Natália
-3 °C
8 °C

Mustárgáz

2002.08.27. 16:59
Kapcsolódó cikkek (2)
Az európai akciófilm megteremtője ezúttal Ázsiában forgatott, ráadásul a végeredmény hamisítatlanul amerikai lett. Luc Besson és Jean Reno újból együtt, már csak egy jó történet kéne.
A francia akciófilm kifejezés húsz évvel ezelőtt ugyanolyan furcsán hangzott, mint mondjuk a vezeték nélküli telefon vagy a kelet-európai demokrácia. Aztán jött Luc Besson, és mára egy átlagos francia film legfeljebb annyira különbözik egy amerikai szuperprodukciótól, mint a francia heteken kapható Sertés McFrance az eredeti Big Mactől. Lehet, hogy a húspogácsán majonéz van, nem ketchup, és felhőkarcolók helyett az Eiffel-tornyot láthatjuk a vágóképeken, de ettől ez még ugyanolyan futószalagon gyártott műanyag tömegtermék.

Pedig Luc Besson első alkotásaiban még volt valami francia íz, amitől több volt, mint a hollywoodi akciófilmek. A Nagy kékség, a Metro, vagy a Nikita az elgondolkodtató európai művészfilm és a gyorsan pergő, látványos amerikai szuperprodukciók legjobb hagyományait ötvözte, és ezzel a saját kliséi közé zárt akciófilmnek is új utakat mutatott. A Leon, a profi után azonban Besson felhagyott a kísérletezéssel, sőt két középszerű film után a rendezéssel is, és azóta csak producerként segíti a francia tömegfilmek harcát a hollywoodi műanyagkultúra ellen.

Luc Besson kreatúrája

Jean Renót, a francia akciófilmek koronázatlan királyát, a gall Robert de Nirót is Luc Besson teremtette, hiszen a smirgli képű színész először a francia rendező Élethalálharc című fekete-fehér néma sci-fijében tűnt fel, és a Nagy kékség Enzojaként vált híressé. Nem sokkal ezután, 1990-ben jött Victor, a brutális hullatakarító a Nikitából, és Reno ebben az elhanyagolható mellékszerepben végre megtalálta saját karakterét, azóta is ezt a szótlan, kicsit perverz, kicsit depressziós alakot adja, legfeljebb a finombeállításokon változtat kicsit.

A két művész húsz év alatt újból Franciaország második legkeresettebb exportcikkévé tette a filmet, közvetlenül a camambert után, és ezzel egy rakás fiatal francia rendezőnek és színésznek adták meg az érvényesülés lehetőségét. Közel nyolc évig nem készítettek közös filmet, de most a Luc Besson forgatókönyvéből és persze pénzéből készült Wasabi forgatásán újból együtt dolgoztak.

Piedone Tokióban

Hiába vártunk azonban majdnem egy évtizedet, hiszen a kultikus Leon, a profi után most csak egy ócska akcióvígjátékot tudott összedobni a két európai sztár. A Wasabiban Reno - mint már annyiszor - most is egy hallgatag, nehezen kezelhető rendőrt játszik, csak ezúttal nem Párizs külvárosaiban osztja a pofonokat és a lövedékeket, hanem a valamivel egzotikusabb Tokióban. Egy váratlan örökség csalja a japán fővárosba, húsz évvel ezelőtt eltűnt nagy szerelme ugyanis ráhagyta mindenét. A rejtélyes körülmények között meghalt nő hagyatékából azután különös dolgok kerülnek elő, először egy hiperaktív kamasz lány, majd kétszázmillió amerikai dollár. Természetesen nemsokára feltűnik egy sebhelyes arcú jakuzafőnök is, így a nézők legnagyobb örömére a francia rendőrfelügyelő nyaralása alatt is kénytelen fegyver után nyúlni.

A film szemmel láthatóan a japán Országimázs központ hathatós anyagi támogatásával készült, hiszen a cselekményt szint ötpercenként szakítják meg a Tokióról, vagy a hófödte Fujiról készült videoképeslapok. Ennek ellenére a helyszín nem igazán épült be a film cselekményébe, csak egzotikus díszlet a nagy pofonokhoz, mint például a Piedone Hong Kongban című örökbecsűben. Ráadásul a japán emberekről sem tudunk meg sok újat, a film készítői ugyanis csak annyit árulnak el, hogy kicsik, sárgák és szeretik a videojátékokat. Persze a film minden képkockáján tetten érhető a nemzeti sztereotípiák alkalmazása, csak sajnos az alkotók most nem voltak olyan tudatosak, mint a Taxi sorozatban, ezért a maró öngúny valahogy kimaradt. A japánok hülyén hajlonganak, a jakuza fekete egyenruhát visel, de a franciák tipikus hibái most szóba sem kerülnek. Sőt, mintha az egész világ kicsit Franciaország lenne, még az egyszeri japán vámos is beszél franciául, és ha megkérnék, még talán Apollinaire-verseket is szavalna.

Mindennek tetejébe a pergő akciójeleneteket állandóan lassan csöpögő szenvelgés szakítja meg, sőt a film végére kimondottan túlsúlyba kerül az ócska érzelgősség. Mindezt csak a humor és a dübörgő japán slágerek teszik elviselhetővé, de valljuk be, nagy visszatérésnek ez azért még kevés.