Másvalakinek meg adok, mert a cimborám

Milyen célokkal veszi át a kulturális terület irányítását?

Egyfelől a nemzetegyesítés fontosságának tudatában. Ezen nemcsak a Trianon után több részre szakadt nemzetet értem, hanem az egyes közösségeken belüli, például a magyarországi nemzettesten belüli szakadások, törésvonalak, lövészárkok betemetését, áthidalását, megszüntetését. Ez a feladat csakis a kultúra eszközeivel teljesíthető. Továbbá: mivel nemzetünk egy óriási szellemi értékfelhalmozás tulajdonosa, amelyet a nyitottság határoz meg, tehát mivel mindig közvetítő és befogadó szerepet játszott, ennek köszönhetően úgy válhat Európa egyik legműveltebb nemzetévé, hogy közvetítő tudásközponttá válhasson Ázsia fele.

Bizonyára mindegyikünk találkozott már ázsiaiakkal, akiknek a puszta tény is, hogy magyarokkal került kapcsolatba, már maga élmény volt. Vannak országok Kazahsztántól Japánig, ahol ha egy magyar érkezik hozzájuk, már a repülőtéren széles mosollyal fogadják. Ez nem sok helyen fordul elő. Ázsiában mint távolba szakadt testvért tartanak minket számon.

Ha konkrét lépésekről beszélünk, akkor ezt a hídszerepet Európa és Ázsia közt hogyan alakítaná ki. Kínai oktatást vezetne be az iskolákban?

Nem pont Kínára gondoltam. Ők amúgy is meg fognak jelenni maguktól is. De rengeteg ázsiai ország van, amelyek mind a türk – vélt vagy valós – rokonság révén kerülnek az érzelmi látókörünkbe. A kazah, kirgiz, üzbég, türkmén világ – a tadzsik ettől különbözik, de a jászság révén azért feléjük is kapcsolódunk –, ezek az országok a maguk több ezer éves kultúrájával önérzetesen szeretnék magukat megjeleníteni Európa számára, saját kulturális értékeik jogán. Csakhogy ehhez nemigen van fogadókészség.

Mi magunk olyan programokat kívánunk megjeleníteni Nyugat-Európában, amelyek ott másodlagosnak számítanak, mert azt ők jobban csinálják. „Ne mutassák meg nekünk itt Berlinben, hogy hogyan kell videóinstallációt csinálni.” Tehát ne Európában kívánjunk magunknak szekunder szerepeket, inkább Ázsia fele kellene megjeleníteni saját magunkat, továbbá Nyugat-Európából volna helyes értékeket irányítanunk arrafele. Talán nem túl korai megemlítenem egy másik tervemet, hogy egy minden eddiginél nagyobb szabású digitalizálási programot szeretnék elindítani. Jelenleg ez ott tart, hogy a már létező jelentős számú kezdeményeket integráljuk egyetlen egységes rendszerbe. Az az elképzelésem, hogy a kulturális tárca által támogatott intézmények, kiadók, folyóiratok alapvetően annak függvényében és mértékében juthassanak támogatáshoz, hogy mennyiben járultak hozzá ehhez a programhoz.

Arról van szó, hogy egy folyóirat nagyobb eséllyel juthat támogatáshoz, ha elkészíti a weboldalát?

Egy-egy szerkesztőség vagy múzeum olyan területeken kap digitalizálási feladatokat, amelyek számukra magától értetődőek. Nemcsak arra gondolok, hogy mondjuk a Tiszatáj következő számát mindenestől a központi rendszerbe kell belevinni.

Ez egyszerű feladat. De arról is szó van, hogy például legközelebbi szerzőik egyike, Baka István teljes lírai életművét és annak recepcióját dolgozzák fel. Tehát ha még nincs ilyen, készítsenek egy Baka-monográfiát és egy Baka kritikai kiadást. Ezt bárki másra bízni jelentős összeg lenne. Nekik viszont van erre kész apparátusuk, hátuk mögött ott van egy egyetem, az ő szerzőjük volt Baka István a kezdetektől haláláig, magától értetődik, hogy ez egy rájuk szabott feladat. De Klebelsberg szegedi építkezéseinek történetét megírni szintén.

