Kettő

Azt szónokolta Orbán Viktor a legutóbbi évi rendes összetartáson: „S valóban[,] 2003. a magyar családoknak az összezsugorodás, hovatovább az összetöpörödés éve lett.” Így mondta: kettőezerhárom. Következetes volt, még kétszer említett 1999-nél nagyobb évszámot: „a kettőezerkettes választásokon”; „csak a kettőezerhármas esztendőben több mint ezer milliárd [ezermilliárd] forinttal nőtt közös adósságunk”. (Illetve nem volt következetes, ezt: „aki 2 éve odaadta a bizalmát”, nem így mondta: aki kettő éve...)

Namost, a megátalkodott szarvasgáborok húszkilós pörölye, a Nyelvművelő kézikönyv (NyKk.) aszongya: „Nyelvünk ősi, más finnugor nyelvekből is kimutatható sajátsága, hogy különbséget tesz a 2 számjegy jelzőként és állítmányként való felhasználása között. Jelzői szerepben a két forma a szabályos, helyes (pl.: két lány, kétoldalt), állítmányként a kettő (pl. Hány ceruzád van? – Kettő!)”. Szögezzük le: a 2000-ben a két az ezernek jelzője.

Aztán a NyKk. „hibásnak” dorongolja azt „a beszélt nyelvben meglehetősen elterjedt szokást”, hogy a népek gyakran jelzői pozícióban is kettő-t mondanak; merthogy „e szó csak más mondatrészként, nyomatékos helyzetben, önmagában vagy hátravetett jelzőként állhat. Pl.: kérek kiflit, kettőt; kétszer kettő négy; Hány óra? Kettő; Azt a kettőt adja ide!”

Az ok, „hogy a beszélő el akarja kerülni a féreértést, nehogy hét-nek vagy négy-nek hallják”, amit mond. És megemlíti azt is, hogy „a félreértehetetlen kettő alak használatos még” telefonon, zajban (vö.: Az á mint Álámér vágány mellett kérjük vigyázni!) vagy írásban számok hivatalos leírására.

Vagyis Orbán arra vigyázott, nehogy azt higgyük, a 7002-es választásokat értékeli utólag? Valószínűbb persze, hogy ő is csak azt mondja, amit hall; kettőezer január 1-je óta a hangos médiák beszélőinek szájából mintha eltűnt volna a két. Nemcsak a kétezerből, hanem a kétszázból, sőt a két forintból és a két kifliből is. Nyelvünknek ez az ősi, finnugor sajátsága – úgy látszik – feldobta a talpát.

[Ortográf Cirkusz – Tartalom]