A Survivort látni és megszenvedni

– A 10:30-as gép mikor indul? 11:00 óra van.
– Ja, az nem megy ma.
– Miért?
– Valami műszaki hiba. De nyugi, elvisszük.
-–Mikor?
- Még ma. De nem oda, ahová ment volna, oda már nem megy gép. 
– Hanem?
– Egy másik reptérre.

Ettől a beszélgetéstől egy átlagembert kiver a víz. A Fülöp-szigeteken viszont nem szabad mellre szívni az ilyesmit, és esetleg ingerülten visszakérdezni, de hogy mégis ezt így hogy tetszik gondolni, mert a filippínó mentalitásba ez nem fér bele. Mármint az idegeskedés az olyan piszlicsáré dolgok miatt, mint egy belföldi repülőjárat törlése.

És tényleg, amikor végignéztem a manilai repülőtér belföldi várójában a 40 fokos hőségben pihegve ülő utastársaimon, senkit nem láttam idegesnek. Menjél, fiam, játszani, küldik el a kisgyerekeket, és nyomogatják tovább a telefont. Nekem ennél egy fokkal hevesebb a vérmérsékletem, így megkérdem: mégis, akkor hová visznek, ha nem Nagába? Hát Legazpi Citybe, úgy 100 kilométerre délkeletre onnan, amivel úgy egyórányi plusz autóútra kerültem a Caramoan Nemzeti Parktól, az úti célomtól. A Survivor nekem is elkezdődött.

Azért nem lepődtem meg annyira a járattörlésen, mert az RTL régi-új realityműsorát gyártó Paprika Latino főgyártásvezetője, avagy executive producere, Pető Gábor jó előre felkészített rá. Előfordul az ilyen, jelezte emailben, telefonáljak, hogy a sofőr ne várjon feleslegesen. A plusz 100 kilométerrel az volt a baj, hogy a forgatási helyszín, a Caramoan Nemzeti Park egy hegyvonulat túloldalán fekszik, így délről közelítve egy órával több szerpentinen keringés várt rám. A késés miatt a trópusokra jellemzően pillanatok alatt beálló sötétségből is több jutott.

mert térerő az nem nagyon van arrafelé. De hát kellett nekem Survivor-forgatásra jönni.

Kellett hát, ez az a tévéműsor, aminek készítése mindig is érdekelt. Tíz éve levelezem az amerikai verziót gyártó céggel, azaz írok nekik egy udvarias emailt, hogy nincs-e lehetőség nemzetközi sajtómunkásként belekukkantani a műsor felvételébe, hiszen az amerikai sajtót minden évben elutaztatják a helyszínekre, és tizedik éve kapok nagyon kedves, de határozott visszautasítást.

Amikor az RTL jelezte, hogy a 2003–04-es próbálkozás után ismét szigetes túlélőshow-t forgatnak, csak remélni tudtam, hogy megnézhetem, hogyan készül a realitytelevíziózás csúcsának számító műsor hazai verziója. Szóval így, és egy 14 órás, nikotinmentes Budapest–Isztambul–Manila repülőút után kerültem Manilába, ahol a reptér melletti szállodában teljesen természetes a dohányzó szoba, és ami mögött 15 méterrel áll az a bevásárlóközpont-kaszinó, ahol két héttel a visszautazásom után egy terrorista 37 embert lőtt le gépkarabéllyal.

Az ország közbiztonsága legendásan rossz, legalábbis mindenféle jelentések szerint a 11. legkevésbé ajánlott hely a turistáknak, akiket ezek szerint a kábítószer-kereskedőket és fogyasztókat tűzzel-vassal irtó kormányzat csak szükséges rossznak tekint. Az átlagember mentalitásában ebből semmi nem érezhető, a helyiek kifejezetten kedvesek és barátságosak, egyszer vágtak csak át egy piacon hat nap alatt, szóval egy rossz szavam nem lehet. A klíma rettenetes, légkondicionáló nélkül nem lehet elviselni, de az utcát, vagy ha már ugye Survivor, a forgatáshoz használt szigeteket nem lehet hűteni. Ott napon 40 fok van és hozzá 98 százalékos páratartalom, öt perc alatt úgy néz ki az ember, mint aki frissen zuhanyozott, aki pedig 50-es faktorú naptej nélkül megy ki a szabadba, nagyon hamar megbánja.

