Támad a tepertő

Főzök. Jobb kezemben a könyv, balban a távvezérlő. Minden mozzanatot kikockázok, patikamérlegen mérem ki a hozzávalókat, még arra is figyelek, hogy a megfelelő ujjmozdulatokkal szórjam a sót a levesbe. Mutatóujj az óramutató járásával ellentétes irányban három finom körzőmozdulatot végez a hüvelykujjon.

A selejt bosszúja

A végeredmény mégsem olyan, mint a színes fényképen, ahol az elszenesedett területektől mentes húson ott csillog a csomómentes sajtmártás, mellette a tökéletes steakburgonya, és az egészet a mélységélességbe vesző zöld salátalevelek ölelik körül. Az én tálamon fakók a színek: szottyadt zöld, hamuszürke és fakó sárga, csak a szénfekete erőteljes. Ráadásul az egész magába van roskadva, jelentéktelen, alig tölti ki a tál közepét, pedig a designboltban vásárolt ünnepi terítéket pakoltam elő erre az alkalomra.

Ilyenkor becsukom a szemem, és felidézem, amint Stahl Judit szokásához híven intim közelségbe kerül egy nagy adag farfalléval, szerelmet vall egy sült sertéskarajnak, esetleg elképzelem, ahogy egy tál tonhalas ceruzabab-saláta fölé hajolva azt mondja, hogy "Jaj de tündi-bündi vagyok". A kritikus pontnál a kép kimerevít, gyilkos mosoly fut végig a szám szélén, majd részletekbe veszően elábrándozom, hogy mi lenne akkor, ha egy száznegyvennel száguldó csipszszállító teherautó négy tonna mesterségeges adalékanyaggal, színezékkel és állományjavítóval megpakolva behajtana a stúdióba.

Jamie Olivert ilyenkor álmomban otthagyja a barátnője, amiért is bánatában belefojtja magát egy vájdling joghurtos, mentás, zöldcitromos pácba, egyéb, kevésbé ismert tévészakácsok esetében pedig egyszerűen azt képzelem, hogy önálló életre kel a kezükben a nagy fordulatszámú, aprítótoldalékkal felszerelt kézimixer.

És ha mindez már nem segít, na akkor egymás után megnézek pár Gerilla Grillt.

Fitneszsaláta a hullámvasúton

A Cool saját gyártású főzőműsorában két önjelölt séf süt-főz bármilyen erre alkalmatlan helyen, a hullámvasúton, a Központi Okmányirodában vagy éppen egy forgalmi dugóban veszteglő Zsiguliban.

Persze a Lánchíd közepén nem lehet pármai sonkába tekert bélszínt készíteni, és hát a Csillagbörtön udvara sem a legalkalmasabb a "Zöldfűszeres tengerisüllő-filé gombás sült krumplival és salsa verdével Tony Blair-módra" fantázianevű kompozíció elkészítésére, így bonyolult ételkülönlegességeket ne is várjunk a műsortól, cserébe viszont legalább vicces, ahogy a lerobbant rozsdamarta Szellemkastélyban összedobnak egy salátát, vagy egy vegetáriánus étteremben sertéstepertőt pirítanak sebtiben.

Persze már Floyd is humoros volt, emlékezetes, amint beállva kecskeragut főzött egy kecskenyáj közepén a norvég fjordoknál, vagy amint pusztán gasztronómiai érdeklődésből pikáns mártással nyakon öntve megsütött egy csapat északi-sarki védett madarat, amihez a kedves nézők ugyebár már a legalapvetőbb hozzávalókat sem kapják meg a Nagyvásárcsarnokban, nem is beszélve a különleges lapp és afrikai fűszerekről.

De Floyd ennek ellenére csak egy alkoholista gourmand, aki még merev részegen is képes összeütni egy háromfogásos mediterrán vacsorát. A Gerilla Grill arcai viszont a néha meg-megcsillanó szakmai tudás ellenére (zseniális forralt bort készítettek például), erőteljesen beintenek a főzőműsorok elnyújtott ajakhangokkal (mmm!) élvező szereplőinek, akik az öntetet dresszingnek, a zöldköretet pedig salátaágynak nevezik.

Nincs mit szépíteni, két suttyó főzöcskézik esténként a Coolon, de hát nem komoly gasztronómiai magazin ez, inkább amolyan stílusparódia, ráadásul a műsor készítői legalább tudják, hogy negyedóra pont elég ebből az agyatlanságból.

Külön érdekesség a mártás felforrásáig bemutatott kis magyar szocihorror, ahogy teszem azt, az egyszerű múzeumi teremőrből a sült hús szagára előbukkan az albán őrző-védő, és habzó szájjal nekitámad a kempingfőzőnek és a kamerának. A Központi Okmányirodából például brutálisan gyors és határozott akcióval távolították el az éppen savanyú sertésszívet készítő stábot, de a legrémisztőbb talán mégis az volt, amikor egy táncházban állták körül fenyegetően a két szakácsot a gyűlölettől izzó szemű népzenészek.

Tizenöt perc színtiszta idiotizmus, pár másodperc gasztronómiával körítve, ez a Gerilla Grill, ami mégis gyakran szórakoztatóbb, mint bármelyik sikeres médiaséf és tévészakács show-ja, annak ellenére, hogy Stahl Judittól azért még mindig sokkal több ötletet leshetünk el a vasárnapi ebédhez.

Persze kérdés, hogy hány adásig tart még ki a lendület, lesz-e elég érdekes helyszín. Bár, ha kifullad a főzőműsor, akkor is még ott van egy rakás televíziós műfaj, amit nem szabadna igazán komolyan venni. Úgysem rendezett még senki Kenó-sorsolást a Parlament büféjében, vagy öt perces aerobic-edzést a Gundel konyhájában.