Minden intézménytől, ami állami támogatásért folyamodik, elvárnak valamilyen digitalizációs munkát?

A legtöbbtől elvárunk ilyet. Egy színháztól azt várnám, hogy az előadásról, a díszletekről készüljön legalább egy dokumentumfilm. Gyűjtsék össze a régi plakátokat, katalógusokat, a színházban játszó egykori és mai színészek névsorát.

Folyik Magyarországon digitalizációs munka. A NAVA a magyar tévék műsorát archiválja, de ott problémát okoznak a szerzői jogi kérdések, amik miatt az anyag nem nyilvános, nem korlátlanul hozzáférhető. Hogyan oldanák meg ezt az ügyet?

A tévéknél és filmes műhelyekben zajló digitalizáció olykor sikeresnek mondható, olykor viszont az eredmény nem kompatibilis más rendszerekkel. Tudnék olyan televíziót megnevezni, ahol olyasmit archiválnak, ami aztán soha nem lesz hasznavehető, mégis elszámolják érte a pénzt. Ebből a zsákutcából ki kell jönni.

Ez mit jelent?

Egységesíteni kell a munkát. Egy digitális múzeumot kell elképzelni, amelybe minden értékünknek bele kell kerülnie. Ha máshogy nem megy, a szóban forgó vitás tartalmak legyenek fizetősek. A rendszer maga ingyenes, de aki Baka István kéziratban maradt verseit ismerni akarja, a hetven év lejártáig köteles jogdíjat fizetni. De az is járható út lehet, hogy a rendszer megvásároljon bizonyos jogokat a jogtulajdonosoktól.

Az elmúlt héten került nyilvánosságra az ön magánlevélnek szánt körlevele, amelyben nyomást akart gyakorolni Orbán Viktorra, hogy ne vegye el a kulturális államtitkárságtól a Balassi Intézetet. Jó ötlet volt?

Egyáltalán nem nyomást akartam gyakorolni, csupán tájékoztatni. Amikor ezt a magánlevelet megírtam neki, még nem voltam kinevezve. Olyan civilnek tartottam magam, aki értesült arról, hogy kialakulóban vannak elképzelések, amelyek az intézetek jövőjét más államigazgatási keretek között képzelik el. Miután apparátuson kívüli emberként nem volt semmilyen eszközöm az ellenvéleményem megfogalmazására, hogy nagyobb súlyt adjak ennek az ellenvéleménynek, úgy gondoltam, először is megkérdezem erről a kulturális élet néhány fontos szereplőjét.

Ez számomra természetes gondolat volt, de tény és való, hogy sokaknál kiverte a biztosítékot, mert egy közigazgatási szokás- és normarendszeren belülről ítélték meg, ahol ilyen még nem volt. Egyébként nagyon helyesen, ne is legyen. Szét kell választani egy szabadúszó értelmiségi és egy hivatalnok szerepkörét, nem szabad a kettőt összekeverni. Az első lecke volt, az első olyan tanulságokkal, hogy egy másik világban fogok a továbbiakban ténykedni, más törvények között, amelyek az autonómiát csak fegyelmezett formában engedik működni.

Orbán Viktor válaszolt a levelére valamilyen formában?

Azt mondta, vigyázzak, mert kis mozdulatokkal is lehet nagy bajt csinálni. Ami a levelet illeti: amennyi antipátiát kiváltott, sőt jogos haragot néhány kolléga részéről, annyi elismerő telefonhívást is kaptam művészektől.

Ön hónapok óta készül a kulturális terület irányítására. Ez alatt úgynevezett problémakatalógust állított össze. Mit tartalmaz ez?

Például a balettintézet folyamatosan beázó épületének a gondja, ilyenekkel kezdődik, a másik végén pedig a debürokratizálás és újratervezés áll. Vegyük csak a kulturális intézeteket, amelyekben a munkatársak idejük jelentős részét azzal töltik, hogy dokumentálják és jegyzőkönyvezik a saját munkájukat.