A Survivor az a realityműsoroknak, mint a sorozatoknak a Dallas vagy a Maffiózók, valami olyat mutatott a nézőknek, amiről nem is tudták, hogy kell nekik, de amint megkapták, nem tudtak betelni vele. Az alapja egy svéd formátum, az Expedition Robinson című hajótörés-szimulátor, a lényege meg az, hogy 16 átlagembert kitesznek egy vagy több egzotikus szigetre, ahol minimális ellátást kapva kell túlélniük 39 napon keresztül úgy, hogy háromnaponta kiszavaznak valakit maguk közül. A kiszavazottak az elején mehetnek isten hírével, de egy ponton túl már maradnak a trópusokon, és a zsűri tagjai lesznek – az utolsó adásban az ő szavazataik döntik el, hogy a döntőben jutott két vagy három játékostársuk közül ki kapja az egymillió dolláros fődíjat. Mindezt úgy, hogy az a tíz ember, aki a zsűriben ül, azért került oda, mert a döntősök átverték őket, hazudtak nekik, elárulták vagy csak szimplán nem kedvelték és kiszavazták őket. 

A forgatási helyszínek a világ szinte minden fontos piacán jelen lévő Survivor esetében elég limitáltak. Az amerikai verzió próbálkozott pár nem szigetes évaddal, voltak Ausztráliában, Afrikában és Kínában is, de istenigazából akkor működik a dolog, ha szigetek vannak és tenger, evezés, hajók, naplemente és sok színes hal. És elméletileg, de szigorúan csak úgy, ahhoz, hogy hajótörést szimuláljunk, bármilyen sziget jó, mert hát az életben sem úgy futunk zátonyra, hogy ha lehet, akkor annál a szigetnél, ott jobbra, ott szebbek a fák, és a part sem kavicsos, hanem fehér homokos. A Survivor viszont egy tévéműsor, aminek vannak logisztikai feltételei, a nézőjének meg egyfajta elvárása a képi világot illetően. Egy derékig érő cserjékkel borított, kopár szigeten kókadozó játékosokról szóló műsort senki az égvilágon nem fog megnézni, mert nem néz ki jól. Így a tévések kénytelenek olyan helyekre menni, ahol a stáb igényeit és a nézői elvárásokat egyszerre lehet kielégíteni, és ilyenből annyira sok azért nincs.

Céges nyaralás

A világon jelenleg három úgynevezett hub, azaz gyártóbázis működik, ahol Survivort szokás forgatni – már ami a nemzetközi verziókat illeti, mert az amerikai anyasorozat teljesen külön utakon jár. Ezek közül az egyik az a hub, ami a Fülöp-szigeteken is működik, a Caramoan Nemzet Parkban, egy Gota nevű üdülőfaluban. Ez a kábé száz bungalóból álló létesítmény az év nagy részében turistalétesítmény, ha valaki el akar vonulni a világtól és pocolni egy kicsit, csak javasolni tudom, de nyüzsire ne számítson, mert a környéken semmi nincs, a legközelebbi falu vagy 10 kilométerre van, és az is csak 25 házból áll. Áprilistól augusztusig viszont nem nagyon lehet turistáskodni errefelé, mert a holland gyártó cég és a különböző nemzetközi tévéstábok az egész üdülőkomplexumot kibérelik. Egyébként az amerikaiak is itt forgatták 2012-ben és 2013-ban a Survivor 25. és 26. évadát (a 27. és 28. pedig pár száz kilométerrel délebbre készült), de ők nem használták a holland gyártóbázist, hanem saját konténerfalut építettek, sőt, Jeff Probst műsorvezető kapott egy teniszpályát is, mert a testedzés az fontos.

A holland bázis a Survivor-gyártás egyik alappillére, ők biztosítják az itt forgató stáboknak a felvételhez szükséges technikát a kameráktól a mikrofonokig, de hozzájuk tartozik a díszletrészleg is, ahol a sorversenyekhez szükséges díszleteket és kellékeket építik meg. A másik alappillér a helyi stáb, amire egyébként azért is van szükség, mert külföldi cég csak úgy nem gyárthat műsort, kell egy helyi partner nekik, így a holland cég kénytelen volt leszerződni valakivel (nem mintha nem akartak volna), aki a logisztikához szükséges járműparkot biztosítja, azaz leginkább a hajókat, de ők adják az orvosi stábot és a segédmunkaerőt is, nélkülük sem lenne műsor, az biztos. A harmadik pillér természetesen az adott ország stábja, aminek minimum 35 főből kell állnia (ezt a jogtulajdonos és a holland gyártó cég kötötte ki a licencszerződésben, de az RTL ennél több, 50 főt hozott), szóval egy-egy évad forgatásán összesen úgy 130-140 ember melózik.

