Gajra ment 3.

Rumci írt a Hádészra, jól lenépetimológiázta. Gyönyörű, hosszú levél, olyan szép, amikor egy nyelvészből megindul az okfejtés. Ilyenek vannak benne: „Egy olyan nyelv, amelyben legalább kétféle h létezik, miért használna hanghelyettesítést?” Tényleg, miért? Meg: „[A] jiddis hangtörténet szerint, ha hosszú volt [a Hádész első magánhangzója], o-ban, ha rövid, a-ban kellene folytatódnia. A g és a d közötti diftongusnak ó-ra kell visszamennie.” Megsatöbbi.

„Ezzel szemben a jiddis gajszesz (magyarországi ejtés) »haldoklás, haldokló« a héber (szefárd) gászasz > (askenázi) gószasz szóra megy vissza, sztenderd [miért nem jó manapság a nyelvészeknek a standard? – egyszer már megvolt németből, legyen meg angolból is?] jiddis ejtésben, a szabályos diftongálódás és a hangsúlynak utolsóról utolsó előtti szótagra kerülése okozta gyengülés folytán: gojszesz. Minden bizonnyal ebből származik a magyar gajdesz szó.”

Azt bírom a legjobban, hogy nem megy tutira: „(Azért egy jiddisológus ismerősömet feltétlenül kikérdezem, én csak botcsinálta vagyok e téren.) A d ~ sz váltakozás mögött ott lehet a héber/jiddis ejtésben a történeti egyik t sz-es ejtése (vö. sabbat > sábesz) mint elbizonytalanító tényező, esetleg.”

Esetleg.

[Ortográf Cirkusz – Tartalom]