Ortográf seggrepacsi celebekkel

Sajátos tünetek – gyomortáji bizser, enyhe tikkelés, vad asszociációzuhatag – kíséretében észleltem a minap, hogy az egyik, nem éppen acélos helyesírásáról nevezetes kollégám hírszerkesztés közben folyamatosan használja az Osiris-féle helyesírás-kézikönyvet. Monitoralátétnek. Azt az egy példányt, amit munka közben négy-öt másik hírfaragó munkatársával kellene cafrangosra nyálazzanak – mármint rózsaszín szerkesztői álmaimban.

De hát ki a fenének kell – valójában – egy helyesírási szótár? És minek? Azt leszámítva, persze, ha véletlenül épp megfelelő vastagságú ahhoz, hogy szemmagasságba emeljen egy számítógép-monitort. Érthetetlen, miért adnak ki újabb és újabb helyesírási szótárakat. Pedig kiadnak. Levél jött csütörtökön:

„Tisztelt Szerkesztőség!

Az Akadémiai Kiadó egyre hevesebben, és egyre reménytelenebbül harcol a gagyi szótárak ellen. Ennek jegyében, és az új Magyar Helyesírási Szótár megjelenése alkalmából egy rendhagyó, a helyesírás népszerűsítését szolgáló akciót szerveznek.

Helyesírásból vizsgáznak ismert és népszerű újságírók, közönség előtt. A résztvevők: Vágó István műsorvezető, a versenyzők: Bárdos András, Máté Krisztina, Rózsa Péter és Selmeczi Tibor.

A helyszín: Szabó Ervin könyvtár (VIII. kerület, Szabó Ervin tér 1.),
az időpont: november 6-a, péntek, délután, 15:30.

Az eseményre szeretettel várjuk!

Üdvözlettel:
Akadémiai Kiadó Sajtó”

Mii? Mit? Hogy? Mér? Néztem bambán és tupán. Beletelt némi nyomozásba, mire leesett: át vagyok verve. Először csak azon görcsöltem, mennyire jellemző kies hazánkra, hogy egy akadémiainak nevezett kiadónál – és éppen egy helyesírási kiadványról szólva – nem tudják a(z egyébként általuk kiadott) hatályos helyesírási szabályzatnak megfelelően leírni a(z általuk kiadott) Magyar helyesírási szótár címét. Aztán kiderült, hogy nem az új Magyar helyesírási szótárról van szó, hanem egy új magyar helyesírási szótárról. Beindult az agyam:

Ha én magánkiadó lennék egy olyan névvel, amelyről a piacomon majdnem mindenki azt hiszi, hogy 1828 óta töretlenül a magyar szakkönyvkiadás már-már állami monopolistája (az Akadémiai Kiadó 1996 óta részvénytársaság, többségi tulajdonosa a nemzetközi tudományos könyvkiadás egyik óriása, a Wolters Kluwer), olyan kiadványok örökletes jogaival, amelyekről a piacomon majdnem mindenki azt hiszi, hogy azok tartalmazzák helyesírási ügyekben a nagyon-nagyon hivatalos tutit, és tudnám – márpedig tudnám, hiszen közreműködnék benne –, hogy ez a tuti rövidesen változásokon esik át, valahogy így profitmaximalizálnék:

Igyekeznék nem nagyon kidobolni, hogy készül az új helyesírási szabályzat. Közben kiadnék mindenféle, a régi szabályzaton alapuló segédkönyvet, szótárat. Ügyesen kavarnék a címükkel és a tálalásukkal. Ha például a Magyar helyesírási szótár című kiadványomat – amit szinte mindenki a hivatalos helyesírási szótárnak hisz – úgy hívnák a népek, hogy az akadémiai helyesírási szótár, kiadnék mellé egy másikat – mondjuk, vastagabbat, de kevéssé szerkesztettet –, és azt a címet adnám neki, hogy Akadémiai helyesírási szótár.

Kiadnám persze a szabályzatot is, arra mindig szükség van. A munkatársaim a népszerűsítő rendezvényeken – megint csak: persze – új kiadásnak neveznék a huszonöt éve nem új kiadás új – példaanyagában átdolgozott – lenyomatát.

Régi és új helyesírási kiadványaimból intenzív marketingmunkával igyekeznék minél többet eladni. Addig, amíg elkészül A magyar helyesírás szabályainak új kiadása. Amennyire erőmből és lehetőségeimből telik, megpróbálnék hatni az új kiadásra is. Azt szeretném elérni, hogy az akadémia illetékes bizottsága a lehető legkevesebbet változtasson a szabályzaton, a struktúrájához például véletlenül se nyúljanak hozzá, a szemléletmódjáról, szövegezési normáiról, kivétellistáiról, példáiról stb. nem is beszélve. Viszont arra ösztönözném őket, hogy nyilvánítsák a megesett szabálypiszkálgatást mélyreható helyesírási reformnak.

Aztán amikor elfogadják a reformszabályzatot, nemcsak a szabályzat – most már tényleg – új kiadását készíthetném el csekély ráfordítással – és teríthetném be vele a reformra hivatkozva az iskolákat, könyvtárakat, szerkesztőségeket, intézményeket –, hanem pikpakk jöhetnék a fölélénkített piacra különböző szótáraimnak az új szabályzathoz igazított változataival is. Egy beetetés, két lehalászás.