Gota és környéke azért olyan kedvelt a realitygyártók körében, mert a táj valóban lélegzetállítóan szép. Amint kijut az ember a falu öbléből, bármerre néz, kisebb nagyobb szigetet lát, zöld dzsungelt és meredek sziklafalakat, köztük a zöldeskék vízzel. A sok sziget viszont nem azt jelenti, hogy a forgatásra alkalmas helyszínek száma végtelen, a magyar műsort gyártó Paprika Latino producerei szerint jó, ha hat-hét olyan kisebb sziget akad, ahol lehet realityt forgatni, azaz, ahol a törzsek lakhatnak, és további nyolc-tíz sziget van, ahol a különböző sorversenyeket fel lehet venni. 

És itt rakódik rá egy újabb réteg arra a logisztikai őrületre, ami mindennap jellemző egy ekkora produkcióra. A magyar évaddal párhuzamosan a dánok forgattak, akik velünk ellentétben óriási rutinnal rendelkeznek ebben a műfajban, a náluk még mindig az eredeti, Expedition Robinson néven futó műsor 1998 óta már a 18. évadát taposta, és a stábban konkrétan volt olyan szaki, aki mindegyikben dolgozott. A két műsort ugyanott, párhuzamosan vették fel, azaz a két stábnak osztoznia kellett az erőforrásokon, amibe a szigeteken túl a 12 hajó, a technika és az emberanyag is beletartozott. Ez gyakorlatilag úgy nézett ki, hogy egy forgatási nap megszervezésénél mindent duplán kellett figyelembe venni, a dán és magyar gyártás folyamatosan egyeztet a hollandokkal, például arról, mikor mennek ki a hajók a szigetekre, ahol a játékosok vannak, és azokra a helyszínekre, ahol a sorversenyek folynak, hiszen ha az egyik szigeten valamelyik stáb éppen forgat a parton, akkor más sem hiányzik nekik, mint a kép hátterében elhaladó hajó.

Ilyenkor, amikor két vagy több ország forgat egyszerre, a Survivor alapelemeit is többen használják, gondolok itt a sorversenyek helyszíneire és kellékeire, illetve a törzsi tanács, azaz a kiszavazása helyszínére. Az alapcsomag, amit a licenc megvételével mindenki megkap, heti egy jutalomjátékból, védettségi játékból és törzsi tanácsból áll, ennek a felvételét vállalják a hollandok. A gyártásnak mindkét részről össze kellett hangolnia, hogy ki, melyik napon, mit forgat, mikor melyik díszletben lesz, mert az évadra nem két adag játékot gyártottak le, hanem csak egyet, amit a magyarok és a dánok is használtak. Érdekes lenne megnézni, hogy az olyan védettségi játékokban, amik kitartást igényelnek, ki bírta jobban a függeszkedést, az egy lábon állást és így tovább. Egyébként ezeket a játékokat két-három nappal a felvétel előtt a stábtagokkal tesztelik, és volt olyan, ami után teljesen kikészültek, pedig nekik van kajájuk és légkondicionált bungalójuk, a játékosoknak meg nem.

Az alapcsomagon aztán mindenki azt és úgy változtat, ahogy akar. Egy játék esetében például a hollandok adnak hat kamerát kezelőszemélyzettel együtt, az ehhez szükséges hátteret, a hangosítást, a díszletet, a játék levezénylését, az adásrendezőt, szóval mindent, amivel fel lehet venni az eseményeket. Ha valakinek ennél több kell, az szól, és visz mondjuk egy plusz kamerát, de ez már az ő költsége. Az RTL élt ezzel a lehetőséggel, így minden játék alatt volt egy olyan kamera, ami végig Istenes Bencét vette. Ez azért kellett, mert az alapfelállásban a hat kamerából egy sem volt dedikáltan a műsorvezetőn, márpedig ha van egy 40 perces játék, ott sok felvétel kell a játékosokat buzdító műsorvezetőről, mert ez nagyon sokat hozzátesz a nézői élményhez.

Az is nagy különbség, meséli Pető Gábor, hogy a hollandok alapvetően a térmikrofonos felvételre készültek fel, így dolgoznak a dánok, a szerbek és még sok más ország, a magyar produkció viszont a mikroportokban hisz, mert sok a realitytartalom, a beszélgetés, és ezekről nem akartak lemaradni. Persze a védettségi játékok közül nem minden esetben lehetett ezeket használni, a tengervíz nagyon nem tesz jót a technikának. A hollandok ezzel nem foglalkoznak, ha a magyar stáb így akar hangot rögzíteni, az az ő baja, így a portokat és a mobilkeverőket otthonról kellett kiszállítani. 

