Barbara, Borbála
-6 °C
3 °C

Isten gumicsónakjai

2002.11.02. 16:13
Kim Lancehagen (Bán János) Isten hajói című regénye nyerte el a 2002-es Zsoldos-díjat, a magyar sci-fi-irodalom rangos elismerését. Kritikánkból kiderül: jobb híján.
"Itt ülök, a semmi peremén, lábaimmal a végtelen felett kalimpálok, kezemben a Könyvvel, és bámulok magam elé. Előttem a világ vége. A semmi." ...és érzem, mennyire igaza volt az írónak, mert csak kalimpálok, és nem értek semmit.

Az ismert mindenséget már az egyház és emberei uralják. Főszereplőnk azt a mitikus könyvet keresi, amit a Második Eljövetel után Jézus írt. Aki a Könyvet birtokolja, minden tudásnak birtokosa. Hősünk végigmegy a kozmoszon egy távoli cél után. Amikor győz, akkor derül ki, hogy még nagy út (és több kötet) áll előtte, előttünk.

Hogy mi a bajom? Sok minden. Vannak hibák, melyeket a szerző követett el, de olyanok is, melyeket másoktól utánérzett. Már csak azért is szólnom kell, mert a szerzőnek műfajteremtő szándékai vannak: a "gothic space" irányzatot akarja létrehozni.

Persze, a jövőben egészen más lesz a technika, technológia, mint ami most van. Mégis sokszor érzem: csak azért rohangálunk ide-oda a kozmoszban különböző eszközök segítségével, mert a szerzők rettegnek magukra maradni a hőseikkel. Pedig milyen érdekes volna leírni egy olyan zárt közösséget, ahol a tagok úgy istenigazából egymásra vannak utalva. Már az is nagyon nagy baj, hogy irodalmat nem olvasnak, de pszichológiai tanulmányokat sem azokról a dolgokról, amikkel foglalkoznak. Pedig a zárt közösségek életéről bőséges irodalmat lehet találni. Mert nem igaz, hogy a szegény írónak mindent magának kell kitalálni, jól vagy rosszul. Szét kellene nézni egy kicsit, és akkor sokkal hitelesebbek lennének a leírások, vagy hihetően és érdekfeszítően beszélgetnének a szereplők az "űrhajó kantinjában". És elhinném nekik, hogy problémáik vannak és gondolataik. Mert most nincsenek. Legfeljebb annyi probléma akad, hogy a vadiúj, vagy rozoga régi technika nem akar működni. De hogy mi van a szereplők új-régi lelkével, azt sohasem tudom meg.

A regényben folyamatosan emlegetik az egyházat, de soha nem hallok egyik szereplő szájából sem új gondolatot arról, hogy mi az egyház álláspontja egy adott kérdésről s mi erről a szereplő véleménye. Pedig egyébként még a zsilipekből is - ha éppen kinyílnak - a Mennyei Jeruzsálem emlegetése ömlik. Bármilyen hitközösségben sokkal többet foglalkoznak a saját meg egymás hitével, mint ebben a könyvben, ahol Isten országa átöleli a végtelen világegyetemet. Bár az is megemlítődik, hogy azért még valami ezen kívül is lehetséges, de az "a gonosztól van". Egyáltalán mik a tanai, dogmái ennek a mindenséget behálózó egyháznak? És végül mi van leírva a kétfejű pap könyvében? Mert arról teljesen megfeledkezett a szerző.

Sokat foglalkozunk az "űrcetekkel", ami egy nagyon jó ötlet, de sehol nincs sem kibontva, sem megindokolva, így csak kóbor ötlet marad. Az hogy nagyok és vonulnak, kevés, még az is, hogy minden valamirevaló oltár az ő fejük csontjaiból van. Meg persze nagyon jók üzemanyagnak, energiának. Talán csak a régi bálnavadász-romantika villan fel űrmécsesként. Pedig érdekelne, mit akarnak a cetek, és mit az emberek egymástól, és egymással mik a terveik.

Nagyon keveset tudunk meg a könyvben felbukkanó Új Evangéliumáról. Nem vettem észre Leonard "pálfordulását" sem, azt a belső megvilágosodást, ami elindította az úton. Pedig neki személyesen megjelent Jézus, Pál csak hangot hallott. Persze nem szabad elfeledni, hogy ez már a Második Eljövetel. Gondolom, Leonardnál az a fejlődés, hogy a későbbi evangéliumaiban már nincsenek trágár kifejezések. Sem filozófiája, sem a nyelvezete nem működik. El kellett volna olvasni egy evangéliumot, vagy esetleg Jeremiást, és átvenni a gondolatmenetét (ha már a szerzőnek sajátra nem tellett), de leginkább a nyelvezetét. Mert gondolom, ez a szöveg nem stílus-kísérlet a "gothic space" jegyében. Az evangélium örömhírnek fordítható, de ez itt sem öröm, se nem hír.

