Eltemették az amerikai tévés oknyomozást?
További Média cikkek
-
Puzsér Róbert és a Fókuszcsoport is nekiment Dancsó Péternek - Ahol egy démon simán elmegy gyorsétterembe dolgozni
- Az Apatigris inkább házimacska, de kandúrkodni vágyik
- Meghalt Joe Ruby, a Scooby-Doo rajzfilmsorozat egyik alkotója
- Van olyan fajtája a szexuális erőszaknak, amiről én is most hallottam először
A 60 Minutes a Frontline, a 20/20 és a Dateline című műsorok mellett olyan az amerikai tévés újságírásnak, mint a németeknél a Tagesthemen vagy a Tagesschau, a briteknél a Panorama, nálunk pedig a Házon kívül. Oknyomozás, tényfeltárás, rázós ügyek, exkuzív riportok, a köz érdeklődésére számot tartó, de a napi híradókban idő és terjedelem hiányában fel nem dolgozott témák szerepelnek a profiljában. Olyan klasszikus újságírói munkát végeznek, ami tévéknél ritka, és mint amit Woodward és Bernstein végzett a Watergate-botrány felgöngyölítésénél.
Hatvan perc
A nagy amerikai tényfeltáró műsorok doyenje, a 60 Minutes 1968 szeptemberében kezdte el adását, és eredetileg kéthetente jelentkezett. Mike Wallace a kezdetektől fogva a műsor egyik riportere volt (utolsó interjúját 2008-ban készítette), és már a kezdetektől fogva az egyik legfontosabb és leghitelesebb figurája volt a műsornak – annak ellenére, hogy karrierje elején reklámfilmekben és szappanoperákban szerepelt és kvízműsorokat vezetett a tévében.
Wallace és a műsor készítői közösen alakították ki azt a formátumot, amit a mai napig alkalmaznak a programban: nincs műsorvezető, a szegmenseket, riportokat a témát feldolgozó riporter vezeti fel, egy egyszerű, fekete háttér előtt ülve. A témaválasztás során általában olyan történeteket dolgoznak fel, amik széles érdeklődésre számíthatnak, de megpróbálnak az egyénre fókuszálni, és az ő történetén keresztül kibontani a sztorit. Igen, pont ugyanezt a megoldást koppintja az RTL Klub Házon kívülje is.
Wallace a műsor egyik hírhedten kemény kérdezőjeként vált ismertté, megalkuvást, mellébeszélést nem tűrő stílusa miatt egyszerre tisztelték és rettegtek tőle a riportalanyok. A producerekkel közösen úgy alakították ki az interjúk felépítését, hogy azok során nagyon sok közelképet használtak, a riportalany arcát elsősorban akkor mutatták nagytotálban, amikor rázós kérdéseket tettek fel neki, hogy minden önkéntelen reakciója jól dokumentálva legyen. A 60 Minutes az 1979-80-as évadban ért fel a csúcsra, ekkor 28,4-es ratinget tudott elérni, ami azt jelenti, hogy az adás időpontjában bekapcsolt amerikai tévék 28,4 százalékán a CBS hírműsorát nézték. Ehhez hasonlóan magas eredményt azóta sem produkált egyetlen hírműsor sem, maga a 60 Minutes mostanában 8,4-es ratinggel fut, ami még így is tízmillió nézőt jelent.
Khomeini, Putyin, Streisand
Az évek során 95 Emmy-díjjal jutalmazott 60 Minutes leghíresebb interjúi és riportjai között szinte mind Wallace nevéhez fűződnek. 1979-ben az iráni túszügy alatt Szadat egyiptomi elnök idézve őrültnek nevezte Khomeini ajatollahot, aki a válaszában tulajdonképpen kilátásba helyezte, hogy Szadat ellen merényletet fognak elkövetni. 1982-ben Westmoreland tábornokot, a vietnami háború idején az amerikai csapatokat irányító főtisztet azzal vádolta meg, hogy az amerikai veszteségeket kozmetikázta azért, hogy a háború támogatottsága nagyobb legyen az USA-ban. 1991-ben beképzeltnek és önelégültnek nevezte Barbra Streisandot, és arról érdeklődött, mi volt az a trauma, amit csak húsz évnyi terápia tudott helyretenni benne.