A műsor előkészítése elég hosszú folyamat, ennek egyik állomása egy olyan találkozó volt a magyar, a dán és a holland stáb részvételével, amin a hollandok bemutatták a védettségi játékokat, hogy a két stáb előre felkészülhessen. A két műsor forgatási rendjét is ekkor kezdték el egymáshoz igazítani, nem is sejtve, hogy Gotában akkor éppen egy hurrikán szedte darabokra az üdülőfalut, és amikor az RTL nem sokkal később megnézte a helyszínt, kis híján sírva fakadtak, mert szinte semmi nem maradt épen belőle. A filippínó építőipart viszont ilyenekkel nem lehet megrengetni, és áprilisra már minden pont úgy nézett ki, mint a pusztítás előtt. 

Minden változtatást meg kellett beszélni a formátumgazdával, akiről azt mondta Rubin Kristóf, a műsor kreatív producere, hogy a legszigorúbb jogtulajdonos volt, akivel eddig találkozott.

Hasonló rigorózus ellenőrzés alatt volt minden a játékmenettől a tervezett logón és artworkön át. A Survivort, meséli tovább Rubin, nagyon sokan meg akarják venni, de a jogtulajdonosok nem feltétlenül akarják mindenkinek eladni. Ha a jelentkezőről úgy gondolják, hogy nem üti meg a mércét, akkor nincs üzlet. 

A forgatás is egyfajta túlélés

Az egyik védettségi játékot végignézve az derült ki, hogy mint minden a tévében, ez is nagyon sok üresjárattal jár a felvétel előtt, többször végigmentek a teendőkön Istenessel és a játékosokkal is, a szabálymagyarázat angolul ment, a holland stáb egyik szerb származású tévése okította a játékosokat arról, hogy egy vizesárok felett forgó hordón hogyan kapaszkodhatnak, és mi az, amiért kizárás jár. Aztán amikor elindul a felvétel, akkor nincs apelláta, elnézést, nem figyeltem, vegyük megint, élesben forog minden és egyszer. Amit mi a tévében letudunk 15 perc alatt, az a valóságban legalább egy óra, pedig erre felkészülve nehezítések is vannak a játékban, amikre nem készítik fel a játékosokat – volt is anyázás rendesen, amikor már csak egy kézzel lehetett fogni a túlélést jelentő rudat. Istenes pedig végig ott állt a negyven fokban, bakancsban, sapkában, ahogy azt Jeff Probsttól, az amerikai műsor teniszkedvelő házigazdájától is megszokhattuk, nem volt elkenve semmi a szerepéből.

Az ENG-stábok, azaz operatőr-hangmérnök-szerkesztő triók 12 órás váltásban dolgoznak. Az első műszak reggel hatkor megy ki a szigetekre (ahol laknak a játékosok), és este hatkor, az utolsó hajóval jön vissza, akkor, amikor az éjszakás műszak megy ki a reggelig tartó másik etapra. Az éjszakai melónak megvan az az előnye, hogy nem 40 fokban kell a 15 kilós cájggal a vállán/nyakában kolbászolni az embernek a tűzforró homokban, a hátránya meg az, hogy éjjel több az olyan rovar és csúszómászó, amiket érdemes elkerülni. Az RTL egész nap forgatott, mert ahhoz, hogy napi egyórányi anyag meglegyen, kell az éjszaka is, még úgyis, hogy a táborhelyek nem voltak bevilágítva, és csak a tábortűz környékén lehetett hasznos felvételeket készíteni. Amíg a törzsekben sok játékos volt még, két ilyen stáb volt minden szigeten, és a szerkesztőknél is volt egy kis kamera, így nem maradtak le semmi lényegesről, hiszen szükség esetén három történetszálat tudtak felvenni. Ehhez egyébként az is hozzátartozik, hogy ahogy minden verzió esetében, a magyarnál is megállapodtak a játékosokkal, hogy a lényeges dolgokat akkor mondják el, amikor van egy stáb a közelükben, mert nincs utóforgatás vagy csapókettő.

A dánok, ha minden igaz, hetiben vagy heti három adásban gondolkodnak (mint az ausztrálok), ők este hat után magukra hagyják a játékosokat. Ennek megvolt a böjtje is, hogy az egyik törzsük éjjel kilógott a táborból, és a sziget túloldalán levő faluból halat kunyeráltak. Lebuktak, haza is zavartak vagy négy játékost. Jogos a kérdés, hogy milyen falu, mert hát itt papíron lakatlan szigetekről van szó: azok a partszakaszok és erdősávok, ahol forgatnak a produkciók, valóban lakatlanok, de a szigeteken előfordulnak kisebb falvak, mondjuk azok túlsó végén, több kilométerre a játékosoktól. A helyiek már hozzászoktak a Survivorhoz, és messze elkerülik ezeket a részeket.

