Miklós
-7 °C
4 °C

evvel, avval 2. (addig, azzá)

2004.04.04. 00:22 Módosítva: 2007-07-23 10:38:17

Ma megint előadom a rettenetes okoskodó amatőr nyelvészt (ígérem, legközelebb visszaevezek a tisztességes szövegipari mezőkre [tökéletes képzavar, kontamináció]), de legutóbb lógva maradt két kérdés, hogy ti. miért nincs *avvá, ha van avval, meg hogy kerül az addig-ba a dd?

Jöttek megfejtések, bőven. Külön köszönet LvT-nek a Magyarulezről. (Akit érdekel az ilyesmi, keresse ki a hozzászólásait, hihetetlen mélységű - és hosszúságú - eszmefuttatásokat képes megereszteni nyelvi, nyelvészeti ügyekben, pedig, ha jól rémlik, nem is nyelvész.)

Kezdjük az addig-gal. Azt hiszem, szépen félre-népetimologizáltak azok, akik szerint az addig nem is az az + ig származéka, hanem pl. az az idáig vagy valami azdig(?) alakú izé az „eredeti” alak.

Jót röhögtem azon az olvasón, aki szerint az + ig-ből úgy lesz addig, „hogy a »d« a »z« zöngétlen párja”. Egyszerűen képtelen vagyok eldönteni, viccelt-e a nyájas olvasó. Merthát, ugye, a d is meg a z is zöngés mássalhangzó. A d zárhang, zöngétlen párja a t, a z meg réshang, és az sz a párja. [Egyszerűen nem tudom megállni a nagyképűsködést, de a hangtan (fonológia) szakszavai olyan emelkedettek, hogy mindig izgalomba hoznak, szóval: a d konszonáns alveoláris (sőt: dentialveoláris) explozíva, a z meg alveoláris centrális spiráns (vagy frikatíva). Gyönyörű, nem?]

Azt hiszem, az igazság az, hogy a dz tehet az egészről. A nyelv – mint tudjuk – örökké változik. A zord ősmagyar nyelvvédő is olyanokon dühönghetett, hogy ezek a „mai” fiatalok annyira hadarnak, hogy tökre eltüntetik a szép, ősi magyar tővéghangzókat (a nyelv mellesleg azóta is „gyorsul”). Az ős- és ómagyarban is mindenféle vicces dolgok történtek pl. a mássalhangzókkal: palatalizáció, depalatalizáció, spirantizálódás, zárhangosodás, zöngésülés, miafenék.

Az egyik ilyen, egyébként az összes nyelvtörténeti korszakban megfigyelhető jelenség, amikor egy réshang (s, sz, z) zárréshanggá, más néven affrikátává (cs, c, dz) alakul, úgy is hívják, affrikálódás. Így lett a paradisum-ból paradicsom, az eviszkél-ből evickél, a bozzá-ból bodza. A madzag a Müncheni Kódexben (1446.) még mazzag volt. (Az affrikációt különben naponta műveljük mindannyian, amikor olyanok hagyják el a szánkat, hogy öt sör, nagy zongora, pótzokni vagy pontyzsír.)

A dolog létezik fordítva is (dezaffrikálódás): csekély > sekély. A z–dz hangpárnál annyira, hogy ez az oda-vissza ma is ott táncol az -Ó(d)zik képzőben, fogó(d)zik, kergető(d)zik, vakaró(d)zik. Namost, a dz tudja azt a trükköt, hogy nem réshanggá, hanem zárhanggá, d-vé dezaffrikálódik. Ha még hozzávesszük a magánhangzóközi mássalhangzónyúlást (geminációt) is, szépen fölírhatunk egy hihető változássort: azig > azzig > adzig (addzig) > addig. Hát így.

LvT elképzelhetőnek tart másik utat is. Valahova oda nyúlt vissza az ősmagyarba, amikor a távolra mutató mély (u) és a közelre mutató magas (i) magánhangzós névmástő változási folyamata (u > o > a, ill. i > ë > e) valahol a közepén járt, és az az, ez z-je még (a feltehetően névmásképző) t volt, vagyis az az, ez még ota, ëte volt. A t a δ fogréshangon (hehe: interdentális spiráns – mint az angol th) át lett z: ota > oδa > oza > oz > az (így lett a kota szóból ház).

LvT el tudja képzelni, hogy ha az -ig rag – akkor még -ik – még az ota alakba „kötött bele”, akkor otajk > ottik >> otik lehetett belőle. A t meg zöngésülhetett d-vé (ahogy a te névmásból a -d egyes szám második személyű személyrag lett). Akár összefüggésben az -ik -ig-gé zöngésülésével. Kell még az o > a átmenet (vö.: u > o > a) meg a mássalhangzónyúlás, megvan az otik >> addig. De mehet ugyanez az oδa alakból is. De jó.

A másik ügy (hogy miért nincs *avvá, *evvé), egyszerűbbnek tűnik. A -val, -vel rag eredetileg egy v-vel kezdődő névutó volt: (erő, segítség) + -l rag (vö.: alól, felől), vagyis mikor a -val, -vel rag lett, „nagyon ott volt” az elején a v. Vannak nyelvjárások, amelyekben ma is igen jól tartja magát, és nem hajlandó hasonulni (házval, kenyérvel). A -vá, -vé viszont valaha -á, -é volt (adutta vola neki paradisumut hazoa. Most is ott van az alá, felé névutóban.

Ha egy szóban két magánhangzó kerül egymás mellé, egy ún. hiátustöltő hang tolakodik közéjük, többnyire j, fijú, sijet, pijóca, odájig, maji. Magáhangzóra végződő szavak és az -á, -é rag között a v lett a hiátustöltő. Ettől lett a ragnak egy rövidebb meg egy hosszabb alakja, és a „feszültség” úgy oldódott, hogy a szóvégi mássalhangzó megnyúlt az -á, -é rag előtt. Vagyis „igazából” nem is a -vá, -vé v-je hasonul...

A'sszem, megint meg kell ígérnem, hogy a következő post rövid lesz...

[Ortográf Cirkusz – Tartalom]