Pedig biztosan van valami, mert az eretnekek lázadoznak. Bár a főszereplő szerint csak az a baj, hogy az ellenség még mindig a régi egyenruháját viseli, így nem lehet rendesen lőni őket, mert nem tudjuk, ki kicsoda. Pedig nem a ruha teszi az eretneket, és nem is az, hogy tagadja Istent. Az eretnek hisz, csak másképpen, és esetleg mást. Arról már nem is beszélve, hogy ugyan mit is tagadna, hiszen nekünk az eredeti tanítást sem mutatta be senki. Lehet, hogy neki sem, és emiatt lázad? Legfeljebb annyit tudunk az egészről, mint kis úttörő a pártállam idején a Bibliáról. Nagyon kevés. Pedig milyen érdekes lenne, ahogy a szereplők a különböző tanokról, vélekedésekről, elhajlásokról vitatkoznak. A szerző figyelmébe ajánlom Umberto Ecótól a Rózsa nevét, esetleg pár Borges-novellát. Tessék elolvasni és felhasználni, ha már ilyen dolgokra adta a fejét, mondhatnám azt is, hogy vetemedett. Soha nem árt a jóból, jótól tanulni. Különösen így műfajteremtés idején!

Űrcsaták! Ha nem tudsz mit mondani, vagy nincs gondolatod, lőj. Az olvasó is megnyugszik, és te is tettél valamit a történet haladása érdekében. A filmekben, szélesvásznon nagyon jól mutatnak a robbanások, és feltupírozott második világháborús történeteket lehet újramesélni, pilótarutinokat eladni csillaghajós környezetben. Úgy tenni, mintha a háború volna a legfontosabb dolog. Az írók kényelmesek, és ha ezek a klisék eddig működtek, miért ne működnének ezután is. Csakhogy minőségileg kellene váltani, mert a mennyiség itt már nem működik.

Ha már az űrhajót magyarul űrhajónak mondják, akkor a személyzet pontosan úgy viselkedik, mint a régi felfedezők, de inkább kalózok. Lőnek, zsákmányolnak, kifosztanak, lerohannak, visszavonulnak, menekülnek, mint a jobb házból való kalózok. Az ellenséget soha nem kell megismerni, sokkal jobb megölni. Akkor nem lehet vele baj. Halott szereplő a jó szereplő, főleg ha ellenség. Ha sokat foglalkozunk vele, még a végén kiderülhet, hogy neki van igaza, nem nekünk. És talán még az is, hogy a kozmoszban csak egy egyetemes dolog létezik: a halál, és az mindenkinek keserves. Kivéve a szerzőt, szerzőket, mert ők könnyedén túlteszik rajta magukat. Legyen a csata minél látványosabb, minél többféle űreszközt pusztítsanak el, annál jobb. Érdemes volna elolvasni Lem Legyőzhetetlenét. Ott is van harc, méghozzá elég kegyetlen, de semmi nem öncélú.

Mindennapos problémák ezek, és ha a könyv nincs rendesen megírva, rendre elő is jönnek. Ezekért egyáltalán nem akarom a szerzőn elverni a port, csak arra gondoltam, hogy ha valaki komolyan vesz valamit, például, műfajt teremt - és ezért még díjazzák is -, sok mindent végig kellene gondolnia.

Persze, vannak olyan dolgok is, amiket nem lehet senkinek a nyakába varrni, csakis a szerző felelős érte. Ilyenek többek között a zsigero-navigátorok, akiket a szereplők állandóan kicsinálnak. Aztán a Hadeson álló bazilika "puritánnak ábrázolni akart" faberendezése... Mint egy középkori, szegény földi kolostor. És a napvitorlák - még ha "solarvitorlának" is írjuk -, azok akkor is nagyon gyöngék, emberes űrutazáshoz. Különösen hatalmas űrhajók mozgatásához. Tudom én, hogy "gothic space", de azért mégis... Ezek után jön a hét fényévet lépő csizma? Hogy egy kajla idézetet mondjak: "mindent szabad énnékem, de nincs minden az irodalom, és az olvasó hasznára"! Az én lelkemről már nem is szólva.

Meg vagyok félemlítve: sok-sok folytatás dereng fel lelki szemeim előtt, az eljövendő idők "gothic space" homályából. Sajnos, szerzőnknek továbbra sem segít senki. Mert a keménytábla és a színes borító nem segítség. Még a sorvégeken hármasával-négyesével adagolt elválasztó jel sem.

És "itt ülök, a semmi peremén, lábaimmal a végtelen felett kalimpálok, kezemben a könyvvel, és bámulok...": ez már a "gothic space"?

Vásárhelyi Lajos

Kim Lancehagen (Bán János): Isten hajói
Cherubion Kiadó, 2001, 489 oldal keménykötésben, 1489 Ft