Napi 100 gramm rizzsel senki sem viccel

A Survivor a túlélés és fizikai kínlódás mellett leginkább az emberekről és a köztük kialakuló viszonyokról, kapcsolatokról szól, arról, hogyan tudjuk saját korlátainkat ledönteni, elmegyünk-e a falig a milliós nyereményért, képesek vagyunk-e megváltozni, elveink ellenére cselekedni, vagy éppen ellenkezőleg, mindent megtenni azért, hogy integritásunk megmaradjon. A nemzetközi verziók az amerikaival ellentétben sokkal megengedőbbek, legalábbis ami a külső megjelenést és az étkezést illeti. Ivóvizet és minimális mennyiségű kaját kapnak a játékosok (de a vizet mosakodásra nem használhatták), mert, ahogy azt Rubin Kristóf megfogalmazta, nem kinyírni vagy megtörni akarnak senkit. Félreértés ne essék, napi 100 gramm rizzsel és 80 gramm babbal egyikünk sem lenne beljebb, ez csak az amerikai változathoz képest számít dőzsölésnek. 

Az amerikai kiadásban 39 napból vágnak össze 13 részt, azaz 3 nap eseményei tesznek ki egy 42 perces, kereskedelmi egyórás epizódot. Több verzió van, 35 napos de 5 hónapos is, nem vicc, a görögök egyfajta Való Világot csináltak belőle. A magyar változatban 44 forgatási nap alatt kell 35 részt felvenni, aminek elsősorban anyagi oka van. A stáb ugye amúgy is a helyszínen van, a kamerák forognak, ha viszont a felvett anyagból csak a klasszikus műsormenetnek megfelelő heti egy adás jön ki, akkor mindössze 13 órányi tartalma van a csatornának, ami egy CBS esetében nem gond, de egy kis ország kis tévéjének igen. A Survivor ugyanis rettentő drága műsor. Hiába forog a Fülöp-szigeteken, a holland gyártó cég európai áron számol mindent, és persze a helyi szolgáltatások ára is magasabb – az RTL tehát jobban jár, ha 14 helyett 35 órányi tartalmat állít elő, mert hiába kell az extra játékokra, helyszínekre, szerkesztésre és vágásra pluszpénzt költenie, fajlagosan egy előállított óra így is jóval olcsóbb, mint a hagyományos formátumot követve. 

Vannak még változások az amerikai műsorhoz képest, amihez azért hasonlítom kényszeresen a magyart, mert egyrészt ezt ismerem a legjobban, másrészt ez a műfaj etalonja, az a tévés produktum, ami örökre megváltoztatta a televíziózást. A Survivor lényege, ahogy azt Rubin Kristóf is többször hangsúlyozta, hogy 16 (vagy 20, vagy 22, mindegy) ismeretlen ember hogyan viselkedik egymással akkor, amikor a mindennapi túlélésért is küzdelmet kell folytatni, mert „a hűtőből kiveszem a sört, és rendelek egy kosár csirkeszárnyat” élethez képest egy marék rizs az küzdelem és túlélés. Ez a stressz, az ismeretlenekkel való gyors összecsiszolódás (hiszen a harmadik napon már védettségi játék van, utána kiszavazás) és az úgynevezett social game, azaz az egymással, a közösséggel való viselkedés, a helyezkedés, a szövetségek kötése és felrúgása, és legfőképpen az önismereti rész, az önmagunkkal való szembesülés az, ami a Survivort érdekessé teszi. A kiszavazott versenyző nem egyszer fel sem fogja, mi történt vele, nem számít arra, hogy hazaküldik, döbbent arccal hallgatja, hogy az ő nevét olvassa fel a műsorvezető. 

Hogy is megy egy ilyen?

A játék két szakaszból áll, az első 15 adásban a törzsek háborúznak egymással, ilyenkor a csoportérdek felülmúlja az egyénit, más taktikával kell játszani. Hasznosnak kell lenni, de nem túl hangosnak, láthatóan tenni kell a közérdekért, de nem buzgómócsingoskodni – nagyon kényes az egyensúly, egy rossz mondat, egy ellazsált délelőtt is elég lehet a kieséshez. A két törzs egyesülése után jön a második szakasz, amiben az egyéni védettség megszerzése a cél, ilyenkor felértékelődnek az addigra kialakuló szövetségek, elkezdődik az a fajta játék, ami igazán érdekessé teszi a Survivort.