Aztán itt van a filmterület. Itt vonakodtam használni a filmipar szót, mert azt nagyon nem szeretem, a filmművészet szót meg azért nem használtam, mert nemcsak arról van szó, hanem a forgatókönyvtől a mozijegyig mindenről. A filmmel kapcsolatban rendkívül vehemens állítások és polémiák kísérik az egész terület működését. Ezt is felvettük a problémakatalógusba, át kell világítani, belülről megérteni, melyek a neuralgikus pontok, az antagonisztikus konfliktusok, hogy eljussunk oda, amit én úgy fogalmazok meg, hogy a kulturális kormányzat egyik első számú kötelessége a filmművészetet és a filmgyártást támogatni. Úgy, hogy ennek eredményeképp a bennünk meglevő, a magyar kultúrában meglevő potenciálnak megfelelő filmalkotásokkal tudjunk jelen lenni a hazai és nemzetközi tudatalakításban.

A film a fontosak között is a legfontosabb szerepet kapja az ön vezetése alatt?

A film nálam kiemelt szereppel bír. Szubjektív szempontok, de egyéb megfontolások alapján is. Kezdem az utóbbival: egy film sohasem csak néhány színésznek biztosít művészi önmegvalósítási lehetőséget, hanem mögötte teljes vertikum van, benne van az író, a képzőművész, a mozgásművész, a zeneszerző, nem beszélve a többiekről. Sokféle értelmiséginek ad elfoglaltságot, megélhetést és sikerélményt, miközben dialógusok, kapcsolatok, személyes szálak szövődnek közöttük, amelyek a kívánatos irányt mutatják afelé, hogy létrejöjjenek egymással kommunikálni képes szellemi műhelyek.

Akkor a magyar állam nem teszi ki a filmet a piacnak és a versenynek? Hallani arról, hogy Andy Vajna és Kálomista Gábor a gazdasági minisztériumban önállóan fog dolgozni, velük együtt tud majd működni?

A mondott levél tartalmazott egy aggódó bekezdést, hogy olyan hírek kezdtek el terjedni, hogy a filmgyártás kikerülne a kulturális tárca felügyelete alól, és a gazdaságihoz kerülne. Utánamentem ennek a hírnek, amely csak folklorizált formában jutott el hozzám. Egyelőre annyi derült ki, hogy a több millió dolláros amerikai tőkével rendelkező produkciók gyártását, az ebben való magyar részvételt nem a mi tárcánk felügyelné.

Egy korábbi nyilatkozatában említette, hogy döntéseit a három F elve alapján hozza majd, azaz lesznek finanszírozandó, felejthető és felejtendő kulturális produkciók. Az utolsóra kérdeznénk rá, ami aktív szerepet tételez fel a kulturális kormányzat részéről. Hogyan felejtetnének el az emberekkel kulturális termékeket?

Remélem, ezt nem úgy olvasták, hogy ezek az elveim, hanem úgy, hogy a három T mára már lecserélődött a három F-re. Ez a gyakorlat, bármilyen betűbe csomagoljuk, mert mindenki, akiben van értékpreferencia, azt mondja, hogy „nekem ez tetszik, ez kevésbé tetszik, ezt el sem tudom viselni”. Ne higgyük, hogy túl vagyunk a tűrt, tiltott, támogatott kategóriákon. A felejtendő azt jelenti, hogy ez a mű, szerző, ez az állítólagos érték nem illeszthető bele abba az esztétikai értékrendbe, amit a magunkénak vallunk.

Amiről beszél, az a felejthető kategória. A felejtendő, ha jól értjük, azt jelenti, hogy egyes produktumokat valamiféleképpen zárjunk ki a kulturális közegből.

E pillanatban nem tudnám elképzelni, hogy bármivel kapcsolatban is tiltást akarnék megfogalmazni, és azt mondani, hogy ennek el kell tűnnie az ember és az emberiség szeme elől. Leszámítva bizonyos emberellenes üzeneteket, de ezek ritkán öltenek esztétikailag igényes formát. Márpedig itt első sorban az esztétikumról beszélünk.

Úgy hallottuk, hogy egyes intézmények élén vezetőváltást tervez. Itt a Nemzeti Színház, a Nemzeti Galéria, a Ludwig és egyesek szerint a Szépművészeti Múzeum is szóba kerülhet.

