Miklós
-7 °C
2 °C

Szinkronúszás és a megkomponált halál

2004.10.17. 13:07
Kapcsolódó cikkek (1)
Háború, felgyújtott nők, levágott fejek és a lazacok ívása az idei World Press Photo kiállításon. A pillanat varázsa összecsap a szerkesztett valósággal.
A World Press Photo kiállítás szerint idén sem változott semmi. A Föld még mindig az a hely, ahol az emberek aknavetővel és Kalasnyikovval lövik egymást, ahol vérző gyerekek menekülnek poros utakon, ahol összeégett, megcsonkított testek fekszenek hideg kórtermekben és ahol színes fürdőruhás szinkronúszók táncolnak ütemre a pasztellkék medencében. Ráadásnak pedig ezúttal ott volt még Irak, az élőben közvetített háború, amiben több újságíró vett részt, mint harckocsizó, és ahol az egy négyzetméterre jutó fotósok száma nagyobb volt, mint Sophia Loren fiának esküvőjén.

Vér, nyomor, pillanatfelvétel

#alt#
Tekintse meg képeinket!
Ehhez mérten az 1955-ben alapított sajtófotó-díj idei válogatásában túltengenek a menetelő amerikai katonák és véres kezüket megadóan feltartó iraki civilek képei, de azért persze a Föld más nyomorúságáról sem feledkezett meg a zsűri, így láthatunk libériai kormánykatonát, aki két emberi lábszárcsonttal hadonászva ünnepli a győzelmet, kínai HIV-fertőzötteket, akik nyomorúságos körülmények közt küzdenek az életben maradásért, költői képekben fényképezett tömegsírt vagy éppen hóban fekvő csecsen hullákat.

Az egyenhorror ellenére mégis más ez a kiállítás, mint a tavalyi, hiszen idén úgy tűnik kevesebb az olyan kép, ami csak azzal nyűgözte le a szakmai zsűrit, hogy a fotóriporter a megfelelő ütemben emelte fel a gépét, és a rekesz éppen abban a századmásodpercben eresztette be a fényt a kamrába, amikor mondjuk valakinek vörös ködfelhővé vált a feje egy nagy sebességgel érkező lövedék nyomán vagy éppen jókor kattintott, hogy elkapja az elsuhanó pillanatot, amikor két focista pont úgy gabalyodott össze, mintha tangózna.

Itt van ugyan Ahmed Jadallah palesztin fotóriporter, aki azért nyert a hír kategóriában, mert még akkor is tű éles képet készített, amikor egy becsapódó gránát repesze a földre döntötte és az ütőeréből fröcskölt a vér. Meg persze azért, mert képével elkapta azt a döbbent pillanatot, amikor mindenki ijedten hátrafordul és egyenesen a kamerájába néz, mintha csak azt mondta volna, hogy "Most repül a kismadár!"

A megkomponált valóság

De az ilyen jól elkapott pillanatok mellett idén több olyan fotó is nyert, amin látszik, hogy a riporter nem volt olyan szerencsés, hogy valaki mellette vérezzen el, de amikor belenézett a keresőbe már nem csak azt tudta, hogy mit akar lefényképezni, de azt is, hogy mit fog jelenteni majd mindez.

#alt#
Klikk a képre!
Jean Marc-Bouju az iraki offenzíváról szóló fődíjas képe például a frontvonaltól kilométerekre készült, nincsen rajta egyetlen gépfegyver, se leszakadt végtag, mégis többet mond erről a háborúról, mint a vérrel elárasztott háborús fotók.

A képen egy iraki hadifogoly, fején a hírekből már jól ismert csuklyával, ül egy szögesdrót mögött, és magához ölel egy megriadt kisfiút. A téma itt nem rohant el, a férfi minden bizonnyal hosszú percekig nyugtatgatta a fiát, a fotós pedig komponált, nem csak a gombot nyomogatta vadul. Az előtérben húzódó drótkerítés, a mozdulat, a földön heverő cipő, mind jelentéssel bírnak, sőt többet magyaráznak meg az iraki háborúról, mint a vaskos vizsgálóbizottsági jelentések vagy több száz oldalas riportregények. Az ilyen képekért érdemes megnézni minden évben a World Press Photo válogatását. A többi csak vér, halál és szinkronúszás.