Az egyéni szakaszban ugyanis alapból egy játékosnak van csak védettsége, mindenki más szabad préda, viszont akit kiszavaznak, az nem megy haza, hanem a zsűri tagja lesz, azé a zsűrié, amelyik majd a játék végén a döntősök közül kiválasztja azt az egyet, aki a fődíjat kapja. Mindezt úgy, hogy a zsűritagok kiesésében a döntősök az esetek 99 százalékában vastagon benne vannak. Ez az a része a Survivornak, ami kiemeli az összes hasonló műsor közül, hiszen úgy kell elárulnod a szövetségeseidet, hogy azok mégis megjutalmazzanak érte. És ez az a része a játéknak, amit az RTL az első két, A sziget alcímű évaddal annak idején elcseszett – a játékosok helyett a közönség szavazatai döntötték el a nyertes személyét.

Kicsit furcsa volt látni, hogy a játékosok a sorversenyekre külön ruhát kaptak, ez engem végtelenül felidegesített, mert a Survivor hitelességéből vett el egy nagyobb részt. Az amerikai kiadásban szó szerint veszik azt, hogy hajótörésről van szó, és aki egy öltönyben érkezett a játékba, az abban is csinálta végig – letépte a gatya szárát, hogy sort legyen belőle, a zakóból meg mellénykét faragott magának, és így tovább. A játékosok a 39. napra lesoványodva, koszosan ültek a törzsi tanácson, látszott rajtuk az, hogy ez nem egy nyaralás volt – a magyar verzióban ezt az illúziót a három szettből álló ruhatár (rendes cucc, versenycucc, fürdőruha) kicsit tönkreteszi. Ezt a producerek azzal indokolták, hogy a magyar nézői igényekre szabták a műsort, én inkább fordítva csináltam volna, de nem akarom a csalánt más farkával verni. 

Az viszont hozzátartozik a dologhoz, hogy a körülmények, a hőség és a rovarok eleve annyira megnehezítették a játékosok dolgát, hogy így is szívtak eleget – volt, aki feladta, másokon nagyon durván elfertőződtek az egyik helyi terminátorrovar, a tűzlégy csípései. A producerek antibiotikum-kúráról és kórházról is meséltek, tályogokról és gennyes kelésekről, szóval akit a túlélésből ez a rész fog meg, elégedett lesz a műsorral. Még mielőtt valaki azt hinné, hogy az RTL megölni vitte a játékosokat a szigetekre, hát nem, van minden törzsnél elsősegélydoboz, amiben a sebkötözéshez szükséges dolgok és pár alapvető, nőknek szükséges higiéniai alapvetés mellett van egy rádió is, amivel hívhatják az orvost a nap 24 órájában. Az azért hozzátartozik a teljes képhez, hogy az RTL-nek alkalmazkodnia kellett a holland hub és az orvosi stáb kéréseihez, azaz ha ők azt mondták, hogy naptejet és ivóvizet kötelező adni a játékosoknak, azt nem írhatta felül a magyar gyártás, még ha akár szerette is volna. 

A szereplőválogatás nagyon nehéz volt, meséli Rubin, mert nagyon észnél kellett lenni, hogy mit keresnek a versenyzőkben. Nagyon sok mindennek kellett stimmelnie a karakterekben, hiszen a Survivorban való szereplés az teljesen más, mint egy Való Világban. A szereplők idősebbek is, mint a klasszikus beköltözős show-kban itthon megszokott gárda, és, ahogy a kreatív producer fogalmazott, szellemi teljesítményben is több kell. 

Ide érettebb emberek, felnőttek kellenek. Az első szakaszban, a törzsek háborújában egyébként valahogy pont úgy alakult, hogy lett egy melósabb és egy bulizósabb törzs, ami ugye elég sokszor elő szokott fordulni a Survivorban. Az viszont mindegy, hogy ki melyik stílusú törzsbe került, ha megérti, hogy ez a játék egy belső utazás, egy kőkemény szembenézés önmagunkkal. Volt olyan játékosunk, aki ezt képtelen volt megérteni, és fel is adta a dolgot. Ha valaki lelkileg és szellemileg nem elég érett, akkor nem ide való.

A casting során egyébként pont úgy bizonyos típusú karaktereket kerestek, mint az összes valóságshow-ban a világon. „Kellett jó és rossz, vicces és komor, erős és agyas, sértett, gonosz és kedves. Alapkaraktereket hoztunk. Arra kíváncsi leszek, hogy a nézők megértik-e a játék mélységét, hiszen azon túl, hogy a szereplők a parton fekszenek meg szívnak a kaja miatt, ez egy nagyon komoly belső utazás, és ez benne a lényeg.” A tévé átka, vagy éppen áldása, hogy a Survivort az egész világon ismerik, így a magyar verzióba jelentkezők nagy többsége is látott pár epizódot. Ahogy az az amerikai évadokban is lenni szokott, a magyarban is lesz egy szakértő, aki minden évadot ismer, és papíron a túlélés fekete öves mestere, és olyan is akadt, aki direkt nem nézett meg egy részt sem, és úgy érkezett meg a szigetre, hogy azt hitte: a Survivor a sorversenyekről, a játékokról szól, és aki erős és fitt, az tulajdonképpen simán nyer is.