A Nemzeti Színház igazgatójával kapcsolatban Réthelyi miniszter úr parlamenti bizottsági meghallgatásán hallottam az egyetlen felvetést. A Jobbik képviselője fogalmazott vele kapcsolatban türelmetlenül. Semmilyen más kontextusban el nem hangzott ilyesmi az én jelenlétemben. De ami a legfontosabb nemzeti intézményeket illeti, ott meg kell nézni, kinek mikor jár le a megbízatása, ki hogyan vezeti az intézményt, kinek milyen a szakmai megbecsülése, melyik intézménynek milyenek a közönségkapcsolatai, és ezek együtteséből kell levonni a konklúziókat.

Mely intézményeket vizsgálják?

Konkrétumot nem mondok, ne keltsünk pánikot.

Sok mindent hallani, Jankovics Marcell kinevezésétől az intézmény megszüntetéséig, hogy mi lesz a legnagyobb kulturális támogatónál, a Nemzeti Kulturális Alappal. Milyen változások várhatók ott?

Én is hallottam felröppenni híreket. Van olyan javaslat is, nem kormányzati, hanem a művésztársadalom részéről fogalmazott javaslat, hogy szűnjön meg az NKA. Ennek az érvei a következők. Az egyik szerint egy minisztériumban kell legyen annyi kompetencia, hogy saját maga dönteni tudjon, melyik könyv, film vagy múzeumi bevásárlás támogatandó, és melyik nem, vagyis fölösleges drága önköltséggel fenntartani erre egy külön struktúrát. A másik érv, hogy ha a szakmára bízzuk a pénz elosztását, óhatatlanul felmerülnek a brancsok, érdekcsoportok közötti viszonyok okozta dilemmák. Valakinek nem adok, mert az ellenségem vagy más politikai nézetei vannak, mint nekem. Másvalakinek meg adok, mert a cimborám.

Ezek között az érték elkísértetiesedik, fantom marad belőle. Vagyis a finanszírozás nem értékalapú lesz. Ezek hangoznak el az NKA megszüntetése mellett. E pillanatban arra hajlok, hogy az NKA-t meg kell őrizni, azzal együtt, hogy újragondoljuk a funkcionális elveket. Ha erre egyáltalán sor kerül, ezt nem idén, és csakis a szakma bevonásával tudom elképzelni. Ha már pont részükről merültek fel az aggályok és vádaskodások, akkor együtt kell megtalálnunk a megoldást. Az fel sem merült, hogy szőröstől-bőröstől megszűnne az NKA.

Bejelentette, hogy szeretné elindítani a Julianus barát programot, ami a magyarság eredetét genetikailag kutatná. „Egy néhány fős genetikai kutatócsoportnak föl kellene térképeznie a mai magyar népesség genetikai kapcsolatrendszerét mindazon népekkel, amelyekkel a történelemben vélelmezhetően (vagy csak egyesek vélekedése szerint) vérségi kapcsolatba került.” Nem tart a támadásoktól?

Én az igazságtól nem félek. Amitől félek, vagy inkább bosszant és idegesít, az az, amikor intellektuális energiákat pazarolnak értelmetlen vitákra, és ütköztetnek olyan nézeteket, amelyeknek csak névleges közük van a valósághoz, jelen esetben a múlt idejű valósághoz. Egyébként magam is kíváncsi vagyok, hogy a finnugor elmélet hogyan állja ki a genetikai összevetés próbáját, és úgy gondolom, a kíváncsiság az egész emberi civilizációt és kultúrát meghatározó és mozgató erő. Nem szabad a kíváncsiság jogát elvitatni magunktól vagy másoktól.

Egy ilyen tudományos alapvetés esetében valóban a kulturális minisztérium feladata lenne, hogy új kutatási irányt jelöljön ki?

Ez inkább az Akadémia feladata volna. Ám a kulturális diskurzusokban jelennek meg folyamatosan a délibábos viták, a sületlenségek. A kevésbé képzett emberek fantáziáját ez megragadja, és végső fokon a nemzeti identitásukban okoz zavart. Mert oda jutnak el, hogy nem is magyar vagyok, hanem ez vagy az. Ezeknek szeretnék véget vetni.