1996-ban került sor a híres Jeffrey Wigand-interjúra, amiben a Brown&Williamson dohányipari cég egykori alkalmazottja kitálalt, és elmesélte, hogyan manipulálják a nikotin- és adalékanyag-szintet a dohánygyárak, és azt is, hogy a gyártók már évek óta tudják, hogy a dohányzás rákot okoz. (Erről a történetről Michael Mann filmet is készített Bennfentes címmel, lásd keretes írásunkat.) Wallace szintén 1996-ban ült le Louis Farrakhannal, a Nation of Islam egyik vezetőjével, akit azzal idegesített fel, hogy Nigériát - tegyük hozzá, teljes joggal - a világ legkorruptabb országának nevezte. Putyin orosz elnökkel akkor akasztott tengelyt, amikor egy interjú alatt az oroszországi állapotokra célozva megjegyezte, hogy “Ez itt igazi demokrácia? Ugyan már!” A közvélemény nem minden interjúját fogadta lelkesen, a Dr. Jack Kevorkiannal készített 2007-es riport (Dr. Halált ekkor engedték ki a börtönből) nem aratott osztatlan sikert.
Bementek az erdőbe
Mint minden oknyomozó műsor és újságíró, a 60 Minutes sem tévedhetetlen, és tulajdonképpen csak annyira megbízható, mint amennyire hitelesek a forrásai. Az évek során a műsor párszor igencsak beleszaladt a késbe, mert vagy olyan információkra alapozták riportjaikat, amiket nem tudtak (vagy csak lusták voltak) leellenőrizni, vagy a forrásmunkák, amiket felhasználtak, valótlanságokat állítottak.
1986-ban az Audi egyik autójáról készítettek egy riportot, amiben azt állították, az Audi 5000 névre hallgató autóban hiába nyomják a féket, az tovább gyorsul. A hat károsult vallomására alapozott történetről kiderült, hogy nem igaz, de az Audi eladásai drasztikusan csökkentek az USA-ban. 1997-ben azzal vádolták meg az amerikai határőrséget, hogy szemet hunynak bizonyos kábítószercsempészek üzelmei felett, de a forrásként felhasznált dokumentumról később kiderült, hogy hamisítvány. 2009-ben pedig egy magát internetes szakértőnek feltüntető férfi vezette meg a műsor szerkesztőit, aki finn középiskolásokról készített fotókról állította, hogy orosz hackereket ábrázolnak. A 60 Minutes minden ilyen esetben egy későbbi műsorban tisztázta a helyzetet és helyreigazításokat is közölt.
A többiek
Nem a 60 Minutes az egyetlen oknyomozó tévéműsor az USA-ban, de a legnagyobb hatással ők voltak a műfajra. Az NBC Dateline című heti magazinja sokkal populárisabb témákat jár körbe, és a riporterek sem olyan kérlelhetetlenek, mint Wallace vagy Dan Rather volt a CBS-en, ráadásul mostanában már szinte csak bűncselekményekkel foglalkoznak. Az egyik szegmensükben (To Catch a Predator) pedofilokat igyekeztek leleplezni úgy, hogy riporterük kiskorúnak adta ki magát internetes csetszobákban. A műsor 2004 és 2007 között 12 ügyet göngyölített fel, de végig a törvényesség határán egyensúlyozott, és nem egy esetben törvénytelen módszerekkel csalta csapdába a feltételezett elkövetőket. Az ABC 20/20 című hírműsora 2007-ben egy egész műsort szentelt a rivális ténykedésének, és azt sugallták, az NBC nem beszámolt az eseményekről, hanem előidézte azt - a Dateline azóta sem sugárzott ilyen jellegű riportokat.
Az ABC saját oknyomozó műsora, a 20/20 1978 óta látható, és a 60 Minutes-szel ellentétben leginkább emberi történetekkel foglalkozik, nem nagyobb horderejű eseményekkel. A leghíresebb riportjukat Monica Lewinsky-ról készítették, ezt 70 millió amerikai látta 1999-ben. Az amerikai közszolgálati televízió, a PBS 1983 óta Frontline címmel sugározza saját tényfeltáró műsorát, aminek adásaiban egy-egy témát járnak körül. Az egyes műsorok leginkább egy dokumentumfilmnek tekinthetők, nem igazi hírműsornak. A feldolgozott témák között szerepeltek a DNS-bizonyítékok előkerülése miatt felmentett elítéltek, a börtönökben alkalmazott besúgóhálózatok, 1999-ben, tehát két évvel a 9/11-es események előtt, az 1998-as, amerikai nagykövetségek elleni bombatámadások hatására pedig elkészítették Oszama bin-Laden és az Al Kaida profilját, amiben tulajdonképpen megjósolták az USA elleni újabb terrorcselekményeket.