Meg is lepődtek azon, hogy ez mennyire más, mint amilyennek sejtették. Én azt mondtam nekik, hogy ezt úgy fogják fel, hogy egy tévéstáb biztosít nekik egy nagyon kemény játékot egy elképesztően szép trópusi helyen, amiért fordított esetben, azaz ha nem tévéműsor készülne belőle, iszonyatos összegeket kellene kifizetniük.

Nincs forgatókönyv

A stáb a nap végén a parthoz közel felállított menza- és bárépület előtti placcon gyűlik össze. Faasztalok, mellettük sörpadok, mindenki előtt a kötelező víz (két liter folyadék nélkül nem lehet elhagyni a táborhelyet egyébként) vagy egy sör, esetleg a kaja maradványai, amivel nekem öt nap alatt nem volt bajom, de amikor megtudtam, hogy pont ötnaponta ismétlődik a menü, akkor kicsit megsajnáltam a stábot. Ilyenkor, a nap végén tárgyalja ki a stáb, hogy mi történt az egyes szigeteken, mi az a történetszál, amire az adott napi sztorit fel lehet húzni, legyen az egy nagy veszekedés, egy rejtett védettségi amulett keresése, vagy éppen az, hogyan tartsa két játékos titokban a többiek előtt, hogy egy félkilós nutellás bödönt rejtegetnek az egyik fa tövében. Az RTL egy komplett elővágó stábot is kiutaztatott, akik az értekezletek után a napi anyagot válogatják le, de vágni csak Budapesten kezdtek el valamikor júniusban, addig csak nyers válogatás folyt, amiben a terepen dolgozó szerkesztők is részt vettek. Ez a része engem rettenetesen érdekelt, mert ugye a reality műfajban nincs forgatókönyv, a sztori a vágás alatt áll össze, és itt lehet manipulálni is az eseményeket egy-egy jókor bevágott fancsali képpel vagy teli szájas vigyorral. 

Ez nem habkönnyű bulvárműsor. Ez nem egy kedves reality, mint a Nyerő páros. Itt komoly etikai, erkölcsi kérdések vannak, sokkal mélyebb, mint bármi, amit ebben a műfajban a tévében eddig láthattak a nézők. Ez a műsor arról is szól, kik és mik vagyunk, és a kép nem egyszer cseppet sem hízelgő, de pont ettől lesz rettentő érdekes és élvezetes.

Rubin Kristófon végig látszott, hogy piszkosul élvezi a melót. Amikor az egyik jutalomjáték (Survivor-nyelven: reward challenge) helyszínére mentünk át hajóval, elmesélte, hogy bár évek óta forgat realityket, a Való világtól a Konyhafőnökön át a Nyerő párosig, de az a szabadság, amit a Survivor ad, teljesen más dimenzióba helyezte a dolgokat. Nincs épített díszlet, csak a játékoknál, a természet viszont olyan hátteret kínált az egészhez, amilyenhez nincs fogható. És ugyan a Celeb vagyok... is hasonló környezetben forgott, de sokkal behatároltabban, a táborhely és az épített díszletek közé beszorítva. A természetre a stáb nagyon vigyázott, már ha a helyiek ezt az utóbbi években el is hanyagolták (az óceánt a partok környékén teljesen lehalászták, a környezetet pedig tönkre vágták a dinamittal való halászattal): a forgatások végén mindent úgy állítottak vissza, ahogy találták, addig egy hajó sem indulhatott vissza a szigetekről, míg az utolsó papírfecni is fel nem volt szedve.