Fogalmam sincs – honnan is lehetne? –, fölmerült-e az Akadémiai Kiadónál bárkiben akárcsak hasonló. Rosszindulatú vagyok, mert földühített a gagyi. „Az Akadémiai Kiadó egyre hevesebben, és [hevesebben és] egyre reménytelenebbül harcol a gagyi szótárak ellen.” Ez dicséretes. Magunk is szót emeltünk már öt éve is az ellen, hogy a „szótárpiac tele van hígvelejű, pofátlan senkik okádék szemetével”. Na de gagyi ellen gagyival? Tapasztalataim szerint, ha felvonul négy-öt bulvárfelfújt médiaszemélyiség, az többnyire valami gagyit eredményez. Hogy a tragikomikumra rátoljunk még egy lapáttal, a felvonultatott új szótárról azt írta egyik nyelvész informátorom, hogy az „maga a gagyi”. Elmentem hát a rendezvényre.

Nagy, ronda lebőgés volt. És ezt a négy unottan mosolygó – majd sietve távozó – alany mintha észre se vette volna. Jó, Bárdos András, Máté Krisztina, Rózsa Péter, Selmeczi Tibor jobbára szájalós műfajokban működnek, de azért mégis az újságírás krémjébe számítanak (úgy viselkednek mindenestre). Újságírók, vagyis szöveggyártó iparosok. Régi, mániákusan szajkózott analógiám: a lakatostanoncba legelőször is beleverik, hogyan kell a satu mellé állni, hogyan fogja a reszelőt, a kalapácsot. Az a szövegiparos, aki nem ismeri a helyesírási normát, rosszul fogja a reszelőt. A magyar szövegiparos többnyire rosszul fogja.

A húsz, átlagosan genya tesztkérdésből alig akadt néhány, amit mind a négy híresség jól tudott vagy tippelt volna meg.

Az olyanok jobbára megvannak, hogy a Magyar Tudományos Akadémia nevének betűszó változata MTA (és nem M.T.A. vagy Mta), hogy a csengettyű hosszú tty, hosszú ű, vagy hogy Rimbaud-val (és nem -dal). De már a sakk-kör, a nefelejcscsokor, a dzsessz-szám, a talpalávaló, a gejzír, a negyvenhétezer-ötszázhatvanhárom nem nagyon megy, vagy nagyon nem megy.

Ami engem illet, a beseggelős helyesírási csapdákba való belelépést (gejzír; lakáj, lakályos, karvalybagoly; kávésnénike; stb.) nem veszem zokon, az ilyesmit az ember – ha hibátlan szöveget akar elereszteni – megnézi a szótárban, illetve ezeket a mai szövegszerkesztők jobbára úgyis kilövik (bár, mondjuk, hogy a dz a mai szabálok szerint egy betű – tehát ma-dzag, és nem mad-zag –, ezeknek az embereknek azért szerintem gáz nem tudni).

Csak azt nem értem, miért demonstrálja egy celebritás nyilvánosan ilyesfajta tudatlanságát. Mi a jó neki ebben? A honorárium? Mit akar üzenni vele? Ne szarozz te se ezzel a helyesírás nevű marhasággal, lám, én is mekkora jani lettem nélküle? Lehet, de akkor a kiadó nagyon mellétrafált ezzel a rendezvénnyel.

Vannak aztán mai helyesírási rendszerünknek olyan részterületei, amik bombabiztosan jelzik, hogy azt a valamit, amit a magyar közoktatásban nyelvtannak hívnak, úgy kéne kivágni a hóra, ahogy van.

Az első feladat így szólt: melyik a helyes, A) adóvevő készülék, B) adó-vevő-készülék, C) adóvevőkészülék vagy D) adó-vevő készülék? Nem jött össze. Máté Krisztina végül megnézte a szótárban. És nem értették, miért adó-vevő készülék. Teljes értetlenséget sugárzó arccal meredtek Vágóra, akinek nem sikerült szabatosan, pláne nem érthetően elővezetni a harmadik mozgószabályt, pedig próbálta becsülettel.

A hatodik feladatban három karaktersorból – kerekasztal konferencia, kerekasztalkonferencia-rendezés, kerekasztal-konferencia – kellett volna kiválasztani az egy hibásat. Teljes csőd. A beálló technikai szünetben – elromlott Vágó mikrofonja – keményen összevitatkoztak. Vágó próbálta felvezetni nekik a hat-hármas szabályt meg az első mozgószabályt (ráadásul egy sikerületlen példával belezagyválta a harmadik mozgót is, meg azt mondta, hogy a második szó a kerekasztal és a konferenciarendezés összetétele, pedig nem), csakhogy reménytelenül, mert celebritásainknak nem volt világos, hogy a kerekasztal-konferencia, az egy szó. Meg a kerekasztalkonferencia-rendezés is.

Először ugyanis azt kell eldönteni, hogy amit látok – helyesírási szempontból – egy szó-e, vagy több. Utána jönnek a segédszabályok, a hat-hármas meg a mozgók, meg a többi marhaság.

Ez nincs meg, a legkisebb értelmes izé. A szó. A tanító néni cseszte el. És neves újságíróink derűs önlejáratással demonstrálták, hogy az egész el van cseszve. De kinek jó ez? A szabályzat- és szótárszerkesztőket meg a kiadókat leszámítva.

A reform-helyesírásiszabályzatról egyébként semmi megbízható hír. Állítólag menthetetlenül meg fog jelenni.

Kommentárok: Korrektorblog

[Ortográf Cirkusz – Tartalom]