Kettő
Namost, a megátalkodott szarvasgáborok húszkilós pörölye, a Nyelvművelő kézikönyv (NyKk.) aszongya: „Nyelvünk ősi, más finnugor nyelvekből is kimutatható sajátsága, hogy különbséget tesz a 2 számjegy jelzőként és állítmányként való felhasználása között. Jelzői szerepben a két forma a szabályos, helyes (pl.: két lány, kétoldalt), állítmányként a kettő (pl. Hány ceruzád van? – Kettő!)”. Szögezzük le: a 2000-ben a két az ezernek jelzője.
Aztán a NyKk. „hibásnak” dorongolja azt „a beszélt nyelvben meglehetősen elterjedt szokást”, hogy a népek gyakran jelzői pozícióban is kettő-t mondanak; merthogy „e szó csak más mondatrészként, nyomatékos helyzetben, önmagában vagy hátravetett jelzőként állhat. Pl.: kérek kiflit, kettőt; kétszer kettő négy; Hány óra? Kettő; Azt a kettőt adja ide!”
Az ok, „hogy a beszélő el akarja kerülni a féreértést, nehogy hét-nek vagy négy-nek hallják”, amit mond. És megemlíti azt is, hogy „a félreértehetetlen kettő alak használatos még” telefonon, zajban (vö.: Az á mint Álámér vágány mellett kérjük vigyázni!) vagy írásban számok hivatalos leírására.
Vagyis Orbán arra vigyázott, nehogy azt higgyük, a 7002-es választásokat értékeli utólag? Valószínűbb persze, hogy ő is csak azt mondja, amit hall; kettőezer január 1-je óta a hangos médiák beszélőinek szájából mintha eltűnt volna a két. Nemcsak a kétezerből, hanem a kétszázból, sőt a két forintból és a két kifliből is. Nyelvünknek ez az ősi, finnugor sajátsága – úgy látszik – feldobta a talpát.