A jutalomjáték forgatásán derült az is ki számomra, hogy az „ember tervez” mondásnak több rétege van. Például az, hogy hiába tűnik meglehetősen egyszerűnek egy szimpla memóriajáték, amiben az a lényeg, hogy a játékosoknak különböző tárgyak (üveg, horgony, láda, kötélcsomó stb.) sorrendjét kell megjegyezniük, ha a kimerült agy egyszerűen nem képes rá. Pedig tényleg nem volt nehéz a feladat, öt tárgy sorrendjét bárki vissza tudja mondani, itt meg annyi volt csak a nehezítés, hogy fel is kellett őket rakni egy asztalra. És itt jön be az, hogy a fáradt ember nem tud racionálisan gondolkodni: a mintaként kirakott tárgyakat addig lehetett nézegetni, míg az egyik játékos le nem húzta a rolót, és el nem takarta őket. Mivel pontot az kapott, aki hamarabb és jól rakta ki a feladatot, nem értettem, miért nem szántak a memorizálásra több időt 6 másodpercnél, akkor meg pláne, amikor már hatodjára próbálkoztak ezzel a módszerrel, de az istennek nem ment, az idő meg telt, a dagály közeledett, a nap tűzött, és még nagyon messze voltunk az ötpontos álomhatártól. Ilyenkor kell váltani. Rubin szólt Istenesnek, akiről közben szakadt a víz, hogy akkor három pont elég a győzelemhez, majd fél óra múlva az öt tárgyból is csak négy lett, mert ha nem így történik, még mindig ott ülünk a 40 fokos sátorban. 

Istenes Bencének egyébként fogalma nem volt arról, mire vállalkozik, amikor igent mondott, mármint úgy értve, hogy a műsorból egy képkockát sem látott, aztán persze belenézett az amerikai verzióba, és nagyon megfogta, különösen a játék része.

Nem a realityt találtam érdekesnek, hanem a sorversenyeket, ezeket minden műsorban imádtam. Ki is próbáltam majdnem mindegyiket, vagy a tesztcsapattal, vagy utólag, amikor volt rá időm. Jeff Probst, az amerikai műsorvezető elképesztő, úgy berántja a nézőt a játékokba, hogy nem tudsz felállni a tévé elől. Mi is valami hasonlót csináltunk, pedig nem ez az általános, a nem amerikai verziókban nem nagyon kommentelik végig a versenyeket.

A dán műsorvezető például egy nagyon katonás, határozott fellépésű ősz férfi, aki leginkább üvöltve kommunikál a játékosokkal, de a sorversenyek alatt egy szót sem szól hozzájuk. A törzsi tanácsban is ez a katonás stílus ment náluk, míg Istenes ezt nem nagyon erőltette, mert egyrészt minek, másrészt meg nem biztos, hogy komolyan vették volna. „Azt megbeszéltük a stábbal, hogy ez nem olyan műsor, mint a Való Világ, nem kell bratyizni, legyen távolság a játékosok és a műsorvezető között, de nem mentünk át kiképző őrmesterbe.”

– Elnézést, a 11:00 órás gép fog késni?
– Fog. 
– Mennyit?
– Nem tudjuk. Manilában rossz az idő, nem akarnak felszállni. De jönni fog, ne idegeskedjen.
– Hol érdemes várakozni?
– Ott, a kocsmában. Majd látja, amikor megjön a gép, akkor elég jönni.

A nagai repülőtér épületét egy domboldalba építették, a futópálya felette található, és pont úgy néz ki, mint a Narcos című sorozatban az, amit Pablo Escobar használt kokaincsempészésre Kolumbiában. Félkörben hegyek és dzsungel, középen a betoncsík, amire majd leszáll a gép. Nem volna hülyeség, ha jönne, mert ugyan az út egy óra Maniláig, de nekem este 11-kor csatlakozásom van tovább Isztambulba, és ha lekésem, a következőre egy napot is várni kell. De hát ez van, ez egy ilyen hely, leülök a kocsmába, ami egy hevenyészetten fedett teraszból, egy pultból és egy fagyasztóból áll, van egy budi is, senki nem akarja tudni, milyen volt belülről.

A szomszéd asztalnál egy fehér faszi ül a filippínó feleségével, és nagyokat hallgatva sörözik. Ausztrál, mint kiderül, húsz éve itt él, és látott már karón varjút. Kérdezem, hogy a gép mikor várható, mire röhög és a vállát vonogatja, ő hetente jár erre a reptérre, de rendszert még nem vett észre a dologban. Egy biztos: ha 5-ig nem jön a gép, akkor baszhatjuk, mert a pálya nincs megvilágítva, sőt, vezetőfények sincsenek, szóval sötétben nem lehet felszállni. Ők söröznek, én kólázok, közben leszakad az ég, és 25 percen át egy trópusi vihar veri a környéket, majd amikor elvonul, marad a párás hőség, az izzadás és a várakozás. A gépünk 17:05-kor szállt le, és hatkor már mentünk is. A gép felé baktatva az utasfelvételis hölgy ellenőrizte a beszállókártyát, és diadalmasan nézett rám: tessék, mondtam, hogy lesz gép? Nem tudnám ezt a mentalitást megszokni, de ha úgy nézzük, igaza volt.