Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
De néhány jelenet után rá kell döbbennünk, hogy a nyomozó nem éppen egy kiköpött Poirot, Robert Altman filmje pedig nem egy Agatha Christie regény vagy egy vizualizált Cluedo parti, itt nem a nyomozás fordulatain van a hangsúly, hanem a környezeten, ahol mindez megtörténhetett, és az embereken, akik keményített nyakú inggallérjuk mögé szorítják érzelmeiket.
Ennek megfelelően a rendező-forgatókönyvíró közel száz percig húzza a gyilkosság előtti fácánvadászatok, villásreggelik, ötórai teák és fényűző vacsorák elbeszélését, és a kastélyban egymás mellett, egymással szimbiózisban élő két világ, az emeleti urak, és a földszinti cselédek bemutatását. A krimikben megszokott sablonelemnek számító késleltetés jelenetei alatt pedig nem csak a szereplők vázlatos élettörténetét, és lehetséges gyilkossági indítékait meséli el, de érzékletes képet fest egy korról és egy társadalomról is.
Történelmi tabló gyilkossággal
Altman egyperces filmnovellákra hasonlító zárt jelenetekben mutatja be a cselédeket, akiket az állandó szolgálat annyira eltorzított, hogy a félreértések elkerülése végett uraik nevén szólítják egymást, és gazdáik ülésrendjét utánozva ülnek az asztalhoz, és akik szinte egyáltalán nem élnek saját életet, hiszen még beszélgetéseik is csak az arisztokrata társaságban terjedő pletykákról szólnak. Emellett persze megismerhetjük a harmincas évek angol elitjének vadászatok és vacsorák között vergődő zárt hétköznapjait is, a szmokingba, és nagyestélyibe bújtatott önzést és intrikát, és az elegáns látszat mögött megbúvó kisstílű vágyakat.
Altman lassan, szinte észrevétlenül bontja ki a cselekményt, ráadásul több mint egy tucat karaktert vonultat fel a vásznon, ezért a film első fél órájában úgy tűnhet, hogy történet helyett csak színes szélesvásznú társadalmi tablót fogunk kapni. De a lassan csordogáló cselekményben megbúvó finom humor és a lenyűgöző színészi játék miatt könnyen rá lehet hangolódni a kényelmes történetvezetésre, ráadásul a rendező a finom feszültség állandó fenntartásával képes a vászon elé szegezni a nézőket.
A sablonok mögötti világ
Altman tulajdonképpen a klasszikus detektívregény paródiájába csomagolja társadalomrajzát, így tűnhetnek fel a filmben olyan karakterek, mint a korlátolt nyomozó, aki szinte minden mozdulatával fontos nyomokat tűntet el, vagy a hollywoodi producer, aki készülő krimijéhez próbál ihletet találni az angol vidéki kastélyban, de a valóság csak addig érdekli, amíg nem mond ellent a népszerű krimik cselekményvezetésének.
A forgatókönyvíró nagyon jól ismeri a detektívtörténetek szabályait, és annyira ügyesen bánik a sablonokkal, hogy még a nézőket is becsapja, akik nagy rejtélyeket és követhetetlen logikai csavarokat várnak, és közben még azt sem veszik észre, hogy a gyilkosság a szemük előtt zajlik le. Mindezzel Altman azt akarja sugallni, hogy tulajdonképpen nem a gyilkos személye a fontos, hiszen a kúriában szinte mindenkinek volt indítéka, sőt még kellő elszántsága is a bűntény elkövetéséhez, hanem inkább azok a társadalmi körülmények, amelyek a szörnyű tetthez vezettek.
A Gosford Park az angol arisztokrácia ezüsttel futtatott romlottságáról mesél eleven, érdekes karakterek segítségével, ezért több mint egyszerű krimi. Fotó, megsárgult csoportkép egy korról, amikor szmokingot kellett felvenni egy kis pletykálkodáshoz, és amikor az ötórai tea még egy kegyetlen gyilkosság miatt sem maradhatott el.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