Telített piac
Az oknyomozó és tényfeltáró újságírás mára igen nehéz helyzetben van, hiszen egyrészt a hírfogyasztók ingerküszöbe már sokkal magasabban van, mint 1991-ben, másrészt pedig az interneten szinte pillanatok alatt bármire rá lehet keresni, egy kicsivel több időt és energiát befektetve pedig alapos kutatómunkát lehet végezni akár a karosszékből is. Ez persze nem pótolja a személyes információkat, az informátoroktól, bennfentesektől érkező füleseket, de elnézve a hírműsorok mostani színvonalát, erre már a tévében sincs súl sok igény vagy szükség. A 60 Minutes nézettsége nem azért esett, mert az amerikai tévénézőket már nem érdeklik az exkluzív interjúk és a hírekben hallottak háttere, hanem azért, mert a blogokon, közösségi oldalakon és más internetes forrásokon keresztül mindezt bármikor beszerezhetik vagy megnézhetik.
Telítődött a piac, fragmentálódott a nézőközönség, az igazán értékes és hiteles információt egyre nehezebb megkülönböztetni az értéktelentől. A hírműsorok tehetetlenek, de mintha nem is igazán aktivizálnák magukat - más érzés úgy beszámolni valamiről, hogy tudjuk, hetvenmillió nézőnk van, és más úgy, hogy a kutya nem kíváncsi ránk. Az érem másik oldalán a pénz áll, amit ezek a műsorok ugyanúgy termelnek a tévéknek, mint egy fikciós sorozat. A 60 Minutes és társai az 1992-93-as évadban 670 millió dollárt kerestek a network tévéknek a reklámbevételeken keresztül - mára ez a szám közelebb áll a másfél milliárd dollárhoz.
Mivel a reklámozók olyan műsorban költenek, amit néznek is, így a tartalomnak kénytelen kelletlen igazodnia kellett az elvárásokhoz. A Dateline már szinte csak szenzációhajhász bűnesetekből él, mint a Tv2 Mokkája a kulcsi gyilkosságból. A 20/20 legutóbbi adásában egy repülőn egymással veszekedő ikreket mutató szegmens volt a legnézettebb, és csak a 60 Minutes tartja magát a klasszikus recepthez, és próbál igazán tartalmas témákkal foglalkozni.
Oknyomozás a tévében és a moziban
Michael Mann 1999-ben dolgozta fel Jeffrey Wigand, dohányipari bennfentes történetét, aki a 60 Minutes-nek nyilatkozva leplezte le a dohánygyárak mocskos kis titkait. Mike Wallace nem nagyon örült a filmnek, amiben a 60 Minutes egyik producere, Lowell Bergman sokkal előnyösebb színben tűnik fel, mint ő maga, de ettől eltekintve a történet hitelét nehéz megkérdőjelezni. Russell Crowe (Wigand) és Al Pacino (Bergman) alakításában a két főszereplőből igazi hős lesz, de betekinthetünk a 60 Minutes kulisszái mögé is. Wallace-t Christopher Plummer jelenítette meg a filmben.
Az oknyomozó újságírásról készült legjobb film Alan J. Pakula rendező nevéhez fűződik. Az 1976-ban készült Az elnök emberei azt követi nyomon, ahogy a Washington Post két újságírója, Carl Bernstein (Dustin Hoffman) és Bob Woodward (Robert Redford) egy Mély Torok kódnevű informátor segítségével felgöngyölíti a Watergate-botrányt, ezzel kikényszerítve Nixon amerikai elnök lemondását. A közelmúltban került mozikba a Russell Crowe főszereplésével készült Dolgok állása, ami egy brit minisorozat újrája, és egy gyilkossági ügybe keveredő politikus után nyomozó újságíró története. Pikantériáját az adja, hogy a főszereplő és a politikus baráti viszonyban vannak, így új irányból közelíthette meg a független újságírás témakörét.
A Jó estét, jó szerencsét! (Good Night and Good Luck) című filmet George Clooney arról az Edward R. Murrowről készítette, aki tulajdonképpen megbuktatta Joseph McCarthy szenátort, az ötvenes évek Amerikájának hírhedt antikommunista politikusát, és akinek az olyan tévés oknyomozó műsorok, mint a 60 Minutes is, a létüket köszönhetik.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
