó szerelem, összetartás és összetartozás, nagy férfi hősök és csendben megbújó, türelmes nők.

A gyűjtögető

A Vidám temetés főhőse Alik, a New York-ba emigrált festőművész, aki az életben úgy tűnik nagyobb művész, mint a festészetben. Egy ideig jól mentek a képei, aztán az orosz emigráns hullám egyre több festőt hozott Amerikába és a konkurenciában alulmaradt. Ez azonban nem vette el életkedvét, sőt az emigráns hullám orosz nőit mind szépen maga köré gyűjtötte. Van köztük cirkuszi akrobata, néprajzos, mérnöknő, vagy tizenéves diáklány.

Ezek a nők és persze férfiak, orvosok, kósergyárosok és munkanélküliek, mind összejárnak Alik műteremlakásába, fecsegnek, isznak, tévében nézik a peresztrojkát. A mindennapos mulatozás után néhányuk a szamovárt ölelgetve elalszik a lomtalanított fehér szőnyegen, hogy aztán másnaposan induljon munkába, vagy munkakeresésre. Szeretni való, lúzer banda ez, az egyedüli, aki közülük Amerikában is megtalálta a számítását, a korábbi szerető, Irina, aki ügyvédként megpróbálja behajtani a galériáktól az Alik képeiért járó tiszteletdíjat.

Vodkaszagú vizelet

Alik azonban haldoklik, valami csúnya paralízis kapta el, elsorvadtak az izmai, végtagjai élettelenül lógnak teste mellett, már csak feküdni bír és tehetetlenül viselni, ahogy kiürítik katéteréből a vizeletét. Az egykor sármos, büszke férfi egy romhalmaz, akit szívószállal kell etetni és itatni, természetesen vodkával. Már csak beszélni tud, élcelődni szeretőivel, gondosan ügyelve rá, hogy felesége, az alkoholista és az ezoterikus vajákosból hívővé vált Nyina mindettől a lehető legkevesebbet szenvedjen.

Nyinát azonban nem a féltékenység gyötri, hanem az, hogy a zsidó származású Alik nincs megkeresztelve és ezért nem foghatják majd egymás kezét a mennyben. Alik azonban csak akkor hajlandó meghallgatni a pravoszláv papot, ha mellé kap egy zsidó rabbit is – vívjanak meg ők a lelki üdvéért. A penthouse közössége szépen lassan igazi multikulturális nagycsaláddá változik, az orosz emigránsokhoz zsidók, latin-amerikai zenészek, oroszul tanuló olaszok és papok csatlakoznak, hogy Alikot az utolsó percében se hagyják magára.

Muzulmán nagycsalád

A Vidám temetés tulajdonképpen családregény, abban az értelemben legalábbis, hogy azok az nők a szereplői, akik rivális szeretőkből szépen lassan egymás barátnői, anyái és lányai lesznek. A viszonyokat tekintve nevezhetnénk akár muzulmán nagycsaládnak is őket, amennyiben az egy férfi köré szerveződő nők számát vesszük figyelembe. A látszat azonban csal, ennek a regénynek nem Alik a főhőse, hanem a nők, ezek a kedves, hol ostobán, hol nagyon is tudatosan viselkedő asszonyok, akik egy cél érdekében megtanulnak együtt élni egymással és a lassan közeledő halállal.

Ulickaja női türelmesek, békések, szeretettel teliek és megbocsátóak. Nem haragszanak nagyon az új és újabb kiválasztottakra, a múzsákra, köztük a tizenéves „Lolitára” sem, örülnek inkább, hogy a művész újra ihletet kap és a szerelem legalább életben tartja őt. Nem meglepetés ez, ezek a nők már feltűntek Ulickaja első híres kisregényében, a Szonyecskában és a későbbi, Booker-díjat nyert Médea gyermekei című regényben is.

Női író vs írónő

A világszerte híres orosz írót nőalakjai érzékeny ábrázolása miatt szokás női írónak nevezni, de én nem teszem. Egyrészt, mert nem értek egyet ezzel a megkülönböztető irányzattal, másrészt pedig azért, mert egy interjúban a szerző is kikérte magának ezt a megnevezést.

1943-ban született Ulickaja egyszerűen csak egy nagyon jó írónő, akinek könyveit élvezet olvasni, a hagyományos prózába új színeket hoz, és talán képes visszacsábítani az orosz irodalomhoz az olvasókat.

A szerző magyarul megjelent kötetei: Kukockij esetei, Médea gyermekei, Életművésznők.

Magvető Kiadó
Budapest, 2005
168 oldal, 1990 ft